Arlói modell a cigány szegregátum felemelésére

Fekete kabátos cigányasszony jön felénk az arlói utcán, ahol kissé bizonytalanul a térképet tanulmányozzuk.

– Mit keresnek?

– A jezsuitákat – mondjuk, mire az asszony arcán egyszerre derű árad szét és barátságosan, szinte örömmel magyarázza, merre menjünk. 

Nem először járunk a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Arlón – csak akkor a jezsuiták még nem voltak itt. Hat évvel ezelőtt Szent Ferenc Kisnővéreinél tettünk látogatást. Süllyedő hajón, amelyen az apácák tömködték akkor már húsz éve szorgosan – egyébként szép eredményekkel – a lyukakat. A festői táj harmóniája és a hegyoldalban meghúzódó szegénynegyed kontrasztja nem ereszti az embert, gondolatban lehetetlen nem visszalátogatni ide. Folyton eszünkbe jutott a falu az elmúlt években. Fel is csillant a szemünk, amikor megtudtuk: az itteni két cigány szegregátumot most a Jézus Társasága is pártfogásába vette. Ideje volt felkerekedni és megnézni, mi történt itt előző látogatásunk óta.

Igaz, még csak másfél éve jelentek meg a településen a jezsuiták, de máris jelentős változásokat indítottak: zenére, kőműves mesterségre tanítanak, vetőmagot osztanak, ha kell, keverőtárcsás mosógépeket, ha kell, gitárokat gyűjtenek a helyieknek. Bari József kezdi részletezni a történetet. Ő a segítők csapatából a legrégebben, születése óta él a faluban. Rögtön a leszerelése után, önkéntesként csatlakozott az 1994-ben idetelepült nővérekhez. 

„Ha kell, gitárokat gyűjtenek a helyieknek” (fotó: Végh László)

– Az én családom is szegény volt. Tudom, milyen jó érzés, amikor van melletted valaki. Ha annak idején nem jöttek volna ide a nővérek, ma lehet, hogy nem ülnék itt. Mi addig a templom közelébe sem mehettünk, soha nem is láttunk apácákat. Kezdetben azt hittük, boszorkányok költöztek ide… Amikor aztán megismertük őket, megdobogtatta a szívünket a tény, hogy bár az ország különböző pontjairól származnak, valakiért egy közösségbe tartoznak és amellett, hogy szerzetesi életet élnek, jut idejük a szegényekre, elhagyatottakra is. Akik közül itt Arlóban a legtöbb cigány. Az apácák nem lehetnek szerelmesek, nem lehet gyerekük, ennek ellenére árad belőlük a szeretet. Azt mondtam, nem tudom, mi ez, de nekem erre szükségem van. Ahogy arra is, hogy a szegénységemre ne úgy tekintsek, mint amiből nem lehet kiút. Szomorú helyzeteket látunk a faluban, de tudjuk, hogy eljöhet az idő, amikor mindez megváltozik. Ezen dolgozunk együtt mi, cigányok és nem cigányok – mondja Bari József. Ő ma már a jezsuiták által létrehozott Jelenlét Házban dolgozik. Cigányként nagy segítségére volt a szerzeteseknek a bizalomépítésben.

Szerinte a cigányok és nem cigányok egymáson ütött mély sebeit csak egyik a másiknak gyógyíthatja be, az apácák és a jezsuita ház munkatársai pedig már pusztán azzal, hogy jelen vannak a helyi szegények életében, szeretettel, együttérzéssel fordulnak feléjük, felemelik őket és sebeket gyógyítanak.

Az itt élőknek a falu részéről az Arlói Szociális Alapszolgáltatási Központ munkatársai igyekeznek segítséget nyújtani ügyes-bajos dolgaikban.

– Azon dolgozunk, hogy – gyakran évek hosszú munkájával – képessé tegyük a hozzánk fordulókat az önsegítésre. Arra, hogy felismerjék a szükségleteiket és önállóan ki is tudják azokat elégíteni. Aki szociális segítő tevékenységet folytat, annak ugyanez a célja, de a megvalósításban eltérünk. Nekünk nem áll rendelkezésre semmilyen tárgyi eszköz. Az olyan eseményekre, mint például az országfutás, amely falurendezvénnyé nőtte ki magát és óriási közösségformáló erővel bír, kevés a forrásunk, a jezsuiták viszont tudnak minket ebben segíteni – magyarázza Tóthné Nagy Enikő, majd arról beszél, a nővérek mi mindennel próbálták segíteni az itt élő rászorulókat az elmúlt évtizedekben. 

