Az irgalom és a határterületek - riport Laczkó Zsuzsanna testvérrel

- Rómában megrendezésre került az Irgalmasság Konferenciája, amelyen Ön is részt vett. Mesélne erről részletesebben?

- A konferencia az Isteni Irgalmasság vasárnapja előtti csütörtökön kezdődött, és vasárnap a Szent Péter téren a Szentatya által bemutatott szentmisével záródott. Magyarországot négyen képviseltük, én az utolsó pillanatban csöppentem a kis csapatba. Az a tapasztalat indított a jelentkezésre, hogy a szerzetesek éve nagyon sok gyümölcsöt termett a saját közösségemben és a magyar szerzetesség életében egyaránt. Feltételeztem, hogy ugyanez történhet az irgalmasság évében is, így szerettem volna minél mélyebben megismerni a Szentatya szándékát, vágyait, gondolatait erre az évre vonatkozóan. A konferencia napjaiban feltettem magamnak a kérdést, mire való ez a nemzetközi összejövetel. Azt láttam, hogy az irgalmasság témájába valójában szinte minden beletartozhat. Nagyon színes volt a program: részét képzeték egészen magas szellemi szinten tartott előadások, hallhattunk beszámolókat az irgalmasság különböző műveiről a nagyvilágban, voltak tanúságtételek, közös imádságok, szentmisék. Például Walter Kasper bíboros előadta az irgalmasságról írt könyvét – egy órában; egy szerzetesnő bemutatta, hogy kongregációjának tevékenységében hogyan nyilvánul meg az irgalmasság; hallottunk egy amerikai kezdeményezésről az irgalmasság városainak hálózatáról; a teatinusok templomában lévén a házfőnökük körbemutatott a templom freskóin, felhívva a figyelmet az irgalmasság megnyilvánulásaira a szentek életében. Egészében megragadhatatlan, kimeríthetetlen téma az irgalmasság. Számomra a legnagyobb élményt az Irgalmasság vasárnapja vigíliáján a Szent Péter téren a Szentatyával tartott virrasztás jelentette. Nagyon sokan voltunk, a konferencia résztvevőiként a Szentatya közelében foglalhattunk helyet. A liturgia természetes egyszerűségében, imádságos légkörében vágni lehetett a csendet. Úgy volt felépítve, hogy az irgalmasság rózsafüzérének egy-egy tizedét énekelte a kórus; miután az egyszerű dallamot megtanultuk, mi résztvevők is bekapcsolódtunk. A tized után egy-egy irgalmasságról szóló szentírási, majd egy más jellegű olvasmányt (pl. egyházatyák írását, enciklika-részletet, Fausztina nővér imádságát) olvastak fel különböző nyelveken. Ezt csend követte, azután a Szentatyának egy rövid imádsága, és megint kezdődött az egész elölről. Az egyszerűsége ragadott meg, és ahogyan a sokaságban együtt imádkoztunk Isten irgalmasságáért önmagunk és az egész világ számára. Mindez nem sokkal a brüsszeli repülőtéri robbantás után történt. Nagy biztonsági ellenőrzés volt, érződött annak a lehetősége, hogy nagy keresztény ünnepen is lehet merénylet. Ebben a légkörben, akkor, ott, nagy egységben hangzott fel az imádság az irgalmasságért önmagunk számára, és azokért is, akik talán épp terrorcselekményt készítenek elő. Nagyon megragadott a Szentatya beszéde is. A másnapi evangélium állt a középpontban: Tamás megérinti Krisztus sebeit. A szívembe hatolt, ahogy erről beszélt: „Az a kereszténység, ami nem érinti meg a másiknak a sebeit, az nem kereszténység. Menjetek és érintsétek meg a sebeket!” Ez nagyon mélyen megmaradt bennem. A szertartás végén már el kellett volna mennie a Szentatyának, ám visszafordult a mikrofonhoz és teljesen spontán elkezdett beszélni: Menjetek és váljatok az irgalmasság élő monumentumaivá, élő emlékeztetőivé! Felsorolt rengeteg területet a betegektől kezdve a menekülteken át az idősekig. Menjetek, mert semmit sem ér a hitetek enélkül! A kereszténység nem egy ideológia, nem csupán szép gondolatok sokasága. Menjetek és legyetek irgalmasok! Ahogyan mondta, Jézus mennybemenetelének evangéliumi jelenetéből ezek a szavak jutottak eszembe: Menjetek el az egész világra! 

