Ötvenöt évesen kezdett futni. Száz méterrel indult; huszonöt év alatt harminckét maratont, köztük hét ultramaratont teljesített. Hogyan tudja az ember így felépíteni magát? Mi vitte mindig tovább és tovább, s mivel gazdagította e szinte emberfeletti teljesítmény? – Erről kérdezte Trauttwein Éva az idén nyolcvanéves Marton Bernát ciszterci szerzetest, aki mintegy ötven éve Dallasban tanít, a rend gimnáziumában.
– Ötvenöt évesen, amikor futni kezdett, milyen előzményekre támaszkodhatott? Volt sportmúltja?
– Mindig azt gondoltam magamról, hogy jó atléta vagyok, bár az iskolában, ahová jártam, élt az a beidegződés, hogy vagy jól tanulsz, vagy fejben ugyan gyenge vagy, de a sportban kitűnsz. Az osztályfőnökünk megpróbálta ezt a kettőt összehozni. Eszménye volt a jól tanuló és jól sportoló gyerek. Belőlem is ezt akarta kihozni. Tagja voltam a tornacsapatnak, emellett síeltem, úsztam, atlétikai és röplabda-játékvezetői képzettséget szereztem. Amerikába kerülve nem volt alkalmam a sportolásra, el kellett tartanom magam. Tanultam, az óráim után pedig dolgoztam, így teljesen kimaradt az életemből a sport. Ötvenöt évesen, amikor lemondtam az igazgatóságról, rájöttem, hogy meghíztam, eltunyultam. Felébredt bennem a mozgás igénye. Az iskolánknak kiváló futópályája volt, így adódott, hogy a futást válasszam. Az első nap még a száz méter is nehezemre esett, de a kilométerekkel együtt nőtt az önbizalmam, és két évvel a kezdés után eljutottam a maratonig.
– A kezdeti száz méterből tehát negyvenkét kilométer lett. Mi motiválta ezt a teljesítményt?
– Az első edzés után kimentem a futópályára másnap is, aztán a következőn is, és mindennap. A távot pedig egyre növeltem. Amikor kifulladtam, lassítottam vagy gyalogoltam, majd újrakezdtem. Elszánt voltam, elhatároztam, hogy egyetlen nap sem fog elmúlni futás nélkül. Mottóm is volt: lassan és kitartóan. Ma már biztosan tudom, a szigorú kitartás meghozza a gyümölcsét. A test kitartását hosszan lehet és kell építeni. Tíz éven át folyamatosan javult a teljesítményem, egyre többre és többre voltam képes. Lassacskán a testi erőm megnyerte a csatát. Egy hónap után arra lettem figyelmes, hogy nem kell többé átmennem gyaloglásba, ki tudtam tartani a lassú kocogásban. Hogy mi motivált? A futásban nagyon könnyű mérni az eredményt. Engem nagyon lelkesít a versenyzés. Körülbelül egy éve futottam már, elég jó időkkel, amikor valahogy minden ellaposodott, az edzéseim elszürkültek. Szükségem volt egy nagyobb célra, amit magam elé tűzve előre tudok haladni. Jött egy öt, majd egy tíz kilométeres verseny, aztán egy félmaraton, és szerettem volna eljutni a maratonig. Ötvenhét évesen sikerült teljesítenem. Ha van tét, akkor van bennem egy belső tűz is, ami rászorít az adott feladatra. Mindig ott volt bennem a törekvés, hogy gyorsabb legyek. És mindig tudtam, hogy lehet a teljesítményem még egy kicsit jobb, több. Semmi sem fogható ahhoz, amikor az ember beér a célba. A jó befejezés, a jól végzett munka kivételes öröm. Az első maraton után potyogtak a könnyeim, és azt éreztem, bárcsak ne érne véget ez a nap. Tudtam, hogy valami olyasmit vittem véghez, amire egész életemben emlékezni fogok. Boston után szinte üvöltöttem boldogságomban, készült is így egy fotó rólam. Mindig forró, repeső érzés töltött el a célban. A megfutott táv olyan elégedettséget és erőt ad, hogy utána az ember újra és újra belevág, és egyre emeli a tétet. Így jött az be életembe az ultramaraton.
– A könyvében olvasható, hogy „futó” ismeretségei gyakran barátsággá erősödtek. A futók világában erős a közösségi érzés.
