Mit jelent a vallásosság a világ egyik legnagyobb katolikus országában? És miért van szükség ott továbbra is a misszióra? Többek között Szalontai Anikó erről beszélgetett Lányi Béla SVD missziós verbita testvérrel, aki tizenkét éve szolgál a Fülöp-szigeteken, Cebu városában.
– A Fülöp-szigetek a vallások egymáshoz viszonyított arányait tekintve a világ ötödik legkeresztényebb országa: a lakosság 80 százaléka katolikus, és nagy számban gyakorolják is a vallásukat az emberek, tele vannak a templomok. De mit jelent a hit az emberek hétköznapjaiban?
– Az egész Fülöp-szigeteket áthatja egy vallásos érzület, de az ottani katolicizmust nem lehet összehasonlítani azzal, ami például a két világháború közti Magyarországot jellemezte. Egyrészt a filippínó állami vezetés kritikus az egyházzal szemben, másrészt bár az embereknek van hitük, ami néha hegyeket mozgat, ez nagyon sokszor inkább érzelmi hit. Azt szokták gondolni, hogy mivel ott nagyon vallásosak az emberek, sok hivatás születik. De ha a vallásukat gyakorló katolikusokra jutó papok számát nézzük, Magyarországon még mindig sokkal jobb a helyzet. Az úgynevezett harmadik világ országaiban, így a Fülöp-szigeteken is mind a mai napig alacsonyabb a helyi papok és szerzetesek száma, mint Európában és Észak-Amerikában. Ennek talán történelmi okai vannak.Ugyanakkor a hívek szerepe sokkal jelentősebb, mint mondjuk Magyarországon. Például a távoli hegyi falvakban fel nem szentelt, világi imavezetők hívják össze a népet a pap nélküli igeliturgiákra. A filippínó vallásosság hitelessége nem abból fakad, hogy ugyanúgy nyilvánul meg, mint más, hagyományosan vallásos országokban.
– Ezért van szükség ott továbbra is a missziósok jelenlétére.
– Igen, ugyanakkor Magyarországnak és az többi európai országnak is szüksége van arra, hogy misszionáriusokat küldjön más országokba. Sokan kérdezik tőlem is, miért nem jövök haza, hiszen Magyarország is missziós terület. De a magyar egyháznak is van világmissziós kötelezettsége. Fontos, hogy szolidaritást vállaljunk, hogy támogassuk az üldözött keresztényeket, és a helyi egyházak emberi erőforrásait is meg kell osztani.
A katolikus szó azt jelenti, egyetemes, és a misszió ennek az egyetemességének a jele. Hidat épít a különböző kultúrák, a különböző helyi egyházak között. Nem csak azt kell nézni, hol van nagyobb szükség a szolgálatra. Az Egyház egyes részeinek, tagjainak összekapcsolása is feladat. Fontos, hogy ne csak az üzleti hálózatok legyenek jelen nemzetközi szinten, hanem az Egyház is.
Itt, Magyarországon is vannak szegények, üresen maradt plébániák, és mindez feladatot jelent. De nem azért van szükség a külföldi misszióra, mert máshol rosszabb a helyzet. A misszió az Egyház nemzetköziségének kifejeződése. Fontos tudatosítanunk: nem független egymástól, hogy mi történik a plébániámon, mit mond a pápa, és mi zajlik, mondjuk, a Fülöp-szigeteken. Világegyház vagyunk, ezért világméretekben kellene gondolkodnunk. És ha ezt komolyan vesszük, több hivatás is születik. Érdekes, hogy azokról a hazai településekről, amelyek missziós szerzetesi hivatásokat adtak, később több egyházmegyés papi hivatás is elindult, de csak akkor, ha a helyi plébános és az egyházközség komolyan vette a missziós elkötelezettséget. Ilyen volt például Kevermes község, Magyarország délkeleti részén, a magyar–román országhatár közelében. A missziós tudat erősíti a helyi egyházat is.
– Jelenleg milyen munkát végez Cebuban?
– Építészeti tárgyakat és hittant tanítok – ez utóbbit nem építészhallgatóknak – a Szent Károly Egyetemen (University of San Carlos), amit az Isteni Ige Társasága működtet. Az építészeti és a művészeti karon a külügyekkel is foglalkozom. Felkerestem például magyar egyetemeket. A Pécsi Tudományegyetemmel már aktív partneri kapcsolatban állunk, egy doktoranduszunk sikeresen megvédte az intézményben a disszertációját. Hétvégenként pedig a rendőrség által működtetett állami gondozottak otthonában segítek.
– Miért tart fenn a verbita rend egyetemet, hogyan tartozik ez a misszióhoz?
