Páldeák Iván P. Szabolcs november 9-én ünnepelte kilencvenötödik születésnapját. Az idős szerzetes jelenleg az esztergomi Ferences Szociális Otthon lakója, ahol vidáman éli mindennapjait. Szabolcs atyával az esztergomi ferences rendház régi tanári könyvtárában beszélgetett a Ferences Média.
Milyen körülmények között látta meg a napvilágot?
A tudósok szerint az ember egyénisége életének első három évében alakul ki. Bizonyára ezzel én is így vagyok. 1926 novemberében születtem, a pengővel és a rádióval együtt, bő 6 évvel a trianoni békediktátum területvesztése után. Amikor már kezdett magára találni a nemzet. Fél év múlva azonban tüdőgyulladásba estem, és a nővérem emlékei szerint a gyermekgyógyász doktor teljes reménytelenségben távozott tőlünk. Aztán telefonon szólt, hogy szüleim próbálkozzanak azzal, hogy mártsanak felváltva hideg és nagyon meleg vízbe. És most itt vagyok immár 93 évvel később.
Édesapám 1919-ben marosvásárhelyi állomásfőnök-helyettes volt, és mivel a románok márciusban elfoglalták a várost, kiutasították és magyar területekre utalták a MÁV és a Posta vezetőit. Ekkor apám egy távoli rokonunknál tett látogatást Törökszentmiklóson, ahol megismerte és 1919 októberében feleségül vette Ilonkát, édesanyámat. A házasságkötés titokban, egy pincehelységben zajlott. Ezután édesapám Kolozsvárra került, ahol a pályaudvaron egy üres vasúti vagont berendezett bútorokkal, majd Budapestre utaztak, és ebben a vagonban dideregték végig a telet. A következő évet a Gyáli úti MÁV-barakktelepen töltötték: a bátyám és a nővérem születésekor már rendeződni látszottak a dolgok. 1926-ban megszülettem én is, és két évvel később már Budán laktunk egy rendes lakásban, elkészült ugyanis a Fillér utcai MÁV-ház.
Klára nővérem majdnem öt évvel volt nálam idősebb. Az első elemi első napján azzal érkezett haza, hogy ő tanítónő lesz. Amint aztán megtanult írni-olvasni, elkezdett tanítani. Leültette a mackót meg a babákat szép sorba, no meg engem, szerencsétlent, és elkezdett „tanítani”. Természetesen mindegyik társam helyett nekem kellett felelni, úgy 3 évesen. Ha valamelyik „társam” helyett nem tudtam felelni, a körmöst én kaptam. Édesanyám, aki a konyhában főzött, néha gyanakodott belépett a gyerekszobába. Ezért megjelent az ajtón egy felírás, hogy „A tanítást megzavarni tilos.” Nem rég, 93 évesen, lelkiismeret furdalástól indíttatva közölte velem, hogy bár nem emlékszik már pontosan, de lehet, hogy kukoricára is térdepeltetett, úgy 4 évesen. Elképzelhető, hogy milyen ellenérzés vagy talán rettegés alakult ki bennem mindenféle pedagógiai intézmény ellen. Nővérem felnőve kiváló tanítónő lett. Hol megbüntették „klerikális” beállítottsága miatt, hol meg kitüntették kiváló munkásságáért.
Melyek voltak hitéletének első mozzanatai?
Bennem meg földerengnek képek 5-6 éves koromban, amint ülök édesanyám mellett a városmajori kis templomban, az első padban, és hallgatom a szószékről felém áradó tanítást. Egy alkalommal, a szentmise után édesanyám elmondta, hogy a pap bácsi kifejtette, hogy már gyermekkorban fel lehet ismerni, hogy a gyermeknek mire van hajlama, mihez érdemes fordulnia. Édesanyám megállapította a beszéd alapján, hogy nekem igen fejlett az igazságérzetem. Ha sérül, az rendkívüli módon volt hatással rám. De nemcsak ha engem, hanem ha bárki mást ért sérelem. Tehát jó bíró lehet majd belőlem. És itt gondolok arra, hogy 6 évvel Trianon után születtem, és egész életemet végig kísérte a nemzetet a békediktátum által ért felfoghatatlan igazságtalanság. Mondhatnám, az igazság sárba tiprása. Hiszen édesapám Marosvásárhelyen született, és egész rokonsága ott élt. Annak a tudata sem vigasztalt, hogy mindannyian, akik ezt a diktátumot aláírták, haláluk után vezekelnek majd az emiatt kicsorduló minden magyar könnycseppért. Amikor pedig a pályaválasztás ideje eljött, az igazság fogalma teljesen megváltozott.