– Szeretek beszélgetést kezdeményezni, nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem. Akkor jó a futás, ha az ember közben beszélgetni tud. Már az első maratonon ez történt, beszélgettem egy férfival, és ez sok erőt adott. Nem felejtettem el őt. A későbbi versenyek során is mindig kerestem a tömegben, és nagyon boldog voltam, amikor évekkel később viszontláttam. Sokszor futottam barátokkal, ha pedig egyedül voltam, mindig szóba elegyedtem futókkal, szurkolókkal. Több tartós ismeretség alakult ki így, a barátságok pedig megerősödtek. Bajtársakká váltunk.
– Nem sok ciszterci szerzetes fut maratont, hát még ultrát. Híres lett, újságcikkek jelentek meg, a diákjai felnéztek Önre. Hogyan hatott Önre a hírnév?
– Őszintén szólva tetszett, hogy híres lettem. Amikor jelentkeztem a New York City maratonra, egész hírverés volt körülöttem. Fénykép és vezércikk készült a maratonfutó szerzetesről, szülők gratulációit fogadtam. Az apát azonban az utolsó pillanatban visszavonta az engedélyt, végül nem mehettem el a versenyre. Nehezen találtam meg a választ, hogy miért történt ez, de végül rádöbbentem: az Úr nem engedte, hogy elszálljak. Már szinte a futás kezdte rendezni az életemet. Megértettem, hogy meg kell ragadni a futás révén a lelki gyarapodás lehetőségét. Isten különböző módokon szól hozzánk, néha világosan és érthetően, máskor homályosan és közvetetten, időnként pedig furkósbottal. Elhatároztam, hogy a következő maraton idején sokkal alázatosabban, kisebb felhajtással történik majd minden. Abban biztos voltam, hogy a gyerekeimnek azért beszélek majd róla, mert egy maraton nagy kitartást igényel, és jó, ha a tanulók átérzik ezt az elkötelezettséget. Nagyon sokat jelentett nekem a diákjaim támogatása. Pólót kaptam tőlük ezzel a felirattal: „Mindannyian végig az atya mögött vagyunk.”
– Követték a diákjai a példáját?
– Igen. A versenyek egyes szakaszain boldogan futottak velem, és én is elmentem az ő versenyeikre. Mindig oda álltam, ahol többször is elfutottak, kiabáltam és biztattam őket. Egy idő után edzettem is a diákokat. Az interneten kerestem oktatóvideókat, folyóiratokat rendeltem. Amikor híres edzők jöttek Dallasba, elmentem az előadásaikra. A diákjaim sokkal gyorsabbak voltak nálam. Sosem vallottam be nekik, hogy azért nem futok elöl, mert én nem bírom az ő tempójukat. Mindig azt mondtam nekik, én vagyok az utolsó, hogy senki ne maradjon le. A diákjaimnál éreztem a futás jótékony hatását. A testgyakorlás erősíti az önfegyelmet, az önmegtagadást. A keresztény életünket is segíti. Megtanít arra, hogy nem mindig azt csinálom, amihez éppen kedvem van, meg tudom tartóztatni magam. A test kordában tartása lélekben is meghozza a gyümölcsét. A gyerek érzékeli magán, hogy ez az egész napjára kiható állapotot ad. Jó érzés, hogy megállapíthatja, megtette, amit meg kellett tennie. Így építi magát.
– Mi a sport helye abban az elitképző rendi gimnáziumban, ahol tanít?
