Az örökfogadalomban Isten is igent mond rám - kármelita tanúságtétel

Sára nővér tanúságtételét közöljük:

„Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent." (Mt 5,8)

1981-ben születtem Budapesten, egy katolikus családban. Kiskoromtól fogva rendszeresen jártam templomba, ahol hála Istennek olyan papunk volt, aki megszerettette velem a szentmisét és a hittanórákat. Elsőáldozó még nála lehettem, de miután áthelyezték őt egy másik plébániára, az általa vezetett gyerek csoport lassan megszűnt, így nekem a plébánián a korosztályomban már nem volt társaságom. A többiek vagy jóval idősebbek, vagy fiatalabbak voltak.

Nem sokkal később, 11 éves koromban, egy nyaralásunk alkalmával beleestem egy négytáblás üvegajtóba, ami össze-vissza kaszabolta az egyik karomat. Az üveg 2 ideget is elvágott, rohammentővel vittek be az ügyeletre, majdnem elvéreztem. Az ügyeletes orvos (akinek aznap talán a 43. esete lehettem) rosszul látta el a sérülésem, s ezért egy hónap múlva Budapesten megoperáltak. 7 órás műtét volt, idegátültetés a lábamból, majd pedig 2 évig jártam mindennap a Traumatológiai Intézetbe a fájdalmas utókezelésekre. Sokat szenvedtem, s ekkor rendült meg először és igazán mélyen a gyerekkoromban kialakult reményem és hitem. Nem értettem, hogy ha Isten jó és valóban szeret, akkor miért engedte, hogy mindez megtörténjen velem. Folyton azt kérdezgettem, hogy „Miért pont én?" Azután 14 éves koromban diagnosztizáltak nálam egy súlyos bélbetegséget, amitől nagyon lefogytam, s innentől kezdve állandó, erős fájdalmaim voltak. Rengeteg gyógyszert kaptam, amelyeknek persze megvolt a mellékhatásuk is. Ekkor kezdtem el teljes erőmből lázadni Isten, minden és mindenki ellen. Nem voltam hajlandó elfogadni a betegségem, nem szedtem rendesen az előírt gyógyszereket, cigarettáztam, 16-17 évesen hétvégénként bulizni jártam és ittam, s mindezeknek persze újra és újra kórház lett a vége.
Közben – hogy megfeleljek a szüleim elvárásainak – bérmálkoztam, de azután hátat fordítottam az egyháznak. Egyre többször mulasztottam el a vasárnapi szentmiséket, és - habár időnként felszakadt a lelkemből Isten felé egy-egy segélykiáltás - már nem igazán tudtam hinni és imádkozni sem.

20 éves koromra jutottam el odáig, hogy elegem lett ebből a parttalan vergődésből, és elhatároztam, hogy csak azért is meggyógyulok. A szüleim elvittek természetgyógyászokhoz, de mivel nem tudtak rajtam érdemlegesen segíteni, eldöntöttem, hogy én magam indulok útnak. Először egy jóga csoportba kezdtem járni, majd különböző meditációs központokban kötöttem ki. Belesüllyedtem a New Age világába, és megismerkedtem az ezotéria mindenféle válfajával a kártyajóslástól a Reiki energiagyógyításig (amiből egészen a mesteri „beavatásig" jutottam), a kristálygyógyítástól az agykontrollig, a fehér mágiától a színterápiáig. Zsákszámra olvastam az ezoterikus könyveket és kerestem, kutattam valami, vagy inkább Valaki után, ami rajtam segíthet.

Ebben az időben hallottam meg a lelkem mélyén egy békés, szerető, atyai hangot, amelyik hívogatott, vonzott, de nem volt számomra formája és neve. Őt kerestem mindenben és mindenhol, mert tudtam, hogy engem csakis ő menthet meg. A szívem mélyén éreztem, hogy léteznie kell valahol a szeretet Istenének, de abban biztos voltam, hogy a Katolikus Egyházban nem találhatom meg. 2004 őszén olyan súlyos állapotba került a betegségem, hogy sürgősséggel megoperáltak. Életmentő műtét volt, nem sokon múlott.
Akkor, ott az intenzív osztályon kiterítve - amikor mindenfelé csövek lógtak ki belőlem, a fájdalomtól alig tudtam beszélni és az életben maradásomért küzdöttem - éreztem meg először azt a békét és szeretetet, amit mindig is kerestem. Nem volt már vesztenivalóm, hiszen mindent el kellett engednem. Ott tapasztaltam meg a lelkemben először a szerető Atya jelenlétét, aki a tenyerén tartott, és nem engedte, hogy belezuhanjak a szakadékba, amely felé, habár nem tudatosan, de teljes erővel igyekeztem. Rengetegen imádkoztak értem, és ekkor tapasztaltam meg kézzelfoghatóan az imádság erejét is. Tudtam, hogy a sok-sok láthatatlan áldozat és fohász mentette meg az életem és a lelkem. Nagyon gyorsan kezdtem felépülni, és habár akkor még nem értettem, hogyan, de újra kapcsolatom volt Istennel. Kértem, hogy mutassa meg az utat, amerre mennem kell, ahol megtalálhatom Őt, mert az addig megismert „ezo-csoportokat" nem éreztem igaznak és hitelesnek.

