Nyiredy Maurus bencés szerzetes papot 1960. március 19-én titokban szentelte fel Zadravecz István püspök. A koronavírus-járvány miatt azonban csak a napokban volt az ünnepi gyémántmiséje. Az egykori tihanyi alperjellel az apátságban beszélgetett Bodnár Dániel. Részleteket közlünk az interjúból.
– 1955-ben, tizennyolc évesen megkezdte a teológiai tanulmányait. Ez azt jelenti, hogy már igen korán felébredt Önben a vágy a papi hivatásra? Érezte, hogy hívja az Úr?
– Tizennégy éves koromtól kezdve pap akartam lenni. Amikor közöltem ezt a szüleimmel, kétségbeestek. Nem a papság ellen volt kifogásuk, hanem attól féltek, mi lesz velem papként a Rákosi-rendszerben. Az volt a kívánságuk, hogy egyetemre járjak. Be is adtam a jelentkezésemet az ELTE angol–magyar szakára. Apám kapcsolatban állt az Akadémiával, így elvitt az egyik ismerős professzorhoz, és arra kérte, hogy segítsen bejutnom az egyetemre. Az illető nagyon kedves volt velünk. Rendben lezajlott a felvételi, a harmadik legjobb eredményt én értem el. Végül aztán kiderült, hogy erre a szakra abban az évben csak három embert vettek fel. A harmadik bejutó annak a professzornak a lánya lett, akitől apám protekciót kért. Így nem kerültem be az egyetemre. Fellebbeztünk, de helyhiány miatt elutasítottak. Akkor azt mondtam anyáméknak: megtettem, amit akartatok, nem sikerült, úgyhogy most jelentkezem a papi szemináriumba. Esztergomba vettek fel, ott kezdtem el a tanulmányaimat, de mivel az érettségim jeles volt, Hamvas Endre püspök áthelyezett a budapesti szemináriumba, mert ott magasabb volt az oktatás színvonala, és tudományos fokozatot is lehetett szerezni.
– Említette, hogy már tizennégy évesen pap szeretett volna lenni. Milyen élmények hatására?
– XVI. Benedek emeritus pápa mondta egyszer egy interjúban, hogy nem volt nagy megtérésélménye, magától értetődően választotta a papi hivatást. Én is hasonlóan éltem meg ezt. A hivatás sokszor nagyon egyszerű, emberi módon indul el. Már utaltam arra, hogy gyerekként gyakran nyaraltam Esztergomban. Volt ott egy fiatal, nagyon lelkes pap, aki kitűnően szót értett velünk, kamaszokkal. Kerékpároztunk, kirándultunk. Egyszer teljesen spontán megkérdeztem tőle, hány évig tanulnak a kispapok a szemináriumban. Öt évig, válaszolta. Miért? Érdekel? Talán, feleltem. És attól a pillanattól kezdve papnak készültem.
– Mi vonzotta Önt a bencésekhez?
– Barátom volt az akkori csobánkai plébános, Kapcsándi Zsigmond. Többször jártam ki hozzá kisegíteni. Nagyon lelkes bencés szerzetes volt, a csepeli gimnáziumunkban tanított. 1945 után a szocialista Csepel azt kérte a bencésektől, hogy alapítsanak ott gimnáziumot. Így is történt, három évig, az államosításig működött az iskola. Kapcsándi Zsigmondot 1950-ben kitették a rendből, ezután került Csobánkára. Nagyon sokat jelentett számomra. Tőle kaptam meg Szent Benedek Reguláját, amelyben szerepelt két, számomra alapvetően fontos mondat. Az egyik ez: „Semmit elébe ne tégy Krisztus szeretetének”, a másik pedig: „Isten irgalma felől soha kétségbe ne essél.” Ezek indítottak el engem a bencés rend felé. Amikor a bíboros érsek megkérdezte András főapátot, hogy tényleg fel akarnak-e venni a rendbe, ő azt válaszolta: ha a közösség megszavazza, akkor fölvesszük. Így aztán elengedett Lékai bíboros.
A teljes interjú itt elolvasható: magyarkurir.hu
Forrás és fotó: Magyar Kurír