1933 szeptemberében elkezdtem az iskolát – Kőszegen, mert édesapámat kinevezték az ott található MÁV-árvaház igazgatójának. Az intézmény ekkor átalakításon esett át, amelynek következtében a nevelt fiúkat Kaposvárra és Szegedre vitték, és csak lányok maradtak. Így vesztettem el Papp Jancsit, a legjobb barátomat egy év után, aki szintén árva volt, de mivel fiú volt, ezért elkerült Kőszegről. Ez egy nagyon fájdalmas veszteség volt nekem.
Kilenc éves voltam, amikor Kőszegen elsőáldozó és mindjárt bérmálkozó is lettem. Akkoriban ugyanis a bérmálás úgy zajlott, hogy ötévenként jött a püspök, és megbérmált minden kilenc és tizennégy év közötti gyermeket. Engem édesanyám készített fel a szentségekre, és neki köszönhetem azt az Úr Jézus iránti szeretetet, amelyből később is és mindig táplálkozni tudtam.
Mikor találkozott először a ferences lelkiséggel?
Családommal egy évre Szegedre költöztünk, ahol apám a fiúk számára működő MÁV-árvaház igazgatója volt, majd visszakerültünk Budapestre, ahol az akkori Királyi Katolikus Gimnáziumban (ma Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium és Kollégium) végeztem. Itt minden osztálynak volt egy kis könyvtára. Ötödikes iskolás koromban véletlenül a kezembe akadt egy könyv Baylon Szent Paszkál élettörténetéről. Annyira a hatása alá kerültem, hogy azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne ugyanolyan életet élni, mint ő. A következő évben – 15 éves koromban – P. vitéz Szabó Szerén ferences tartott lelkigyakorlatot az iskolában. Abban az időben ugyanis az állami iskolákban is volt kötelező hittan, és volt egy lelkigyakorlat is minden évben. A lelkigyakorlat után meglátogattam őt, és onnantól kezdve a lelkivezetőm lett. Egészen Buda ostromáig, 1944-ig rendszeresen jártam hozzá.
Mi érintette meg Baylon Szent Paszkál életrajzából?
Ahogy Szent Ferenc, úgy Baylon Szent Paszkál sem volt pap, és mielőtt belépett a rendbe, egy egyszerű pásztor volt, aki a szabad levegőn őrizte a juhokat. A legenda szerint egyszer kint a mezőn odaszállt hozzá a Szentostya a ferences templomból, és megáldozott. Ez a történet azért is érintett meg nagyon, mert amikor édesanyám felkészített az elsőáldozásra, segített megértenem, hogy az Oltáriszentségben mekkora szeretet lakik, és ez a szeretet akkor is árad, ha valaki nem tud szentáldozáshoz járulni. Tehát összességében az a csodálatos szeretet fogott meg engem, amelyet Baylon Szent Paszkál az Oltáriszentség iránt érzett. Ez a szeretet bölcsességre is tanította, és sokszor tudósok is felkeresték őt, mert minden kérdésre tudott válaszolni. Ez volt tehát a fő indító ok: úgy érzem, hogy az Úr Jézus iránti és az Oltáriszentségben jelenlévő óriási szeretet annak ellenére is jelen volt az életemben, hogy abban sok vargabetű is volt. De mindig visszataláltam a helyes útra. Ez a szeretet próbál ma is virágba borulni bennem.
Merre vezetett tovább az életútja?
Érettségi után először a Műegyetemre iratkoztam be, de nem éreztem ott jól magam. Nehéz is volt számomra. 1948-ban beléptem a ferences rendbe, mert az egyetemen nem igazán voltam a helyemen. A noviciát elvégzését követően Gyöngyösön filozófiát hallgattam, de ezután 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket. A visszakapott esztergomi gimnázium miatt mi szerencsére újraszerveződhettünk, és folytatni tudtam a teológiai tanulmányaimat.