- Olyan Ferenc pápa szava, mintha azt mondaná: eddig nem voltunk irgalmasok, mostantól fogva pedig legyünk azok! Miért került most ennyire előtérbe az irgalom? 

- Én úgy látom, hogy ha nagyon őszinték akarunk lenni, elismerhetjük, hogy az egyház kétezer év alatt számos területen nagyon sokat veszített eredeti hitelességéből. Ha olvassuk az evangéliumokat, látjuk, hogy Jézus kikhez fordul. Nemrégiben olvastam Kodolányinak az „Én vagyok” című könyvét. Jézus életéről szól, Júdás szemszögéből. Nagyon tetszik a Kodolányi által megrajzolt Jézus, ahogyan sánták, bénák, vakok, mindenféle szerencsétlen emberek között tartózkodik, rajtuk segít. Értük él jóformán. Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy az apostolokhoz tömegével hozzák a betegeket, megszállottakat, és annyi dolguk van a rászorulókkal, hogy diakónusokat kell választani. Innen indult a kereszténység, a krisztusiság. Azt mondták az első keresztényekre: nézzétek, hogy szeretik egymást! Volt valamiféle radikalitása a felebaráti szeretetnek, az ellenségszeretetnek, az „amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek” valóságának. Azután az idők folyamán az egyház növekedésével, intézményesülésével meg-megkopott a krisztusi radikalitás, el-elhalványult az irgalmasság ragyogása, bár a Gondviselés mindig küldött karizmatikus személyeket, akik újra és újra elénk élték az evangélium szerinti életet. Ilyen személynek látom Ferenc pápát, aki személyes példájával és az Irgalmasság évének meghirdetésével is újra az evangélium lényegére, Isten irgalmasságának megtapasztalására és továbbadására irányítja a figyelmünket. Ha most rátekintünk a mai magyar egyházra – az egyház alatt a megkeresztelteket, mindnyájunkat értem – azt látjuk, hogy vannak nagyszerű kezdeményezések, léteznek az irgalmasságnak szép művei, ugyanakkor vannak területek, ahol eléggé távol vagyunk az evangélium életre váltásától, az ősegyház egészen konkrét cselekedeteitől.

- A szerzetesrendek is?

