A jezsuita templomot megtöltve készültünk a megszentelt élet évére szentmisével, imával és virrasztással.
Szentmisével kezdődött az imaest, amit Forrai Tamás SJ provinciális mutatott be. Homíliájában az éberségről beszélt és arra hívott minket, hogy a jelenben éljük meg. Kifejtette, hogy az éberség nem félelem attól, hogy mit teszek rosszul, hanem várakozás, hogy találkozzam Jézussal. Sem tétlenség és aggodalom. Megteszem ami rajtam áll, de ráhagyom Istenre, ami az Ő feladata. Nemcsak álmossággal jár az éber virrasztás, hanem örömteli várakozás is. Remélem, hogy ami történni fog, sokkal nagyobb lesz, mint amit most elképzelek. Ezenkívül az éberség nem látszattevékenység és merevség, hanem befogadó nyitottság; nem a múltban és jövőben való barangolás, hanem jelen-lét. Csendből születik. Az éberség maga a hivatásunk. Ne álljunk meg az úton, mert nem egyedül vagyunk rajta. Külön-különbeni szerzetesi meghívásaink összeérnek a közösségi létben.
A szentmise után, a szervező Zics ildikó SSS tanúságot tett pár mondatban saját hivatásának születéséről és idézve Slachta Margitot, buzdított, hogy ma este merjünk kérni mindent, mert akkor mindent meg fogunk kapni. A virrasztás hátralévő részében Kertész Annamária énekvezetésével bensőséges imában éltük meg a jelent: könyörgésekkel, csenddel és kereszthódolattal. Az elmélkedés része volt az alábbi apostoli buzdítás is:
Idézet II. János Pál pápa VITA CONSECRATA kezdetű apostoli buzdításából:
„Ez az én szeretett Fiam: őt hallgassátok!” (Mt 17,1-9)
16. A három elragadtatott tanítványhoz szól az Atya fölszólítása, hogy Krisztust hallgassák, belé vessék minden bizalmukat, s Őt tegyék életük középpontjává. Az égből jövő szóban új mélységet nyer az a meghívás, mellyel nyilvános működésének kezdetén maga Jézus hívta őket a követésre azáltal, hogy kiszakította a mindennapi életből, és maga mellé vette őket. A belső elkötelezettség e különös kegyelméből bontakozik ki az Istennek szentelt életben az evangéliumi tanácsok vállalásával a teljes önátadás lehetősége és igénye. Ez nem pusztán lemondás, hanem elsősorban a Krisztus-misztérium Egyházban megélt különleges elfogadása. A keresztény élet egységes egészében a különböző meghívások Krisztus egyetlen fényességének mintegy a sugarai, mely fényesség „az Egyház arcán tükröződik”.[26] A világi Krisztus-hívők meghívásuk világi jellege alapján elsősorban úgy tükrözik a megtestesült Ige misztériumát, mint a világ alfáját és ómegáját, minden teremtmény értékének alapját és mértékét. A szent hivatal birtokosai élő képmásai Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak, aki a „már és még nem” idejében dicsőséges eljövetelének várásában vezeti népét. Az Istennek szentelt életre az a feladat bizatott, hogy Isten emberré lett Fiát úgy mutassa be, mint eszkatologikus célt, aki felé minden törekszik, ragyogást, mely előtt elhalványul minden más fényesség, végtelen szépséget, aki egyedül képes egészen betölteni az emberi szívet. Az Istennek szentelt életben tehát nemcsak arról van szó, hogy Krisztust egész szívből kell követni, „jobban kell szeretni, mint apát és anyát, mint gyermeket” (vö. Mt 10,37), amint ez minden tanítványnak kötelessége, hanem mindezt az egész egzisztencia Krisztushoz „hasonlóvá” tevő odaadásával egy mindent átfogó feszültségben kell tenni, mely az időben lehetséges mértékben és a különböző karizmáknak megfelelően elővételezi az eszkatologikus tökéletességet. Az Istennek szentelt személy ugyanis az evangéliumi tanácsok vállalásával nemcsak élete értelmét találja meg Krisztusban, hanem lehetőségei szerint azért is fáradozik, hogy kövesse „azt az életformát, melyet Isten Fia vállalt magára, amikor a világba lépett”.[27] A szüzesség vállalásával magáévá teszi Krisztus szűzi szeretetét, és megvallja őt a világ előtt, mint az egyszülött Fiút, aki egy az Atyával (vö. Jn 10,30; 14,11); szegénységének követésével megvallja Őt, mint Fiút, aki mindent az Atyától kap és a szeretetben mindent visszaad neki (vö. Jn 17,7.10); a Fiú gyermeki engedelmességének misztériuma iránti elkötelezettséggel föláldozva a saját szabadságát megvallja Őt mint a végtelenül szeretettet és szeretőt, azt, aki egyedül az Atya akaratának teljesítésében lelte kedvét (vö. Jn 4,34), kivel tökéletes egységben van, s kitől mindenben függ. A Krisztus misztériumához való „hasonulással” az Istennek szentelt élet különleges módon valósítja meg a Szentháromságnak azt a megvallását, mely az egész keresztény életet meghatározza, amennyiben csodálattal eltelve elismeri az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten magasztos szépségét, és örömmel tesz tanúságot az emberekhez való jóságos lehajlásáról."
Fotó: Gieszer Richard
Az oldal alján megnézhető Ferenc pápa videóüzenete, amit a virrasztóknak küldött.
