– Mondták már, hogy külsőleg hasonlít Szent Ignácra?
– Többen mondták már ezt. Manresában van egy fametszet, mely Ignácot mint zarándokot ábrázolja, és talán ez az, amivel leginkább azonosulni tudok. Termetre Ignác azonban jóval alacsonyabb és szikárabb alkat volt nálam. Nagyon fegyelmezett életet folytatott a böjtöt, a napirendet, az imaidőt illetően, ezt a külső keretet szeretném én is jobban elsajátítani.
– Belsőleg miben szeretne hozzá hasonlítani?
– Ignác nagyon céltudatos, bátor ember volt, aki mindent egy lapra tett fel, és életét az újonnan születő jezsuita rend vezetésének, Isten ügyének szentelte. Ezt az erőt keresem, és ebben igyekszem élni én is. Manapság gyakran beszélünk arról, hogy miképp védjük a határainkat, legyünk asszertívek és figyeljünk oda egyensúlyunk megőrzésére. Szerintem épp annyira fontos annak megtalálása, hogy miképp tudunk valami mellett elköteleződni, ami éltet minket, örömünket leljük benne, és képesek vagyunk áldozatot hozni érte.
– Ignác lelkiségében mi volt a megnyerő?
– Egy szóban kifejezve: a hétköznapisága. Hogy Istent nem magasztos gondolatokban kell keresni, hanem abban, ami épp történik, ami megérint. Nagy vágy és igény van az emberekben arra, hogy olyan vallásosságra találjanak, ami őszinte, hiteles, mély, segít a tudatos jelenlétben. Mustó Péter SJ könyvei emiatt olyan zseniálisak, mert ezt a vágyat érintik meg és hozzák a felszínre, és egy olyan nyelvezetet közvetítenek, melyek a belső megmozdulásokat segítenek megnevezni és tudatosítani.
– A szintén jezsuita Ferenc pápa budapesti látogatásán fogadta a magyarországi jezsuita rendtartomány tagjait. Milyen hatással volt Önre ez az élmény?
– Nagyon barátságos, közvetlen, rendtársi találkozó volt, és a pápa jelenléte ragadott leginkább magával. Megerősítő volt, hogy velünk van, új lendületet adott és frissességet. A hitelesség és az áttetszőség, az őszinteség, ami leginkább megérintett, hogy azt mondjuk, amire gondolunk, mindenféle ködösítés nélkül.
– Annyi minden máshoz is van talentuma, mint például a táncművészet, cukrászat, blogírás és még ki tudja mi minden máshoz is. Miért pont a jezsuita szerzetesi hivatás mellett kötelezte el magát?
– Mert erre hívott meg a Jóisten. Nekem mindig fontos volt a fajsúlyos döntésekben a zsigeri tapasztalatok alapján dönteni, ahol nagyon mélyen éreztem, hogy Isten erre hív engem. Orvosi pályára készültem sokáig, az állt a legközelebb a szívemhez, majd átalakult bennem valami, ami a papságot helyezte a fókuszba. Tiltakoztam ellene, el is kezdtem dadogni, ami akkor kezdett feloldódni, amikor teret engedtem annak a hívásnak, hogy pap legyek. Most egyetemi lelkészként orvostanhallgatókkal és orvosokkal foglalkozhatok. A Jóisten betölti és megadja korábban felismert vágyamat, azt, ami fontos számomra. Ez a bizalom segít az elköteleződésben, és ez lendít át a nehézségeken.
– Visszanézve, mik voltak hivatásának mérföldkövei?