- Az aktív apostoli életet élő szerzetesrendek alapítói, ahogyan én ezt látom, mindig észrevettek valamilyen helyzetet, ahol irgalmasságra volt szükség, megláttak olyan szükségletet, amire a korabeli társadalom nem tudott válaszolni. Ám most mintha sok esetben beleragadtunk volna a múltba, olyan szolgálatokba, melyeket nem szerzetesek is remekül ellátnak. Ilyen esetekben talán jobb lenne, ha szerzetesként nem intézmények alapítására, fenntartására fordítanánk az energiáinkat, hanem sóként, kovászként lennénk jelen bennük, a lelkiségünk megosztására törekednénk. A legfelsőbb elöljáróknak van egy nemzetközi szervezete, ami háromévenként tart plenáris ülést Rómában. Idén májusban én is részt vehettem rajta. Csaknem 900 szerzetes elöljárónő volt együtt, és roppant érdekes volt látni, hogy gyakorlatilag minden kontinensen ugyanaz foglalkoztat minket, földrajzi és gazdasági helyzettől függetlenül. Ez pedig érzékenységünknek, a tényleges szükségletekre adott válaszunknak, életünk radikalitásának elhalványulása. Együtt kerestük, hogy valójában mire hív most minket az Isten, mert azt látjuk, hogy nagyon meredeken csökken a létszámunk. Egy afrikai nővér ült mellettem, aki azt mondta, hogy Afrikában is. Ez náluk úgy nyilvánul meg, hogy évente nem 30 novícia van, hanem 8, de akkor is csökkenő a tendencia. Talán arra szól a meghívásunk, hogy szerzetesként tényleg só szerepben legyünk. Jelen kell lenni, ízt kell adni, és nem soknak kell lenni. Határozottan, belső erővel megnyilvánulni, bár kevesen vagyunk. A kongresszus mottója ez volt: Globális szolidaritást szőni az életért. Megszőni a globális szolidaritást az életért. (Weaving global solidarity for life). Mert mindenhol kevesen leszünk, és annak a hozzáállásnak nincs jövője, hogy a rendek egymástól elszigetelten működnek, ráadásul sokszor azonos szolgálati területeken. Az talán a szerzetesség jövője, hogy érzékeny, irgalmas szívvel lássunk meg aktuális szükséghelyzeteket, amint ezt alapítóink is tették, és fogjunk össze, cselekedjünk közösen az evangéliumi értékek mentén, különböző szerzetesrendek tagjaiként. A Szentatya a perifériákra küld minket. Most ezen a kongresszuson két terület emelkedett ki perifériaként: az egyik a migráció, a másik pedig az emberkereskedelem, nőkereskedelem, gyermekkereskedelem. Ha itt krisztusi módon jelen tud lenni az egyház, a szerzetesség, akkor irgalmasságot gyakorolunk, és visszatérünk evangéliumi gyökereinkhez, alapítóink karizmájához. Ha nem tudunk lépni ott, ahol tényleg szükség van ránk, akkor lassan eltűnünk, minden tevékenységünkkel együtt elsodródunk a világ forgatagában. 

- Magyarországon mit lát most perifériának?

- Az előbb említett migráció és nőkereskedelem nálunk is jelen van. A migráció kérdésében a társadalom most útkeresésben van, keressük, hogyan is lehet keresztény módon, okosan és szelíden kezelni ezt a növekvő problémát. Az emberkereskedelemről eddig nem is nagyon beszéltünk. A néhány szerzetesnőből és egy világiból álló SÁRA TEAM ígéretes kezdeményezés ebben a kérdésben. Azon munkálkodnak, hogy vegyük észre, hogy ez a probléma minket is érint, és tegyünk a megelőzésért, a már bajba jutottak védelméért, kimentéséért! Ezen felül látok egy mélységes spirituális űrt, egy talán nevén sem nevezett nagy istenkeresést. Immár több generáció nőtt fel anélkül, hogy hallott volna Istenről, kapcsolatba került volna vele, így spirituálisan került a perifériára. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy az emberek a szerzetesekben, papokban az Isten emberét látják – sokszor jó vagy rossz előítéletekkel terhelten. Nagy a felelősségünk, hogy hitelesen éljük meg kereszténységünket, saját lelkiségünket, és meg is osszuk az erre szomjazókkal, eszközei lehessünk annak, hogy a spiritualitás átjárhassa a mindennapi életet.

- A Jézus Szíve Társaságában van valami, ami kimondottan most született meg, az irgalmasság évében? 