– Annak idején letétbe helyeztek nálunk 40 ezer forintot, amit számla ellenében kölcsönadhattunk gyógyszerre, buszjegyre, fontos dolgokra, amikre a szegényeknek épp nem volt pénzük. Ráadásul ők az autójukkal folyamatosan tudták szállítani a gyerekeket a Pedagógiai Szakszolgálat vizsgálataira. Akkoriban mindenki hozzá is jutott a fejlesztéshez – magyarázza Enikő, aki szerint a fő gond, hogy a fiatalok a szüleik mintáját követik. A lányok, amint lehet, férjhez mennek és szülnek, onnantól kezdve pedig ki vannak szolgáltatva a férjnek és az anyósnak, a fiúk pedig gyakran otthagyják az iskolát, amikor 16 évesek lesznek és beállnak az apjuk mellé dolgozni ahelyett, hogy tovább képeznék magukat, szakmát szereznének.

– Amikor ideérkeztünk, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat módszertana alapján megpróbáltuk felmérni, miben kellene a legsürgősebben segítenünk. Elmentünk az iskolába, ahol kiderült: a cigány gyerekek eleve iskolaéretlenül érkeznek ide, az óvodában pedig azt mondták, óvodaéretlenül kerülnek a rendszerbe. Rájöttünk, hogy még jobban vissza kell nyúlnunk.

Azzal szembesültünk, hogy a cigány szegregációba születő gyerekeknek nincsenek játékaik. A metszőollóval és a fadarabbal játszva nem tud beindulni a finommotorikus fejlődés és hátrányt szenved a többi készség fejlődése is, így egy EU-s pályázaton keresztül most először azoknak a családoknak próbálunk segíteni, ahol 0 és 3 éves kor közötti gyerekek élnek – magyarázza Velkey Balázs, akit a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium leköszönő igazgatóhelyetteseként talált meg a feladat: kialakítani a fejlesztési stratégiát a Felzárkózó Települések (FETE) elnevezésű programba integrált Arló szegényei közt. A háromszáz leszakadó települést érintő, Vecsei Miklós társadalmi felzárkózásért felelős miniszterelnöki biztos által gondozott programot sikerült kormányprogram szintjére emelnie a Máltai Szeretetszolgálatnak, a falu így a szerencsés kiválasztottak közé kerülhetett. 

– Sok Borsod megyei település közül választhattunk, de Arló volt az egyetlen, amellyel volt kapcsolatunk, hiszen hat arlói cigány gyerek járt a gimnáziumunkba akkor. Más cigány diákjaink is voltak és azt tapasztaltuk, hogy azokat a gyerekeket tudjuk igazán jól bevonni, akik mögött van segítő közeg, amely a kollégiumi lét mellett támaszt tud nyújtani odahaza is ennek a nem könnyű kettősségnek a megélésében. Míg a családok kevésbé, a nővérek kezdetektől fogva partnerek voltak ebben. Ők adták a támaszt ahhoz, hogy a gyerekek fel tudják dolgozni ezt a kontrasztot – magyarázza Velkey Balázs.

A jezsuiták a FETE mellett számos más programot is visznek, annak megfelelően, éppen milyen területen lenne szükség újabb forrásokra. A Fókuszban a Gyerek Programnak hála például ottjártunkkor épp rengeteg, személyre szóló játékcsomagot osztottak szét a 0-3 éves gyermeket nevelő családok között.

A két cigány szegregátum, a Kisfalu és a Csahó közül utóbbi felé tartunk egy fiatal párral, Kozár Beával és Velkey Róberttel, akik hetente négy napot töltenek Arlón. A hegy oldalában, sáros földúton haladunk fölfelé, közben elsuhanunk a zsebkendőnyi zsidó temető mellett.

– A cigányok a második világháború után költöztek be az üresen maradt házakba – magyarázza Robi. Az utcában nincs vezetékes víz, így a helyiek a közkúthoz járnak, ha inni, mosni vagy mosakodni szeretnének. Ütött-kopott ház előtt fékezünk le. Fiatal lány jön elénk, karján nagy, fekete szemű, loknis hajú kislány. Az anyuka gyerekesen vékonyka hangján tessékel be minket a vaskályhával alaposan felfűtött szobába. A polcon néhány kisebb játék sorakozik, az ágy bevetve, a konyhában hideg van és rend. A szegényes berendezésnek otthonosságot kölcsönöznek a tarka színek. Bea leteszi a kartondobozt, amelyből vadonatúj játék babakocsi, formaillesztő, baba kerül elő. Csupa rózsaszín, lányos holmi. A kicsi Hanna hamar le is csap a babára.