Fél évvel a műtétem után, 2005-ben adódott a lehetőség, hogy csatlakozzak egy csoporthoz, amelynek tagjai egy általuk istenként tisztelt hindu guruhoz készültek kiutazni Indiába. Kapva-kaptam az alkalmon, hiszen akkor már jó ideje reinkarnációval foglalkoztam, és rajongtam mindenért, ami a hinduizmussal kapcsolatos. Az utazás 2006. januárra, 6 hét kint tartózkodásra volt tervezve. A kezelőorvosom persze – amikor közöltem vele a nagy hírt - rettentően haragudott, próbált lebeszélni és megmondta a családomnak, hogy én élve onnan nem fogok visszatérni. Mivel éppen csak, hogy felépültem egy életmentő műtét után, speciális oltásokat pedig nem kaphattam, ezért az utazás az amúgy is gyönge immunrendszerem számára végzetes lett volna. Engem persze mindez nem érdekelt, hiszen csak Indiára tudtam gondolni, a mesék országára. A szüleim teljesen kétségbeestek, és a csöndes háttérben szinte „országos" imahadjáratot indítottak. Kérték Istent, hogy lépjen közbe és tegyen csodát az életemben, akadályozza meg ezt az őrültséget. Az imájuknak nemsokára meg is lett a gyümölcse, mert az utazás előtt pár héttel furcsa nyugtalanság vett erőt rajtam. Éreztem, hogy a vesztembe rohanok.

Egyik reggel, amikor felébredtem, a lelkemben megjelent egy kép: a hindu gurut láttam, előtte a fehér ruhába öltözött, őt imádó és hajbókoló tömeget, s a guru egyszer csak felém fordult és egyenesen rám nézett. A szeme lángolt és olyan gonosz düh áradt belőle, amelyhez foghatót azelőtt még csak elképzelni sem tudtam. Ekkor, mintha a képet középen elvágták volna, a guru mögött iszonyatos sötétséget és lángtengert láttam. Nagyon megijedtem, hiszen nem hittem előtte a gonosz létezésében, és kinevettem, ha valaki erről, vagy a pokolról beszélt. Még aznap telefonáltam az utazási irodába, és 3 napon belül vissza is váltották a repülőjegyemet. Néhány héttel később pedig – az erről mit sem sejtő rokonaim – elhívtak egy lelkigyakorlatra (Fülöp-kurzus). A Katolikus Egyház közelébe sem akartam menni, de az elmúlt hetek eseményei annyira összezavartak, hogy kétségbeesve kerestem valamilyen „új" kapaszkodót, így hát elmentem. 2005. decemberében, azon a lelkigyakorlaton, hosszú évek keresése, szenvedése és küzdelme után végre rátaláltam a szerető Atyára, az én Istenemre. Úgy éreztem, hogy végre hazataláltam, újra otthon voltam az Egyházban. A szüleim is elkísértek, és számukra is megerősítő, megújító volt az a néhány nap. A lelkigyakorlat végén kiosztottak mindnyájunknak egy-egy felajánló imádságot tartalmazó papírlapot. Az imában átadhattuk az életünket Jézusnak. Mindhárman megtettük.