- A mi közösségünkben az irgalmasság gyakorlását önmagunkon kezdtük. 95 évesek vagyunk idén, és azt érezzük már egy ideje, hogy a történelmünk folyamán felhalmozódtak különféle sebzettségek, sajátos történelmi helyzetek miatt elmaradtak kiengesztelődések. Ma már nem is tudjuk, hogy mi történt annak idején, de érzékeljük, hogy valami miatt távolságtartás, meg nem értés alakult ki, és ennek hatásait az újabb generációkban is hordozzuk. Úgy éreztem, hogy az irgalmasság éve Isten ajándéka számunkra, mert a múlt sebeinek gyógyítása igazából meghaladja az emberi erőinket. Isten irgalmát kérjük ehhez a gyógyulásához. A mi rendünkben ez most fókuszpont, próbáljuk ébren tartani annak tudatosságát, hogy irgalomra szorulunk, meghívásunk az irgalom elfogadására és továbbadására szól, egyénileg és közösségileg egyaránt. Erről imádkoztunk nagyböjtben, téma lesz a nyári lelkigyakorlatban, az őszi zarándoklaton. Arról is sokat beszélünk, hogy mire hív minket az Isten ma, hogyan élhetnénk konkrétan az irgalmas szeretetet napjainkban – alapításunk idejének radikalitásával, imádságból fakadó lendületével. Keressük, hogy rendszerváltozás után elindított vagy újraindított műveinket nekünk kell-e folytatni, vagy vannak-e olyan kiáltó szükségletek, ahol nagyobb szükség van ránk, ahol kifejezettebben eszközei, képviselői lehetünk Isten irgalmának. 

- Ahhoz, hogy irgalmas tudjak lenni, meg kellett, hogy tapasztaljam az Isten felém forduló irgalmasságát. Emlékszik ilyen pillanatra az életéből? 

- Két dolog emelkedik ki az emlékeimből. Az első a nővérem esküvőjéhez kötődik, ahol nagyon erősen megérintett az Isten jelenléte. Tizennégy éves voltam. A templomban az esküvői meghívottak között sok fiatal volt. Közöttük számomra hirtelen egészen foghatóvá vált az Isten jelenléte. Nem csináltunk semmi rendkívülit, együtt ünnepeltünk, szentmise keretében. De ami ezekből az emberekből sugárzott! Azt mondtam, én is ilyen ember szeretnék lenni, keresztény szeretnék lenni! Ez az élmény nagyon őszinte, Istenhez fordulási vágyat alakított ki bennem. Ezután két héttel elmentem gyónni. Fiatal voltam, nem voltak hatalmas bűneim, de a szentgyónásban nagyon mélyen megérintett Isten irgalmas szeretete. A szentáldozás után a templomban üldögélve mondtam ki először tényleg komolyan, hogy megtapasztaltam a szeretetet és ezt szeretném választani. Emlékszem, milyen erősen éreztem akkor Istennek a szinte beburkoló szeretetét. Kicsit később, már érettebb fejjel ezért tettem meg az első lépéseket a szerzetesség felé. Hogyha az Isten engem ennyire szeret, akkor én is szeretnék erre a szeretetre az egész életemmel válaszolni… Még egy ilyen kiemelkedő élményem volt: életem első lelkigyakorlata, ahol azt éreztem, hogy Isten jelenléte egészen kézzelfogható volt. Tényleg úgy éltem meg, hogy személyesen hozzám szól minden a zsolozsmában, szentmisében, beszédekben… Úgy éreztem, Isten a tenyerén hordoz, nagyon szeret, és ennek számtalan apró jelét adja. A lelkigyakorlat része volt a bűnbánat, a szentgyónás is, de akkor irgalmasságként elsősorban azt éltem meg, hogy az életemből egy csomó dolog a helyére került, amivel addig nem tudtam mit kezdeni. Pl. az édesanyám halála, vagy az, hogy elhagyott a kedvesem, akivel házasságot terveztem. Akkor egyszerre az Isten szeretetében minden értelmet kapott, helyére került. Arra emlékszem, hogy ott voltam éjszaka egyedül Püspökszentlászlón egy bezárhatatlan házban az erdőben. A legközelebbi ember több száz méterre volt, mégis azt éreztem, hogy egyáltalán nem félek, hogy minden rendben van, akármi is történik, most minden rendben van. Valahogy az Isten egészen körülölelt.

- Mi, akik keressük Istent, mennyire tudunk önmagunkhoz irgalmasnak lenni?

