Egy tevékeny, küzdelmes, hitben elmélyült élet ajándéka: Hegedűs Kolos OFM augusztus 15-én tartotta aranymiséjét. A szentendrei Ferences Gimnázium egykori igazgatóját, korábbi ferences tartományfőnököt hivatásáról, papi ars poeticájáról kérdezte Körössy László.
– Hogyan indult a papi hivatása, miként formálódott Önben a belső döntés?
– Budapesten születtem 1945-ben, mélyen vallásos családba. Otthon mindig közösen imádkoztunk. Különösen édesanyám volt imádságos lelkületű. Budapesten lettem elsőáldozó, a templom ettől kezdve meghatározó szerepet játszott az életemben, itt kezdtem ministrálni. Az oltár szolgálata mindig nagy lelki örömmel töltött el. Jézus közelsége megérintett és áthatotta egész bensőmet. Mindezek érlelni kezdték bennem a gondolatot, hogy pap szeretnék lenni. Negyedik osztályos koromban a családom Markazra költözött, velünk egy időben érkezett oda Szabó Dávid atya is, aki tréfásan „szalasztott barátnak” nevezte magát a szerzetesrendek 1950-ben történt feloszlatása miatt. Ő is jelentős hatással volt a hivatásom kialakulására.
– Felelős megbízatásokat kapott az élete során, volt igazgató, tartományfőnök. Mi jelentette Önnek a legnagyobb örömet, és melyek voltak a legnehezebb feladatok, amelyekkel szembe kellett néznie?
– 1978-ban kaptam az igazgatói megbízatást a szentendrei Ferences Gimnáziumban, majd 1988-ban tartományfőnökké választottak. Mindkét kinevezés hasonló feladatokkal és felelősséggel jár. Az igazgatói megbízatás azt igényelte, hogy a gimnázium tanárait tantestületté, közösséggé fogjam össze. A tartományfőnökség szintén közösséget volt hivatott teremteni, és azt Assisi Szent Ferenc szellemében szolgálni, megőrizni. Tartományfőnökként és igazgatóként az örömöm akkor teljesedett ki, amikor mindkét közösség szépen és gyümölcsözően működött. Azonban nemcsak örömök értek minket, hanem nehéz feladatok is, melyek mind megoldásra vártak. Helyezések a gimnáziumban, vezetői, tanári kinevezések. Az 1989-es rendszerváltás után tartományfőnöki intézkedések történtek, többek között rendházak visszavétele, a szétszóratásban élő szerzetes testvérek visszahívása a rendbe, a kárpátaljai misszió létrehozása, az erdélyi provincia novíciusképzésének felvállalása, a Szent Angéla iskola privatizálása, 1996-ban hosszú szünet után a Városmisszió újraindítása. Ez idő alatt Kozármislenyben az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei közösséget is megalapítottuk.
– Voltak, vannak-e példaképei, kedves szentje, s ha igen, mi az, ami megragadja Önt bennük?
– Gyermek- és fiatalkorom példaképei és későbbi papi hivatásom meghatározó alakjai voltak Tasy Ferenc apát úr, Dávid atya és Aladár atya ferences szerzetesek. Felnéztem rájuk, mert a nehéz történelmi időkben is mindvégig hűségesek tudtak maradni Jézushoz. Amit hirdettek, azt meg is élték, és életükkel tanúsították. Kedvenc szentem Szent János apostol és evangélista, akinek a nevére kereszteltek. Ő az a tanítvány, akit Jézus szeretett, és édesanyját is rábízta. Íme a te Fiad, íme a te Anyád (vö. Jn 19,26–27). Az Úr hosszú élettel ajándékozta meg a szeretett tanítványt, időskorában is folyton azt ismételgette: Fiacskáim, szeressétek egymást.
– Mi a papi ars poeticája, milyen lelkületű a jó lelkipásztor Istennel és az emberekkel kapcsolatban?
– Papi ars poeticám? „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16).
Ezt az örök érvényű jánosi idézetet választottam ötven évvel ezelőtt papszentelésem jelmondatául, és aranymisés szentképeimen is ez szerepel. Szent János evangélista istenszeretetéről az első levele tanúskodik: a szeretet abban mutatkozik meg, hogy nem mi szerettük Istent, hanem előbb ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeressük tehát Istent, mert Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10–11.19). Ha Jézus kiválasztott engem, akkor szeretett, mindmáig szeret, és erre az egyetlen válaszom csak a viszontszeretet lehet.
– Életének későbbi éveiben sokan úgy ismerhették, mint aki jól bánik a kicsikkel az ovis miséken. Rendkívüli türelemmel fordul feléjük. Mi lehet a titka, hogy a sok kis zsivajgó lurkó között olyan nyugodtan misézik?
– Gyakorló lelkipásztori életemben elérkezett az a pillanat, amikor elgondolkodtam azon, hogyan gondoskodjam az óvodások és a kisiskolások lelki táplálásáról. Ekkor határoztam el, hogy vasárnapi misét fogok tartani nekik. Így vette kezdetét az ovis misék hosszú sorozata. „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket” – mondta Jézus (Lk 18,16). Nagy megelégedettség és lelki öröm volt számomra látni és tapasztalni, hogy évről évre egyre nő „a sok kis zsivajgó lurkó” tábora. Valóban nagyon sok szeretetet, türelmet és odafigyelést kívánt a velük való foglalkozás, amit útravalóul visznek magukkal egy életen át. Egy alkalommal levittem az ovis misére a szobámban lévő sérült corpust, amely ma is az ágyam fölött található. Nagy becsben őrzöm, hiszen szeretett rendtársam háborús hagyatékaként került hozzám. Feszülten vártam, milyen hatást vált ki a gyermekekből a sérült Krisztus-szobor látványa. – Megsimogathatom? – kérdezte egy vállalkozó szellemű fiú. – Sajnálom Jézust, szeretem a beteg Jézust, szegény Jézus, szeretlek Jézus – mondta. A többiek is felbátorodtak, s ezután mindannyian meg akarták érinteni sebzett Urunkat. Megható volt látni, hogyan fejezik ki együttérző szeretetüket a sérült, szenvedő Jézus iránt.
– Ön szerint mi az, amire a leginkább szükségük van a mai világban élő embereknek, és mire napjaink lelkipásztorainak?
– Vajon mit hozott Jézus a mai világban élő ember számára? A történelem során mi, emberek újból és újból azt gondoltuk, hogy Jézusnak meg kellett volna hoznia az aranykort. Ő nem hozott világbékét, jólétet mindenkinek. De ha nem egy jobb világot hozott, akkor mit? A válasz egészen egyszerűen így hangzik: Istent. Azt az Istent, aki Ábrahámon kezdve Mózesen és a prófétákon át fokozatosan fedte fel arcát. Végezetül idézem XVI. Benedek pápát, aki A názáreti Jézus című trilógiája első kötetének első fejezetében írja: „Az embereknek és a lelkipásztoroknak egyaránt Isten kell. Őt hozta meg Jézus.”
Forrás és fotó: www.magyarkurir.hu
