Reggel hét óra. Nagyjából egyszerre, fél hatkor keltünk, csak én Budapesten, a pálosok – András és János atya – Márianosztrán. Mint megtudom, a renden belül egy-egy kolostorban lehetnek eltérések, ami az élet szervezését illeti, de nagy részben a napirend egyforma. Míg kávéval kínál, János atya feleleveníti, hogy amikor belépett a rendbe, a pécsi kolostorban még minden hétre „ébresztős” volt beosztva, aki a többieket keltette a szobájuk ajtaján kopogtatva. Azt kiáltották: „Ave Maria”, amire a válasz ugyanez volt, jelezve, hogy a rendtárs felébredt.
A mai napjuk reggel hatkor kezdődött, amikor a kápolnában találkoztak a közel egyórás imán. Ilyenkor zsolozsmát mondanak, valamint félórát csendesen elmélkednek. Nincs megszabva, miről, hiszen ez egy olyan imaforma, amelynek a lényege, hogy a központjában Isten áll. A szerzetesek nem „beszélgetnek” Istennel, hanem gondolkoznak róla, elmélyednek benne. „Olyan ez, mint amikor táplálkozik az ember: szájába veszi a falatot, megrágja, lenyeli, majd megemészti” – él egy hasonlattal János atya. Hozzáteszi: mivel nagyon sok információ zubog át az emberen, szükség van arra, hogy a fontos és lényeges dolgoknál megálljon. Az elmélkedés vége az az igazság, amely beépül az életünkbe, a részünkké válik, akár a táplálék, így válunk többé tőle. Elmélkedhetünk magunk is, tanácsolja, nem kell hozzá szerzetesnek lenni. Vegyünk egy példát: ha valaki gyakran elkésik a munkahelyéről, érdemes egy kicsit elmélkednie. Mi van a késés hátterében? Mit tudna tenni ellene?
A reggeli imát követően János atya – szolgálatuk részeként – a kolostor melletti templomban tart szentmisét a márianosztrai híveknek. András atya eközben szintén misézik a kápolnában.
A liturgia végeztével reggeli szerepel a napirendben, amelyben ottlétünkkor semmi különleges nincs, a szerzetesek ugyanazt fogyasztják, mint mi: pékáru, vaj, felvágott, zöldség, gyümölcs. Az élelmiszer egy részét maguk szerzik be, másik részét a hívek adománya teszi ki. Szeretik ugyanis a pálosokat a település lakói.
S hogy miért kedvelik őket? János atya szerint egyrészt a szolgálatuk miatt, hiszen az embereknek szükségük van arra, hogy találkozzanak Istennel, az intellektuális-lelki táplálékot pedig az egyházi személyektől, esetünkben a szerzetesektől kaphatják. Ezért hálásak. „A másik ok is egyszerű: ha az emberek azt látják, hogy valaki odaszenteli az életét valamely nemes célnak, vagy egyenesen Istennek, akkor ez tiszteletet vált ki, és mellé állnak” – fogalmaz András atya. Úgy látja, az emberek vágynak a jóra, örülnek neki, és rácsatlakoznak. Ugyanakkor leszögezi: jó érzés, ha az emberek melléjük állnak, de nem ezért csinálják. Ha csak azért lennének szerzetesek, azt megéreznék az emberek, s akkor nem támogatnák őket.
A délelőtt és a délután a „munkás” időszak a szerzetesek életében, ilyenkor látják el szellemi, fizikai teendőiket. Mit jelent ez ténylegesen? Takarítanak, elvégzik a kolostor körüli teendőket, rendben tartják a zarándokszállást, ügyeket intéznek.
János atyával átsétálok a szomszédos börtönhöz, ahol hetente egyszer lelkészi szolgálatot lát el. Miután a munkájával végzett, csatlakozik hozzánk András atya, közösen megyünk át a kolostor és a templom közötti kis udvaron Isten házába, ahol együtt imádkozunk. Tennivalóik ellátását csak az ebéd szakítja meg, étkezés előtt és után természetesen imádkoznak. Az ebédet a börtönből hozzák, ahol egész hétre előfizetnek. Nekik ez így könnyebb, míg más kolostorokban előfordulhat, hogy magukra főznek a szerzetesek.