– A jövő héten itthon lesz az apukája is – mondja ábrándozva a tizennyolc éves anya, majd elmeséli: a férje darus, Budapestre jár dolgozni minden nap. 

– Hajnali fél ötkor indul és hét-nyolc körül ér haza általában – teszi hozzá.

Ahogy átgurulunk a következő házhoz, feltűnik, hogy nemigen látni férfiakat. Szinte mind dolgoznak napközben. Vagy a fővárosba, vagy Miskolc, Eger környékére ingáznak, a Bosch gyárban vállalnak munkát vagy vasat vágnak. Utóbbival foglalkozik Sanyika apukája is. Ő szintén nincs otthon, amikor feleségét és három gyerekét meglátogatjuk a játékokkal teli dobozzal. Esetükben a kétéves Letícia mellett a két bátyra is gondoltak Beáék. Az édesanya hellyel kínál, majd büszkén újságolja, hogy Sanyika kijavította a matek kettesét négyesre a minap, így aztán most a kisfiú udvarias de kitartó könyörgésének engedve megengedi, hogy beüljön a kocsinkba és ő is részt vehessen a délutáni karácsonyi koncerten a Jelenlét Házban.

– Nem elégszünk meg azzal, hogy kihozzuk a csomagokat. Családmentorainkkal – akik többnyire helyiek – ki fogunk újra jönni egy-két héten belül, hogy megtanítsuk a játékok használatára a gyerekeket és az édesanyákat is. Így biztosítjuk, hogy a program valóban elérje a célját és hogy a játékok ne az árokparton végezzék – mondja Velkey Róbert.

A hét családmentor most több mint kétszáz három év alatti gyerek jövőjének megalapozásán munkálkodik. Bea és Robi ezelőtt egy ösztöndíjnak hála a floridai Sarasotában végzett közösségfejlesztő munkát a diaszpórában élő magyarok között, de az Oktatási Hivatalban is dolgoztak, mielőtt elvállalták ezt a feladatot.

– Arló a legjobb hely – mondja Robi fülig érő szájjal, amikor a motivációiról faggatjuk. – Az a szeretet, amit itt a faluban tapasztalok, elképesztő. Gádzsó létemre már barátságokat kötöttem. Van feladat bőven, és közös a cél, amin erős közösségben, nagyon jó lelkületben tudunk együtt dolgozni – fogalmaz a 33 éves fiatalember.

Nem csak őt ragadta magával a tenni akarás ebben a közegben. Szabó Gergő, aki végzettsége szerint programozó, öt évente meg szokta szakítani a munkát, hogy egy évig önkénteskedjen valahol. Segített már a Cserkészszövetségben és volt már Nepálban, de sehol nem töltött még annyi időt, mint itt, Arlóban, ahol már több mint egy éve tevékenykedik. Nem is tervezi, hogy egyhamar visszaülne a számítógép mögé.

Az ő feladata a speciális építőipari tanfolyam megszervezése, ahol mesteremberek segítségével avatják be a kőműves, festő, ács és burkoló munkák rejtelmeibe a helyi férfiakat. A képzés részeként a résztvevők otthonaiban is elvégeznek kisebb felújításokat, de emellett fontos, hogy elhiggyék: közösen ők is képesek tenni  a környezetük szépítéséért, építéséért. 

Miközben ezekről mesélnek vezetőink, lassan leereszkedünk a Csahóból a faluba. Robi tele van tervekkel. Szeretne összehozni egy cigány musicalt és megnézné, hogyan érettségiznek majd le a mostani kétévesek. S hogy szerinte meddig tart majd ki itt a Jézus Társasága? Mosolyogva csak annyit mond: az ötszáz éve fennálló rendet ismerve nem az a jellemző, hogy ha a jezsuiták belekezdenek valamibe, azt idő előtt abbahagyják.

Az arlói gyerekek nyolcvan százaléka szakmát tudna tanulni, ha lenne előtte követendő példa. Ahhoz azonban, hogy az oktatási rendszerben meg tudják állni a helyüket, a szüleiknek kell megtenni az első lépést: óvodába kell vinni őket. Ez nem könnyű: a cigány szülők nehezen válnak meg gyereküktől, akiket háromévesen még túl kicsinek ítélnek az óvodai létre.