– Három fontosabb mérföldkő volt: az egyik tizenegyedik osztály végén, amikor megszületett bennem a papság gondolata. Abban segített, hogy a saját terveim megvalósításáról a fókuszt át tudjam helyezni annak keresésére, hogy mit szeretne Isten. Ez nem volt könnyű. Nem azért, mert Isten valami szörnyűséges dologra hívott volna, hanem azért, mert addigra nagyon hozzászoktam, hogy az események úgy alakulnak, ahogy én tervezem. Itt kezdett a perspektívámba egyre inkább beépülni, hogy a Jóistent is megkérdezzem, hogy ő mit szól a döntéseimhez, és ő hogyan látja a dolgokat. A másik mérföldkő a jezsuita rendbe való belépés volt, ahol nagyon vezetve éreztem magam. Ezzel együtt nehéz volt megtennem az első lépést, mert már ötödéves kispap voltam, és az életemet másképp terveztem el. Ekkor jött a második nagyon elemi és mély tapasztalat, hogy lépjek be a jezsuita rendbe. Azóta is hálás vagyok azért, hogy Isten ide hívott, mert rengeteg ajándékban, új szemléletmódban részesültem jezsuitaként, amit főképp a sok utazás, emberekkel való találkozás adott számomra. A harmadik mérföldkő egy lelkigyakorlat volt Spanyolországban, hét évvel a belépésem után, ahol megnyílt a tér a bensőséges istenkapcsolatra, és megérkeztem oda, hogy integrálódott a jezsuita szerzetesi lét a személyiségembe. Még voltak kisebb mérföldkövek, de ez a három talán a legfontosabb, ami az utamat alakította.
– Jelenleg a marosvásárhelyi egyetemi lelkészség lelkésze. Mi a feladata?
– Harmadik éve vagyok egyetemi lelkész. Az elmúlt év során kezdett letisztulni, mi is az én feladatom itt. Az útkeresésben szeretnék kapaszkodókat nyújtani az egyetemisták számára, abban segíteni őket, hogy kihívásaikban, elbizonytalanodásaikban olyan kapaszkodókra találjanak, melyek jobb, elkötelezettebb emberré teszik, hogy felismerjék kapott talentumaikat, melyekkel az emberiség szolgálatára lehetnek. Tavaly elindítottuk a Jerikó mentorprogramot, mely közel száz orvostanhallgatónak segítette szakmai-lelki fejlődését. Jövőre döntés szemináriumot indítunk a nagyobb döntés előtt álló fiataloknak, illetve olyan tömböket szervezünk, melyek istenkapcsolatban, önismeretben, társadalmi felelősségvállalásban kínálnak alternatívát és gyakorlatokat.
– Milyen lelki tanácsai vannak azoknak, akik nehéz időszakon mennek keresztül? Merre, hol van kiút?
– Azt nem tudom, hogy hol van a kiút. Ami fontos, hogy tudjunk örülni annak, ami van. Hogy legyenek olyan emberek, akik szenvedélyesen végzik a munkájukat, akik megtalálják a humor, az önfeledtség lehetőségét az életben, és akik jelenlétükkel, életükkel hitelesen tudnak közvetíteni valamit Isten reményéből. Sok ilyen ember él, akikkel nap mint nap találkozom. Egyrész jó lenne, ha mi magunk is egyre inkább ilyen emberré válnánk, másrészt ilyen emberek jelenlétében tartózkodnánk, akik a nehézségekkel együtt segítenek megtalálni az öröm forrását. Az ima annak tere, hogy Istennel vagyok, aki ezt a reményt, ezt a derűt és örömet ajándékozza számomra, és segít, hogy szerető emberré váljak. Egy jó, igaz barát is nagyon fontos. Nagy szükségünk van éltető kapcsolatokra, ahol a jót tudjuk egymásban erősíteni. Épp emiatt annyira veszélyes és ijesztő számomra, hogy ilyen sok időt töltünk a médiahasználattal, és egyre inkább bezárkózunk. Az elszigetelődés mindig zsákutca.
– A törékenységről és a sebezhetőségről gyakran ír bogbejegyzéseiben. Hogyan lehet a törékenységet pozitív, fejlődést növelő erővé változtatni?