- Hallottam egyszer a szeretetről egy hasonlatot. Olyan, mint egy közlekedőedény, aminek három csöve van: az Isten iránti szeretet, az emberek iránti szeretet és önmagam szeretete.  Akármelyikbe öntök, mindegyikben emelkedik a szint. A lelkigyakorlatokban, amelyekben kísérőként vagyok jelen, azt tapasztalom, hogy ott a közlekedőedénybe először Istennek a „csövén” át próbálunk tölteni.  Ha a lelkigyakorlatozó az imádságokban megnyílik, akkor megtapasztalja annak az Istennek a jelenlétét, aki élete minden pillanatában jelen van. Ha megtapasztalja az Isten irgalmasságát, szeretetét, akkor abból következik majd a felismerés: „ha az Isten, így, ilyennek szeret engem, ahogyan vagyok, akkor megengedhetem magamnak, hogy én is így szeretem magam, így fogadom el magam, ahogy vagyok. Ha az Istennek így jó vagyok, akkor megengedhetem magamnak, hogy magamnak is jó legyek. Ha az Isten irgalmas hozzám, én is irgalmas lehetek önmagamhoz”. És ez igaz a felebaráti szeretetre, a másik ember szeretetére is. Ha az Isten őt így szereti, így irgalmas hozzá, akkor törekedhetek arra, hogy az Isten szemével lássam, és magam is irgalmas szeretettel szeressem. És viszont: az emberek részéről megtapasztalt irgalmasság segítségemre van abban, hogy irgalmas legyek önmagamhoz.

- Walter Kasper Irgalmasság című könyvében ír az álirgalmasságról. Mit takar ez a fogalom?

- Az irgalmasság félreértelmezését. Több dolgot említ, például amikor az elkövetőt védjük az áldozattal szemben, elkendőzzük azokat a valóságokat, amelyekkel nehéz szembesülni, engedünk megtörténni rossz dolgokat, nem foglalunk állást az élet mellett pl. az abortuszt vagy eutanázia kérdésében. Vannak olyan helyzetek, amikor a másik valami súlyos bűnt készül elkövetni, és hamis együttérzésből azt mondjuk: óh, szegény, hát tényleg mennyire szenved, tegye meg, amit szeretne, szüntesse meg a saját szenvedését. Kasper bíboros hangsúlyozza, hogy felelősek vagyunk egymásért. Természetesen nem önhitten, tévedhetetlenül, keményen kell állást foglalnunk, hanem finom érzékenységgel, szeretettel meghívni a másikat, hogy bízza magát Isten valódi irgalmára. A döntés szabadsága megmarad, de nem hallgathatjuk el álirgalmasságból, amit igazságként ismertünk fel.

- Volt olyan, hogy kimondottan Krisztust látta valakiben?

- Igen. Két meghatározó élményem van orvostanhallgató koromból. Belgyógyászat gyakorlaton vettem fel a betegeket, az egyik egy kilencven év körüli néni volt. Ilyenkor rutin kérdés, hogy hány terhessége, hány szülése volt. A néni mondta, hogy volt hét terhessége, hat szülése és egy abortusza. És 90 évesen elkezdett zokogni, hogy ha megszülte volna, kislány lett volna, és akkor ő most nem lenne itt, mert a kislánya gondoskodott volna róla. Tényleg megesett rajta a szívem, megadatott beleéreznem, Krisztus hogyan látja őt, és azt éreztem, hogy nagyon szeretném őt átölelni. A másik beteg egy cigány vajda volt. Azzal a szándékkal léptem be a kórterembe, hogy szeretnék hozzá nagy tisztelettel közeledni, és azt vettem észre, hogy ez megy. Nem kellett eljátszanom a tiszteletet, hanem megadatott, amint próbáltam benne Jézust látni. Ez a két régi tapasztalat máig is hat és segít a kapcsolataimban.

- Mit jelent az irgalmasság üzenete az egyháznak?