– A baba-mama klubbal köztes lépcsőfokot próbálunk teremteni az otthon és az óvoda között. Itt az anyukák kézműveskedhetnek, adventi koszorút, szaloncukrot készíthetnek, megtanulhatják a hordozókendő használatát, a gyerekeik pedig eközben szocializálódnak, egymással játszanak a terem másik felében – magyarázza Bari József, majd hozzáteszi: így nem lesz olyan idegen a szülők számára az óvodai légkör, amikor eljön az ideje a beiratkozásnak.

Erről már ismét a Jelenlét Házban beszélgetünk, ahol időközben rengeteg gyerek gyűlt össze. Készülnek a délutáni koncertre, ahol bemutathatják, mit tanítottak nekik a Szimfónia Programban részt vevő tanárok. Furulyások, dobosok, gitárosok és dorombosok tucatjai keresik a helyüket a teremben, míg az zsúfolásig meg nem telik. 

Térülök-fordulok, közben ismerős arcra leszek figyelmes: a váróban lévő kanapén nem más üldögél, mint Mustó Péter. A hazai jezsuita rend egyik legnépszerűbb alakja, aki fél életét a bogotai szegénynegyedben élte le utcagyerekeket segítve, 86 évesen is magabiztos mozdulattal áll fel, hogy köszöntsön.

– Hát Péter atyát mi szél hozta ide? – kérdjük meglepve.

– Harminc évig vártam arra, hogy a jezsuiták végre valami ehhez hasonló dolgot csináljanak. Most, hogy ez bekövetkezett, szeretném legalább annyival kimutatni az örömömet, hogy néha kicsit eljövök és itt üldögélek, olvasgatok a kanapén. Jelen vagyok… – mondja, utalva a ház nevére és funkciójára. És hogy milyen fontos ez a jelenlét, azt már Kiss Ferenc jezsuita boncolgatja, amikor vele és Judit nővérrel félrehúzódunk kissé.

– Mi egyfolytában feladatokat oldunk meg és fel-alá futkosunk, így előfordul, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Megtörtént egyszer, hogy az akkor is a kanapén üldögélő Péter atyának köszönhetően derült ki, mi is volt a valódi oka annak, hogy egy cigány házaspár segítségért fordult hozzánk. Először szégyellték elmondani, ami miatt idejöttek, de Péter atyának, aki ráért meghallgatni őket és a dolog mélyére látott, végül kibökte az asszony, mi lenne az igazi segítség. Kiss Ferenc, a Jelenlét Ház „projektmenedzsere” eredeti végzettsége szerint matematikus, az elmúlt években pedig, míg megszerezte hittantanári diplomáját, a Jezsuita Menekültszolgálat munkáját segítette.

– A mi kapcsolatunk a nővérekkel itt nagyjából olyan, mint a búvár kapcsolata az oxigénpalackkal. Sokat tanulunk tőlük és bár sok falnak nekimegyünk, ők mindig próbálnak előre figyelmeztetni, hogy legalább ne teljes lendületből fussunk neki ezeknek. Közös munkáink, terveink is vannak, ilyen például az érettségire készülő felnőttek korrepetálása vagy az építőipari korrepetálás, amely az osztrák ferences és egy német jezsuita alapítvány támogatásával valósulhatott meg –mondja Kiss Ferenc testvér, aki láthatóan hosszútávfutásra készül, ami az arlói munkát illeti. A borsodi gyerekek felzárkóztatásáért dolgozó Indahouse Hungary most bocsátott a jezsuiták rendelkezésére húsz alkalmas iskolaelőkészítő módszertani anyagot, amelyet januártól a tanév végéig még pont fel tudnak majd dolgozni. Ehhez Miskolcról szeretnének önkénteseket toborozni. 

– A polgármester-asszony kezdettől fogva mindenben támogat minket és bízunk benne, hogy az iskolával is együtt tudunk majd működni. Sok a gond itt, de maga Arló gyönyörű, szenzációs hely. Vannak gazdaságfejlesztő törekvéseink is: titkon azt remélem, hogy valamelyik családot sikerül odáig elsegítenünk a szakma elsajátításában, hogy mondjuk tíz év múlva nyit itt egy kézműves pékséget vagy kávézót. Remélem, addigra elmondhatjuk, hogy a falu többé nem lefelé csúszik, hanem évről évre feljebb emelkedik.