A korai kelés, a sok teendő, a gyakori imádság és együttlét Istennel mind szeretetteljes feladat, de nem hagy nyugodni az alapvető kérdés: miért lesz valakiből szerzetes? „A szerzetesi lét lényege, hogy egy ember elhatározza magát, s az életét Istennek szenteli” – világít rá András atya, a házfőnök az ebéd végeztével.
A 13. század óta a pálosok élethivatása ugyanaz, mondja András atya, hiszen az elhívás lényegében házasság Istennel. Annyiban viszont változtak a mindennapjaik, hogy a mai ember fizikailag gyengébb, kevesebbet bír el aszkézisben, böjtben, illetve igényesebb, vagyis igazodott a kor teherbírásához.
A regulájuk „közepesen” szigorú. De mi az, hogy szigorú? Mint láthattuk, fegyelmezett napirend szerint élnek. A szerzetesek nem tétlenkednek, János atya például utoljára 16 éves korában unatkozott, sokat kirándul, vagy a Szentírást olvassa. Mindig lenne mit csinálniuk, számos könyvre nem marad idejük. Hobbijuk is lehet, János atya szeret fényképezni, érdekli a csillagászat, túrázik, kerékpározik, de a rendben többen motoroznak is. A regula nem tiltja, hogy egy szerzetesnek legyen akár távcsöve, vagy hogy bélyeget gyűjtsön, bár általában nem költenek drága holmikra.
Este hatkor jön el a vacsora ideje, gyakori, hogy az ebédből megmaradt ételt fogyasztják el szerényen, vagy hideget esznek. Az esti imádság a klauzúra piciny kápolnájában zajlik, ez a külsősök számára elzárt terület. A Képmás olvasóinak kedvéért azonban ezúttal a két szerzetes eltekint a szabálytól, és megengedik, hogy velük együtt imádkozzam.
Hogyan imádkozzunk?
Az emberek sokszor azt hiszik, hogy az imádság a Miatyánkból vagy a Hiszekegyből áll, de a pálos szerzetesek rámutatnak: ez csak a felszín. Mert az ima nem imádságok elvégzését jelenti, az egy találkozás, együttlét Istennel. Az ima, a zsoltár segítség ahhoz, hogy vele legyünk. Lehet imádkozni szavak nélkül is, vagy egyszerűen csöndben lenni, szemlélődni. Ebben merülhet el az ember. Vagy kérhet, hálát adhat, köszönetet mondhat. Mondhatunk bánatimát is, amikor szembesülünk a bűneinkkel. A bocsánatkéréssel az ember át is adja a terhét Istennek. Felszabadul. Megtisztul, mert Isten irgalmas és megbocsát. A dicsőítő imádság pedig kifejezetten arról szól, hogy gyönyörködünk Istenben. „A naplementéhez tudnám hasonlítani: ha látjuk, senki nem mondja nekünk, hogy csodálkozzunk rá, milyen szép, az önkéntelenül tör fel belőlünk” – él egy példával János atya.
A pálosok egykor remeték voltak, a remeteeszményt ezért úgy is őrzik, hogy mindenki külön cellában él, hogy legyen egy külön kis világa, ahol egyedül maradhat Istennel. Az esti ima után már nem beszélgetnek, mindenki visszavonul, ilyenkor nem zavarják egymást, lefekvésig kimondottan Istennek szentelik az idejüket. Gyakran átmennek a templomba, és az esti csöndben magányosan imádkoznak. A szilencium (a csend) este nyolctól – de ez kolostoronként változhat – reggelig tart. Addig azonban szeretnék még többet megtudni a szerzetesi létről, ezért János atyával az ebédlőben folytatom a beszélgetést. Bátortalanul kérdezgetem, miközben ő a gyógyteáját kavargatja.
– Mi történik, ha egy szerzetes szerelmes lesz?
– Majd elmúlik… Az elsődleges kérdés mindig az: ki az, akit szeretni akarok.
– Önnel előfordult, hogy szerelembe esett?
– Persze. Frissességet hozott az életembe, de tudtam, nem ez az én utam. Ha azt mondtam magamban, milyen szép az a lány, akkor mindjárt arra gondoltam: “Istenem, milyen szép vagy Te, aki őt megalkottad!” Ha Istennel közösségben élünk, akkor egy szerelmet nevetve kibír az ember. Amikor közel kerülünk valakihez érzelmileg, gyorsan eszünkbe jut, hogy az igaz szeretetkapcsolat azért az Úrhoz fűz. És az is: milyen jó, hogy ez a „kapcsolat” nekem most kerül valamibe.