Amikor hazamentünk, mindent összetörtem otthon, ami addig rabságban tartott és behálózta az életem. Kidobtam a jóskártyákat, az ezoterikus könyveket, az indiai meditációs cd-ket, az ékszereket, a kristályokat, a füstölőket. Nyolc nagy kukazsáknyi szemét lett az addigi életemből és mindabból, amit a magaménak hittem. Ekkor ismertem meg azt a szerető és befogadó Új-Jeruzsálem közösséget, amely igazi keresztény családommá lett. Olyan hiteles és mélyen hívő, Istent kereső emberekkel találkozhattam, akiknek az életpéldája a mai napig meghatározza a gondolkodásomat és az értékrendemet. Mindig hálás leszek nekik, mert hiszek benne, hogy éppen ez a kereszténységünk lényege: elsősorban a szent életpéldánkkal és imádságunkkal kell segítenünk egymást Isten felé, s a szavak csak ezután következhetnek. Ebben az időszakban tapasztaltam meg először kézzel foghatóan a Szentlélek élő működését, Aki lassan átformálta a gondolkodásomat, megtisztította az érzelmeimet, és elvezetett egészen az Egyház szívébe (a Kármelbe). Már akkor, a megtérésem pillanatában éreztem, hogy Isten azért mentett meg, mert magának akar teljesen, hogy egészen elégő, élő áldozattá legyen az életem sokakért és sokak helyett. Nem tudtam neki félig-meddig igen-t mondani, így hát rábíztam mindenestül a hivatásom és az életem. Megfogadtam, hogy mindig Jézus lesz az első a szívemben, akár házasságra, akár a neki szentelt szerzetesi életre hív. Ezek után otthagytam a Budapesti Gazdasági Főiskolát, mert már nem vágytam világi karrierre. Istenben és Istenért akartam dolgozni, az Egyházban és az Egyházért, s mindazokért, akiket már akkor a szegényes imáimra bízott a Gondviselés irgalmas szeretete. Eljöttem az ügyvédi irodától, ahol addig dolgoztam, és elkezdtem egy missziós központban fiatalokkal foglalkozni. Beiratkoztam a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskolára, mert tanulni is akartam azt, amiben már hittem. Isten adott mellém egy lelkiatyát, aki a mai napig az imáival kíséri az életemet. Naponta jártam szentmisére, és a szabadidőm nagy részét is a templomban töltöttem. Éreztem, hogy ott dobog és vár rám Isten szíve. Vágytam rá és egyre erősebb hívást éreztem arra, hogy egészen Istennek szenteljem az életem, de nem tudtam még, hol és hogyan, mit vár el tőlem. Alapvetően élénk, érdeklődő, nyitott és elég temperamentumos a természetem, ezért tökéletesen alkalmatlannak éreztem magam a szerzetességre. Ugyanakkor újra és újra hallottam a lelkemben Isten megerősítő hívását: „Ne félj! Most még alkalmatlan vagy rá, de Én alkalmassá teszlek. Szenteld nekem az életed teljesen!" Így hát tettem a dolgom, imádkoztam és kerestem az útjelzőket. 2009 nyarán már nagyon szenvedtem. Úgy éreztem, mintha egy száguldó vonaton ülnék, amely visz-visz-visz valami felé, de magam előtt nem láttam egyebet, csak fehér ürességet. Nyár végén elmentem egy zarándoklatra Medjugorjeba, s ott kértem a Szűzanyát, hogy mutassa meg végre a helyem. Ekkor merült fel a magánfogadalom lehetősége. Úgy döntöttem, egy évre fogadalmat teszek Istennek, és kértem, hogy ha valóban a szerzetességre hív, akkor ezalatt mutassa meg a helyem. Október 1-re, Lisieux-i Szent Teréz ünnepére esett a választásom. Előtte szerettem volna valahová elutazni, elcsöndesedni, s egy barátom a magyarszéki Kármelt ajánlotta nekem. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen a kolostori élet, azelőtt nem voltam még ilyen helyen, s azt sem tudtam, hogy Magyarországon létezik egyáltalán Kármel. Mindent megszerveztek helyettem, nekem csak el kellett jönnöm. És itt a kápolna csöndjében imádkozva kaptam meg Istentől a választ, amely végleg megpecsételte az életem: „Itt várok rád, itt lesz a helyed." Olyan volt ez a pillanat, mint a megtérésem. Végre hazaérkeztem. Gondolatban belehelyeztem a szívem Jézus mellé a tabernákulumba, hogy Ő őrizze, s onnan már soha senki ne vihesse el. Ott dobog azóta is Vele, az egyház szívében elrejtve. Fél év múlva beköltözhettem a kolostorba, s akkor már biztosan éreztem, hogy itthon vagyok, s innen – ha Isten megengedi és alkalmassá tesz rá – már csak a Mennyországba megyek el. Tudtam, - ahogy Edit Stein írta egyik levelében – hogy a mi hivatásunk az, hogy Isten előtt álljunk mindenkiért. A ránk bízott lelkekért küzdünk, szenvedünk, imádkozunk, őket húzzuk és toljuk magunk előtt a Mennybe vezető szűk, de gyönyörű és kincsekkel megrakott úton. Hálát adok, amiért Isten megmentett, és hálát adok azért, mert egy igazi szerzetesi családdal ajándékozott meg, ahol nap, mint nap küzdünk a szeretetért, s nap, mint nap gazdagítjuk egymást Isten ránk bízott ajándékaival. Hiszem, hogy az ima áthatol még a legvastagabb falakon is, és a mi látszólagosan elzárt, rejtett életünkkel átölelhetjük, és Isten szívéhez emelhetjük az egész világot.

Az örökfogadalom egy olyan pecsét, amelyben nemcsak az én igenem és áldozatom van jelen, hiszen Isten is igent mond rám és nekem, és önmagát ajándékozza oda teljesen. Ezután, már csak az a feladatom, hogy tiszta szívvel, örömmel boruljak le nap, mint nap előtte, így válhat az életem és mindnyájunk élete egyre ragyogóbb fénnyé, amely Isten szeretetét sugározza a lelkekre...

Igentmondó Boldogasszonyról nevezett Sára nővér

Mindenszentek Kármel
Magyarszék, 2016.augusztus 15.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Fotó: Loósz Róbert