Amikor arról kérdezzük a szerzeteseket, segíti-e őket céljaik elérésében, hogy a rendhez tartoznak, Judit nővér veszi át a szót, aki hat éve, amikor először jártunk itt, még kezdő volt a pályán.

– Sokat segít a munkámban, hogy messziről látszik rajtam, kit képviselek. Nagy szívfájdalmam, hogy mintha itt Arlón a nőket, az anyukákat nem kezelnék teljesen egyenrangú félként. Azáltal, hogy habitus van rajtam, én valahogy nem ebbe a kategóriába sorolódom. Istenről hol direkt, hol indirekt módon szoktam beszélni, és sokáig az volt a legfőbb félelmem, hogy ha én hibát követek el, velem együtt őt is sutba dobják majd. Ezért végtelenül megnyugtató volt, amikor egyszer az egyik lány, aki valamiért megharagudott rám, azt vágta a fejemhez: „De az Istent azért szeretem! Csak magát nem!” Nem is tudja, mennyire megnyugtatott – nevet Judit nővér.

– Gyakran mondogattam nekik, hogy értékesek, fontosak, hogy ismerem azt, aki őket teremtette és ő nem teremt selejtet. Hogy keressük meg az értékeiket, azt, amiben tehetségesek. Úgy éreztem, falra hányt borsó minden ilyen mondat. Egészen addig, amíg évek múltán vissza nem hallottam tőlük: „én értékes vagyok”, „engem az Isten szeret”, „én jobb életet szeretnék, hogy majd a gyerekem felnézhessen rám” – meséli a nővér, aki a felnőttek korrepetálásban is részt vesz, angolt tanít és nagyon boldogan konstatálja, hogy emberek a munka és a család mellett mennyi energiát képesek fektetni a tanulásba.

– A munka végtelen itt, és eleinte nem nagyon tudtam nemet mondani semmire. Sokan féltettek is a kiégéstől. Ma már meg tudom húzni a határokat és attól sem esem kétségbe, ha valaki nem tart igényt a segítségemre. 

– Könnyű kiégni ebben a munkában? – fordulok Mustó Péterhez, aki eddig „csak” jelenlétével járult hozzá a beszélgetéshez.

– Mindig hallom, hogy vannak, akik kiégnek és szeretném megtudni, hogy miért. Szerintem az ég ki, aki azt hiszi, hogy neki kell a világot megváltania. Bogotában százezerszer mondtam magamnak: Péter, nem te váltod meg a világot. Egyfelől mindent meg kell tenni, amit tudunk, ugyanakkor tudni kell, hogy azt, ami történik, nem mi csináljuk, hanem bennünk, köztünk történik. Aki elveti a magot, az sem tudja, hogy kikel-e, mégis el kell vetnie, meg is kell kapálnia, öntöznie, aztán egész nyugodtan kell aludnia, és akkor biztos nem ég ki – mondja nagy nyugalommal Mustó Péter.

– Én egész életemben küzdöttem magammal, hogy ne akarjak mindenképpen segíteni. Sokkal fontosabb megújítani magamban a hitet, hogy abban a másik emberben Isten működik. Hogy hogyan, az már nem az én dolgom. Mindig elvárjuk, hogy a munkánknak valami eredménye legyen, de el kell fogadnunk, hogy az eredményt nem mi érjük el. Ez egy spirituális munka, amin én a mai napig dolgozom magamban.

Jól segíteni nem is olyan egyszerű, morfondírozunk Péter atya szavain, míg visszagurulunk a Jelenlét Házhoz. A falura közben leszáll a téli este. A főutcán fényfüzérrel befuttatott Mikulás, hóember, ajándékdobozok sugározzák a piros-fehér fényeket. Akik most jobb híján csak a dunyha alatt melegszenek és kétszer is meggondolják, kimenjenek-e a kert végébe, mert fürdőszoba persze nincs a házban… De a jezsuiták háza már hangos a zenészektől. Együtt szól a tucatnyi gitár, ütik a dobokat, fújják a furulyákat a fiúk és a lányok, kicsik és nagyok vegyesen.

Robi vezényli a hadat. Ugyanaz sugárzik az arcáról, ami a fekete kabátos cigányasszony mosolyából a nap elején. A lelkesedése mindenkire átragad a teremben. 

Ránk is.

Szerző: Sashegyi Zsófia

Foró: Végh László

Forrás: valaszonline.hu