– Nekem is számtalan gyengeségem van, és olyan terület az életemben, ahol gyerekcipőben járok, vagy amihez nincs tehetségem és ügyetlennek érzem magam. Ilyen a szerelés, a barkácsolás, ahol nagyon zöldfülű vagyok, illetve nem tartom magamat izgalmas előadónak, nem vagyok jó tanár. Korábban sokszor rágörcsöltem arra, hogy ezeken a területeken próbáljak fejlődni, és közben elfelejtettem kibontakoztatni magamban mindazt a tehetséget, amit Istentől ajándékba kaptam. A törékenységem, gyengeségeim tudata megtanított arra, hol van a helyem, és hol nincs. Mikor van szükség arra, hogy másokat behívjak oda, ahol én elfogytam, és én hogyan tudok belépni tisztelettel oda, ahol a másik nem elégséges. Ez a szeretet: mindenki azt adja, amije van. Senki sem tudja azt felajánlani, amit nem kapott. Milyen jó lenne, ha egymást nem konkurenciaként élnénk meg, hanem hálával rá tudnánk tekinteni mindazokra a kincsekre, amit egymástól kapunk.
Ha sebezhetetlen vagyok, akkor elhitetem magammal, hogy mindent képes vagyok megoldani, és ez megközelíthetetlenné, arrogánssá tesz. A sebezhetőség ellenben megnyit a kapcsolatra, hogy ajándékként fogadjam azt, amivel nem rendelkezem, és hogy folyamatosan tudatában legyek annak, hogy az élet elsősorban ajándék.
– A modern kor egyik jelentős kihívása a digitális világban való elmerülés. Többet foglalkozunk az online világgal, mint a valósággal. A szerzetesi életforma védelmet biztosít a virtuális világgal szemben?
– A szerzetesi életforma manapság már nem ad védelmet, és nálunk is sok múlik az egyén felelősségén, hogy ki mennyire tudatos és fegyelmezett a médiahasználatban. Én két hónapja az okostelefonomat lecseréltem egy gombos telefonra, és azóta sokkal összeszedettebb, figyelmesebb vagyok, egy könyvet sokkal nyugodtabban el tudok olvasni, türelmesebben meg tudok hallgatni másokat, mert kevésbé van meg annak a kényszere, hogy minden öt percben valami új impulzus érjen. Érdemes közben digitális detoxot tartani, évente legalább egy-két hétre.
– Mi a véleménye a mesterséges intelligenciáról?
– Egy lehetőség, melyet sokféleképpen lehet használni – az embereken múlik, hogy előnyükre vagy hátrányukra válik. Nem vagyok a téma szakértője, emiatt óvatosan nyilatkozom ebben a témában. Vannak olyan dolgok, amit a mesterséges intelligencia sosem tud pótolni, mint az emberi érintést, odafigyelést, empátiát, jelenlétet, az érzékenységnek, a léleknek megannyi árnyalatát, amit csak Isten tud teremteni, és az ember nem hozhat létre.
– A nyár a pihenés, a kikapcsolódás időszaka. Mit javasol, hogyan használjuk ki a nyár adta lehetőségeket a lelki életünk építésére?
– A pihenés és a csend már önmagában gyógyító tud lenni. Mindenki tudja, hogy mi az, ami számára segítség. Vannak, akiknek a természet közelsége, a csend, a visszavonulás, egy lelkigyakorlat vagy éppen a kirándulás, a testmozgás öröme adja a feltöltődést. Ebben nagyon másképp működünk. Mindebben segíthet, ha adunk időt magunknak, hogy megélhessük mindazt, amire nagyon vágyunk. Időt hagyni, nem sietni, jelen lenni, kapcsolatban lenni a mély vágyainkkal – mivel a Jóisten is ilyen, ezért, ha ezeket gyakoroljuk, akkor a Jóistennel is kapcsolatba kerülhetünk.
Forrás és fotó: jelujsag.hu