– A sportnak nagyon nagy a jelentősége az iskolánkban. Nálunk csak fiúk tanulnak. A fiataloknak szükségük van arra, hogy levezessék az energiájukat, és eredményeket érjenek el, aminek a sport nagyon jó eszköze lehet. Ha a tanuló dolgozik, ha beleteszi a munkát a sportba, annak meglesz az eredménye. Különösen a csapatsportok fontosak. Egy csapat részének lenni, valahová tartozni – ez az érzés nagyon fontos. Aki kevésbé van megáldva szellemi képességekkel, de kiválóak a láb- és a karizmai, az a sportban tündökölni tud, s így egyetemre is be tud kerülni. Az egyetemek nagyon jó szemmel nézik azokat a fiatalokat, akik komoly iskolába jártak – mint a miénk –, és sportoltak is. Aki eredményt akar elérni, annak odaadóan és hosszú időn keresztül kell végeznie egy adott tevékenységet. A sport hatékonyságot, kitartást és önbizalmat ad. Az iskolánkban a testmozgás jelentős részt foglal le a napból. Fél kilenckor kezdünk, a felső tagozaton 14:45-kor ér véget a tanítás, ekkor kezdődik a sport, ami hatig tart. A tanulók hetven százaléka részt vesz a csapatsportokban, aki nem, annak valamilyen tornát kell választania. Ez hétfőtől péntekig mindennap így van. A meccsek általában pénteken vannak, a szombat és a vasárnap szabad. Egy nálunk tanuló diáknak nagyon sokat kell teljesítenie. Hatkor befejezi az edzést, és otthon még legalább három óra tanulás vár rá. Ugyanakkor nem vagyunk kifejezetten sportiskola. A gyerekeink nem jutnak el a sportban nemzetközi szintre, nem lesznek profi sportolók. Nem a verseny áll nálunk az első helyen, de persze mi is versenyzünk. Olyan ligában játszunk, amelynek hasonló profilú iskolák a tagjai, így tudunk versenyezni egymással.
– Hogyan építette fel a saját edzéseit?
– Galloway könyveiből tanultam. Hetente ötször edzettem, ha esett, ha fújt, mentem. Pihenőnapra is szükségem volt, erre a csütörtököt és a vasárnapot jelöltem ki. A hosszabb futásokra szombaton nyílt lehetőségem, korán reggel elindultam, és az egész délelőttöt a futásra szántam. Hétköznap negyvenöt-hatvan percet tudtam edzésre fordítani. Akkor voltam elégedett, ha heti átlagban elértem az ötven kilométert. Egy idő után kialakítottam a saját módszertanomat. A hosszútávfutásban például az egyik fogás az, hogy bizonyos időközönként beiktatok egy perc gyaloglást. A szervezet e rövid pihenés alatt képes regenerálódni, így az időm jobb volt, mintha végig futottam volna. Azt az elvet vallottam, hogy soha nem szabad túlzásba vinni a sportot, fontos, hogy megmaradjon a jó érzés. Versenyek előtt hol kicsit több, hol kevesebb erőfeszítés szükséges. Vigyázni kell, nehogy az ember lelkileg és fizikailag kimerülve induljon el a versenyen. A kettő egyébként szorosan összefügg. Beállítottam a saját tempómat. Nem szabad olyan gyorsan futni, hogy ne legyek képes menet közben beszélgetni. Futás közben soha nem szúr az oldalam, nem lihegek, ez utóbbi mindig jelzi, ha túl vagyok terhelve. Betegségek miatti kihagyások után nehéz volt az újrakezdés. Mindig úgy éreztem, hogy amennyit futok, annál többre az adott pillanatban nem lennék képes. De mentem egy picit tovább, még egy picit tovább, és idővel megint eljutottam odáig, hogy képes voltam ötven kilométert lefutni.
– Számokban hogyan írható le ez a kivételes teljesítmény?
– Negyvenhét pár cipőt használtam el, erre költöttem az összes pénzemet. Százhuszonkét érmet szereztem. Harminckét maratont, ebből hét ultramaratont teljesítettem. Részt vettem a legnagyobb hagyományokra visszatekintő bostoni maratonon, futottam Rómában, Budapesten, Bruges-ben, rekkenő hőségben, megfagyott kesztyűvel, esőben, szélben, hóban, törött lábujjal, sebekkel. Többször előfordult, hogy kudarcot kellett feldolgoznom, de minden versenyt, amin elindultam, be is fejeztem.
– Itthoni élménye az emlékezetes Margit-szigeti futás, amikor mintegy kétszázan kísérték. Most hogy megy a futás?
– Az évek nyomot hagynak az emberen. Régebben is előfordult, hogy egy-egy betegség megszakította a folyamatot, és szinte újból kellett kezdenem a futást. Köszvényem van, amikor elkap, az olyan fájdalommal jár, hogy kénytelen vagyok kihagyni egy bizonyos időt. Az elmúlt néhány évben keveset tudtam edzeni. Az arborétumban szoktam futni öt kilométert, de egy júniusi napon, alkonyatkor nekifutottam egy a fának, agyrázkódást kaptam, több öltéssel varrták össze a homlokomat. Most újra kell építenem a kondíciómat. Ha sikerül, talán újra tudok majd futni.
Forrás és fotó: magyarkurir.hu