– Az egyházi iskolák célja a világon mindenütt eredendően missziós: a világnézeti nevelés, a hit átadása. A cebui egyetemet a spanyol gyarmatosítók gyermekei számára hozták létre 1595-ben, több mint négyszázhúsz évvel ezelőtt. Ez Magyarországon is előkelő kor egy iskola számára. Egyetemmé a 20. században vált. Idővel filippínó gyerekeket is felvettek, mert az is cél lett, hogy a helyiek is részesüljenek a katolikus oktatás áldásaiból. Az intézmény másik fontos küldetése az, hogy megmutassa: a hit és a tudomány összeegyeztethető. A világnézeti nevelés mára kissé háttérbe szorult, de például mindennap délben és három órakor imádság van, ilyenkor a tanár félbeszakítja az előadást. Sok egyházi rendezvényt szervezünk, igyekszünk átadni a hallgatóknak a Katolikus Egyház tanítását. És fontosnak tartjuk, hogy bemutassuk az erkölcsi és a világnézeti kereteit is annak a tudománynak, szakmának, amit tanítunk.
– A Fülöp-szigetek Délkelet-Ázsia egyik legdinamikusabban fejlődő országa. Egyre jelentősebb a középosztály, ám egy 2015-ös adat szerint a lakosság 21,6 százaléka még mindig a szegénységi küszöb alatt él.
– A Fülöp-szigeteken gyakorlatilag vadkapitalizmus van, és az a fajta szociális háló, ami Európában megszokott, ott nincs kiépülve. Az emberek a családjukra számíthatnak igazán, ami a nagy családot jelenti, tehát százötven, kétszáz embert. Ha valami nagyon nagy gond adódik, például nagyon drága műtétre van szükség, az átlag családok ezt nem tudják megfizetni. De a hétköznapi gondokban nagyon eredményesen segítenek egymásnak a családtagok. A legrosszabb helyzetben azok az emberek vannak, akik kimaradnak a családok szokásos együttműködéséből. Különösen sérülékenyek az idősek és a gyerekek. Nagyon sok 3–4 éves kisgyerek mellől kikopik a szülő: alkoholista, kábítószer-fogyasztó, börtönbe kerül, nem megy haza, elhagyja a családját. Vannak nagyobb, 8–9 éves gyerekek, akik látják, hogy a szüleik nem tudják eltartani őket, ezért maguk költöznek ki az utcára. A kiszolgáltatottak újabb csoportját jelentik a „kábítószerárvák”: a kormány fel akarja számolni a kábítószer-fogyasztást, ezért kiszélesítette a rendőrség jogkörét, ami azt eredményezte, hogy vannak szülők, akik a rendőrségi intézkedések során halnak meg.
– Az utcagyerekek kerülnek be a rendőrség által fenntartott otthonba, ahol Ön is dolgozik?
– Igen, általában az utcáról viszi be őket a rendőrség vagy a szociális szolgálat. Az intézmény több mint 30 éve működik, most körülbelül 50 gyerek él ott. A verbiták rendszeresen járnak az otthonba: korrepetáljuk a gyerekeket, hittant tanítunk, ételt viszünk, programokat szervezünk. Mindezt adományokból, többek között a magyar jótevők segítségével tudjuk megtenni.
Ez nem büntetésvégrehajtási-intézmény. Ezek a gyerekek nem bűnözők, bár az utca normái szerint éltek. Ha valaki éveken át képes életben maradni az utcán, az tulajdonképpen bizonyos élettapasztalatot jelent; ezek közül a gyerekek közül sokan nagyon jó képességűek. A felsőoktatási intézményekben is tanulnak olyan fiatalok, akik utcagyerekek voltak. Ma Cebuban kevesebb gyereket látunk az utcán, mint néhány évvel ezelőtt, de valójában nem csökkent a számuk jelentősen, csak nem ott vannak, ahol eddig találkozhattunk velük, és ahol a turisták is látták őket. Visszahúzódtak a nyomornegyedek mélyére. Rodrigo Duterteelnök olyan Fülöp-szigeteket akar, ami mentes ezektől a szociális problémáktól, de sajnos lényegében inkább csak a szőnyeg alá söprik a gondokat.
– Azt feltételeznénk, hogy a vallásosság valamiféle szervezőerőként működik egy társadalomban, ezért egy erősen keresztény országban nincsenek olyan súlyos szociális és emberi problémák, mint a sok utcagyerek, a kábítószer-fogyasztás... Mivel magyarázható ez az ellentmondás?