- Remélem, meghalljuk, amire Ferenc pápa napról napra ráirányítja a figyelmünket. Az a kérdés, hogy merjük-e meghallani és megtenni, amit mond. Az irgalmasság üzenete szerintem gyakorlatilag azt a meghívást jelenti, hogy térjünk vissza az evangélium életre váltásához, ahhoz a vitalitáshoz, amit a krisztusi élet hordoz. Merüljünk el Isten irgalmában és tegyünk róla tanúságot az életünkkel. Ehhez nem kell hatalmasnak lenni, nem kell sok pénz. Kasper bíboros azt mondja, hogy a szegények felé forduló szegény egyház tud hiteles lenni. És a „szegények” szót vegyük tág értelemben, ide tartozik a fizikai szegénységen túl a kulturális, kapcsolati, lelki és szellemi értelemben vett szegénység is. Azt hiszem, az üzenet arról szól, hogy keressük meg azokat a területeket, ahol a legnagyobb szükség van a krisztusi hozzáállására. Ide tartoznak azok is, amelyekről már szó volt, a migráció, emberkereskedelem területe is.

- Mária az irgalmasság anyja. Önnek Mária mit jelent, milyen szerepet tölt be az életében?

- Mária számomra az, aki megmutatja, hogy milyen az Isten által megálmodott nő, akit nem torzít el a bűn. Második, új Évának hívjuk, Isten megőrizte őt. Isten az embert saját képmására, férfinak és nőnek teremtette. Azt, hogy milyen Istennek a férfi arca, látjuk Jézus Krisztusban; de, hogy milyen Istennek a női arca, milyen az a teremtmény, aki Istennek a női vonásait hordozza, aki az Ő képmása, akit nem torzított el a bűn, azt Szűz Máriában látom. Mária a nőideálom. Istenben él, befogadja Jézust, gondoskodik róla, fontolgatja a szavait, van, mikor nem érti, közbenjár, hazavárja, ott van a kereszt alatt, az egyház születésénél, az apostolok között… Hiszem, hogy a megtestesüléssel Isten irgalmassága lett testté, Jézus Krisztusban az Isten irgalmassága emberi arcot öltött – ahogyan a Szentatya írja: az Atya irgalmassága a názáreti Jézusban vált elevenné, láthatóvá – és Mária fizikai módon is anyja ennek az irgalmasságnak.

- A Jézus Szíve Társaságának, a Jézus Szíve lelkiségnek egy sajátos vonása, a teremtett világ rendeltetésszerű használata, visszaállítása, ami Jézussal elkezdődött. A teremtett javakat, hálás, szabad szívvel használni. Ez nekem összefügg az irgalmassággal. Így lehet fordulni a teremtett világ felé irgalmas szívvel?

- Az alapítónk, P. Bíró Ferenc SJ egyik alapgondolata Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatainak Fundamentumából származik: Isten mindent az emberért teremtett, azért, hogy segítse célja (az üdvösség) elérésében. A teremtett javakat annyiban kell használni, amennyiben segítenek a cél felé, és annyiban nem használni, elvetni, amennyiben akadályoznak a cél felé. Társaságunkban erre törekszünk, ilyen szemmel nézünk a teremtett világra. Minden értem van, de hogy ezt most kell-e használnom vagy sem, és ha igen, akkor hogyan, annak a felelőssége rajtam áll. Igyekszünk szentül bánni mindennel, ami rendelkezésünkre áll, és ebbe a „mindenbe” beletartozik a víz, az üzemanyag, a technikai eszközök, az élelmiszer, a pénz… Ebből következik a tiszteletteljes, irgalmas odafordulás a teremtett világ egésze felé.

- Van-e valami az irgalmasság logójában, ami megérinti Önt?

- A két alak összesen három szeme mélyen érint. Számomra ebben fejeződik ki az irgalmasság elfogadása és továbbadása. Krisztus felemel, a nyakába vesz, mint elveszett bárányt. Hogyha én tényleg hozzásimulok, szinte belesimulok, akkor abból az következik, hogy az ő szemével fogom látni a világot és a többi elveszett bárányt. Ebben benne van az elfogadottság, az irgalmasság megtapasztalása és továbbadása.

-ma-

Fotó: Kiss Didák