Sosem tartottam magamat méltónak arra, hogy pap legyek, mert nekem elsősorban ferences hivatásom volt, de végül 1953. augusztus 23-án hat társammal együtt pappá szenteltek. Nehéz időszak volt ez, mivel mi a teológiát négy helyett csak három év alatt végeztük el, és sokszor éreztem, hogy még nem állok készen a papságra. Emellett édesapámnak ‘50-ben elvették a nyugdíját, ezért hárman éltek a nővérem tanítónői fizetéséből. Édesanyámnak megtiltották, hogy bármit szóljon nekem a nyomorúságukról, nehogy emiatt otthagyjam a papságra való felkészülést. A papszentelés után szokás volt, hogy a család megvendégeli a szentelőket, de nekünk nem volt semmink. Végül a nagymamám Törökszentmiklóson fogott egy tyúkot, felhozta Budapestre, és az az egy tyúk volt a mi primíciai ünnepi vacsoránk. Természetesen nagyon kevés vendéget hívhattunk meg. Mivel ugyanazon a napon volt a papszentelés, majd este a primícia (újmise), a nap végére halálosan fáradt voltam. Illett volna köszönetet mondani mindenért szüleimnek, meg a jelenlévő atyáknak, de képtelen voltam megszólalni.
Engem ezután Végvári Vazullal együtt kiemeltek a prefektusságra, a többiek pedig némiképpen folytatták a negyedik évet. A prefektusságra én csak látszólag voltam alkalmas, a valóságban egyáltalán nem. Hét évet voltam Esztergomban, majd Szentendrén is tanítottam tíz évet, végül visszakerültem Esztergomba, de továbbra sem találtam a helyemet. Ezen események következményeként tettem egy nagy vargabetűt: tizenhét és fél évig Amerikában voltam. Itt azt csinálhattam, amit szeretek, de sajnos keserves dolgokat is műveltem. A kiejtésem soha nem lett olyan jó, mint valakinek, aki fiatalabb korban tanulja a nyelveket, hiszen én már 50 éves voltam, amikor kiutaztam. Ezek nehezítették a kinti munkámat.
Végül visszatért Magyarországra…
Igen, 1992-ben költöztem haza Magyarországra. Remeteségre, egyedüllétre, elcsendesedésre vágytam, ezért Mátraházára helyeztek. Itt próbáltam helyrehozni az elkövetett hibákat. Ezután Gyöngyösre, majd – mivel a nővérem nagyon beteg lett – Budapestre kerültem, ahol a rózsadombi templomban voltam kisegítő lelkipásztor. De önmagam megtalálását, a „visszaalakulásomat” ekkor még mindig nem éltem át… Végül nyolcvanöt éves koromban kórházba kerültem egy vastagbél-perforáció miatt. Fél évig voltam a legrosszabb állapotban. Ez volt a megtérésem kezdete, amikor újra megtaláltam magamat. Aztán 2013-ban a pesti rendházba helyeztek, ahol elég zűrzavaros időszak következett.
Már ezelőtt a betegség előtt is százféleképpen meg kellett volna halnom. Gyermekkoromban kétszer is olyan erős tüdőgyulladásom volt, hogy a gyermekorvos féléves koromban már lemondott rólam – a másik tizenhárom éves koromban volt. 1944-ben súlyosan megsebesültem: csak az imádságnak köszönhető, hogy életben maradtam, ugyanis századmillimétereken múlt, hogy egy lövedék nem okozott végzetes sérülést az arcomon. Tehát nyolcvanöt éves koromban pedig a perforációból kifolyólag újabb tüdőgyulladásom volt… Rengetegszer kellett volna meghalnom, és mégis itt vagyok kilencvenöt évesen, és megvagyok, és boldog vagyok.
Mi jelenleg a legfontosabb gondolat Szabolcs atya számára?
Az, hogy Isten a szeretet, és ez az egyetlen örök valóság. Az istenszeretet a szentháromságos szeretet. Az Atya és a Fiú szeretete és a Szeretet Lelkének kiáradása. Ezt jelenti az Isten szeretetének a velünk való kapcsolata. Minden szeretet ebből fakad. Ez a teremtetlen szeretet. A teremtett szeretet is – ami az evolúcióból származik és a fajfenntartás a célja – innen született, és ez a teremtett szeretet van bennünk. Értéke ennek a szeretetnek pedig csak akkor van, ha istenszeretetet is magában foglal.
Azt pedig, hogy mit jelent a szeretet, a megtestesült szeretetből, Jézustól tudhatjuk meg, aki azt mondja, „én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Az emberi szeretet mindig az istenszeretetre irányul, így a felebaráti szeretet gyakorlásával eljuthatunk az istenszeretetre. A jócselekedeteink ezért fontosak, hiszen minden jót Jézusért teszünk. Az adja meg a dolgok értékét, hogy Jézusért teszem őket! A szeretet örvény, a szeretet áradat, és nem a mozdulatlan mozgató, hanem az áradó mozgató, aki a Szentlélek által munkálkodik.
Forrás és fotó: www.ferencesek.hu