– Úgy gondolom, ez összefügg azzal, amit az előbb a családról mondtam. A Fülöp-szigeteki vallásosság családias jellegű: a Jóisten része a családnak, a gyerekek úgy imádkoznak hozzá, úgy beszélgetnek vele, mintha ott lenne közöttük. Számukra Isten nem egy mozdulatlan mozgató, hanem családtag. És mivel a Jóistent a családban képzelik el, így aki nem tartozik a családhoz, az kirekesztődik a vallásgyakorlatból és a vallásos érzésekből is. Az átlagos filippínó családok szigorú erkölcsi szabályok szerint élnek, és szolidaritást vállalnak egymással. De akik nem tartoznak a családhoz, azokra mindez már nem vonatkozik. Az emberek nagyon pontosan tudják, hol húzódik a családjuk határa; ki az, akit anyagilag is támogatniuk kell. Az, hogy sokan járnak templomba, nem jelenti azt, hogy a Fülöp-szigeteki egy ideális társadalom. Egy társadalom szervezéséhez nem elég a jó erkölcs, szakértelem is kell hozzá.
A Fülöp-szigetek ugyanakkor ma fontos terep abból a szempontból, hogy megtapasztalhassuk, miképpen lehetne a gyakorlatban megvalósítani az Egyház társadalmi tanítását. A világ északi felén az Egyház számos társadalmi réteg (a munkások, a parasztság vagy éppen az értelmiség) egy részét talán örökre elveszítette, mert annak idején nem mindig találta meg a megfelelő válaszokat az emberek kérdéseire, igényeire. A Fülöp-szigeteken még megvan a jóindulat az Egyház iránt. Ott is akadnak, akik másként gondolkodnak, az ország vezetői között is vannak ilyenek, de a társadalom nagy része odafigyel arra, mit mondanak az Egyház képviselői. Ellentétben azzal, amit Európában látunk… A filippínó társadalom most teszi fel azokat a társadalmi kérdéseket, amiket a nyugati évtizedekkel vagy egy évszázaddal ezelőtt. Ha az ottani egyház most megfelelőbb válaszokat ad ezekre, az egyfajta modell lehet a katolikus társadalmi tanítás megvalósításához. Szerintem ez lehet a Fülöp-szigetek rendkívül fontos hozzájárulása a 21. század katolicizmusához.
– 2016-ban Cebuban rendezték meg a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Milyen lelki gyümölcsei vannak a rendezvénynek?
– Nagy sikerélményt adott a helyi egyháznak, hogy meg tudta szervezni ezt a nagy eseményt. Sokan úgy gondolták, hogy egyszerűen nem lesznek képesek egy ilyen világesemény megrendezésére, mivel a filippínókban volt egyfajta „harmadik világbeli” kisebbrendűségi érzés. Úgy érezték, nem tudnak majd mit hozzáadni a nyugatról érkező vendégek tudásához, hitéhez. Hiszen a modern kori, illetve a kortárs híres teológusok mind olaszok, németek, franciák, amerikaiak, nem pedig filippínók... A kongresszusra aztán az egész világegyház eljött Cebuba, a különböző kultúrák képviselői tanúságot tettek a hitükről, és kiderült, mennyi közös van bennünk. A vendégek komolyan vették a helyieket, akik hozzá tudtak adni valamit az Egyház egyetemességéhez. Ez nagyon sokat jelentett. Az emberek megértették, hogy a vallásosságuk nem csupán egy szokás, „filippínó folklór”, hanem olyasvalami, ami a világegyházhoz tartozik.
– Sikerült a kongresszus során megszólítani azokat a helyieket, akik egyébként nem járnak templomba? Mit jelentett ez a rendezvény össztársadalmi szinten?
– 2021-ben ünnepeljük azt, hogy ötszáz éves a kereszténység a Fülöp-szigeteken. Kilenc éven át készül erre az ország, és azok is tudnak erről, akik nem járnak templomba. Már az eucharisztikus kongresszus is ennek az előkészületnek volt a része. Egy ilyen esemény rengeteg embert megmozgat. Nem csak a külföldi vendégekről van szó; a programokra a város és az ország egész területéről érkeztek emberek. A püspökök és a küldöttségek tagjai meglátogattak egy-egy plébániát, másnap pedig a többi résztvevő járta végig a helyi templomokat. Mindenütt szerveztek programokat, óriási dolog volt ez a helyiek számára. A plébániákon kivetítőkön lehetett követni az eseményeket, és voltak, akik kíváncsiságból elmentek meghallgatni egy-egy külföldi bíborost, püspököt. Olyanok is, akik egyébként nem vallásosak.
Több százezren vettek részt a körmeneteken, több mint egymillióan voltak a kezdő, az elsőáldozási és a záró szentmisén. Minden cebui látta, hogy mi történik. Az eseményekhez hozzátartozott az is, hogy iskolai szüntetet rendeltek el, vagy hogy a tömeg miatt bedugult a város. Mindez ugyanakkor azt is megmutatta, hogy az Egyház itt van, és ereje van.
Forrás és fotó: Magyar Kurír