– Ezt hogy érti?
– Nem ingyenes, ölembe pottyant érzés az Istenhez kötődésem, hanem valamilyen áldozatba, lemondásba nekem is kerül. Azért jó szerzetesnek lennem, mert annak szenteltem az életem, akit szeretek, és aki engem szeret.
– Ez alapján mindenkinek szerzetesnek kellene lennie.
– Tudja, mi az érdekes? Egyszer mindenki az is lesz. Hiszen Jézus azt mondja: amikor meghalunk, és eljutunk az üdvösségre, ott már nem nősül vagy megy férjhez senki, úgy élünk, mint az Úr angyalai. A szerzetesi élet ennek az elővételezése.
– Mégis kevesekből lesz szerzetes, világi hívek többen vannak.
– Ez egy kegyelem, meghívás. Ezt nem mi találjuk ki magunknak és nem a magunk erejéből történik, hanem Isten lelke működik bennünk. Megragadott és hívott, hogy szerzetes legyek. Dönthettem, hogy elfogadom vagy nem a hívását.
– Többeket hív, mint ahányukból végül szerzetes lesz?
– Egészen biztos.
– Nagy elhivatottság kell ahhoz, hogy szerzetes legyen valakiből?
– Olyan nagy, ami nincs meg a világban, és nincs meg az emberben sem. Ezt kapjuk. Fentről.
– Hogyan emlékszik vissza az elhívásra?
– Ez egy hosszabb folyamat volt az életemben. A történet nem is a hívással kezdődött, hanem azzal, amikor katolikus, vallásos emberből hívővé tértem meg. Tizenkilenc évig hallottam Istenről a templomban, imádkoztam hozzá, amikor egy szentségimádáson először megtapasztaltam, hogy itt van: Jézus él.
Van, akinél ez egy hosszabb átmenet, másnál hirtelen következik be, mint Szent Pál esetében. Attól kezdve más lett az életem, Jézus Krisztussal élem, aki elkezdett vezetni. Sok megvilágosodást éltem át, amelyek megmutatták, hogy legyek pap. Nem volt könnyű a döntés, mert – és visszatérek az első kérdéséhez – szerelmes voltam, ezért azt mondtam az Úrnak: pap leszek, de csak akkor, ha ezt Te akarod. És az Úr megmutatta, hogy erre a hivatásra valóban ő hív engem. Letettem a fegyvert. Nagy örömöt éltem át, annak ellenére is, hogy azzal a lánnyal megszakítottam a kapcsolatot.
Kanyargós út vezet a Duna mellett haladó 12. számú főútig. Az útburkolat sem tökéletes mindenhol, a szürkületben lassan haladok. Nem csak az út minősége miatt: gondolataim vissza-visszatérnek András atyáékhoz, lelki útravalójuk hosszan elkísér.
Kiből lehet szerzetes?
Aki pálos szeretne lenni, annak a magyar rendtartomány vezetőjénél kell kopogtatnia a pécsi kolostorban. Egy beszélgetés során a tartományfőnök megítéli, érett-e a jelentkező, illetve megfelelő-e a motivációja. Érdemes fiatalkorban jelentkezni, persze idősebbek elől sincs elzárva a szerzetesi lét, de szem előtt kell tartani, hogy minél korosabb valaki, annál nehezebben tud változni. Ha megfelelt a jelentkező, megkezdheti a jelöltségi idejét, beköltözik az öt kolostor valamelyikébe, majd az egyéves jelöltidő leteltével a tartományfőnök – egyeztetve a kolostor szerzeteseivel – dönt arról, alkalmas-e a jelölt a szerzetesi életre. Ekkor kezdődhet a noviciátus, vagyis az újoncidőszak és a tulajdonképpeni képzés rendtörténetről, lelkiségről, imádságról. Itt már a napirend is feszesebb. Érdekesség, hogy – jelenleg – a képzésre Lengyelországban kerül sor, lengyelül. A noviciátus végén fogadalmat tesz a jelölt egy évre. Ez még mindig nem örökre szól, ez az utolsó időszak, amikor meggondolva magát még elhagyhatja a szerzetesi létformát. A jelölt nagyjából 4–6 év után teheti le az örök fogadalmat.
Forrás és fotó: kepmas.hu