Először a közösség magyarországi tagjaival és a nagycsalád néhány képviselőjével november 11-én, a rendház kertjében ültetett el egy kis növényt, hálát adva Isten kegyelméért, amivel száz éven át kísérte életét, hiszen számára a természet szépsége és a teremtett világ közelsége mindig nagyon fontos volt. Jelenleg is sok időt tölt a kertben és még mindig kertészkedik egy kicsit. Ezt követően mindenki együtt imádkozott a rendház kápolnájában, közösen adva hálát a 100 esztendőért.
2022. 11. 20-án vasárnap a Jó Pásztor kápolnában gyülekeztek a nagycsalád tagjai, akik az egész országból érkeztek. Eljöttek a nővérek által fenntartott intézmények dolgozói is. A kápolna zsúfolásig megtelt ezen a vasárnapon. A hálaadó szentmise után Columba nővér gyalog indult vissza a rendházba. Az őt követő rokonok és ismerősök, mint egy spontán körmenet követték.
Gloria nővér - aki jelenleg a házfőnök - köszöntötte az ünnepeltet, amit Columba nővér megköszönt, és elmondta, mennyire hálás Istennek a sok kegyelemért, amit életében kapott. Ezt követően a nagycsalád tagjai köszöntötték a nővért hosszú sorban. Különleges pillanat volt, amikor a legfiatalabb családtagot Columba nővér ölébe tették és ő boldogan rámosolygott a pár hónapos csöppségre. Külön élmény volt, hogy a rend intézményének dolgozói hegedűszóval köszöntötték az ünnepeltet. A nővérnek mindenkihez volt egy kedves szava és vidám mosolya.
Szeretettel kívánunk jó egészséget és vidámságot Columba nővérnek!
Itt olvasható Rózsásné Kubányi Andrea írása Columba nővérről, mely Akiket Isten a tenyerén hordott című könyvének második kötetében található.
1922. november 15-én születtem Lajosmizsén. Hatan voltunk testvérek, de a legnagyobb bátyám korán meghalt. Én negyedikként érkeztem a családba. Hat elemit és két ismétlőosztályt végeztem. Szüleim nagyon vallásos emberek voltak. Még mellettünk két árva rokon gyereket is felneveltek. Ilonka, az egyik idősebb árva testvérem tanított imádkozni. Zárdába készült, és mikor odajött hozzám, hogy elköszönjön, azt mondta: Úgy szeretnélek a ruhámra akasztani, mint egy kis bogáncsot, így magammal vihetnélek. Attól kezdve úgy nőttem fel, hogy én is megyek a zárdába. Ő a Jó Pásztor nővérek rendjébe lépett. Sajnos fiatalon, tüdőbetegségben halt meg.
A szüleim földműveléssel foglalkoztak, sokat segítettem nekik. Mindig hallottam a lelkemben a jó Isten hívását, és készültem a zárdába. Tizenhét évesen úgy gondoltam, hogy most bejelentem szüleimnek, hogy szerzetes leszek. De akkor édesapánk ötven évesen súlyos beteg lett. Tudtam, hogy most nem hagyhatom ott édesanyámat kilencedmagával, mert a nagymamám is velünk lakott, a legkisebb testvérem még csak tizenhárom éves volt. Édesapánk a halálos ágyán megkérdezte tőlem: - Ugye, Marika, te apáca leszel? Akkor megmondtam, hogy igen.
A háború alatt, amikor bejöttek az oroszok, bujkálnunk kellett. A katonák mentek a tanyákra, és mindent elvittek, amit találtak. A fiatal lányokat el akarták vinni „krumplit tisztítani”.
Nem tudtam időben elmenekülni, beszaladtam a kamrába, és a nagy retesszel bezártam az ajtót. Ők kiabáltak, és puskatussal verték az ajtót. A szüleim, testvéreim elmentek, hogy segítséget kérnek, de addigra elmentek a katonák. Nem szóltam senkinek, hanem elbújtam a nádasban. Esett az eső, és én csak egy nagy kendőt tettem a hátamra. Visszajöttek az oroszok, és kerestek, de nem találtak, és senki nem tudta, hol vagyok. Este hallottam a bátyám hívó hangját, akkor mertem kijönni a nádasból csuromvizesen. Máskor a tizenhárom éves testvéremmel a répaverembe bújtunk el. Itt nagyon hideg volt, éjjel cincogtak az egerek. Kabátban ültünk, a testvérem a fejét a vállamra hajtotta, és úgy aludt.
Bátyám előre megmondta, ha a kommunista rendszer győz, feloszlatják a szerzetesrendeket. De én ennek ellenére is vállaltam a szerzetesi életet.1946-ban léptembe a zárdába Kecskeméten.
Azért választottam Jó Pásztor nővérek kongregációját, mert Ilonka nővérem is ennek a rendnek volt a tagja, és a mi nővéreink nagyon nehéz helyzetben lévő lányokkal foglalkoztak. Öten jelentkeztünk jelöltnek. Belépésem után Ikervárra helyeztek. Ott állami gondozott lányokkal foglalkoztunk, akik két éves kortól ipari iskolás korig laktak nálunk. A nagyobb lányok varró szakmát tanultak. Elsajátították a fehérnemű, szerzetesi-, papi ruhák, kosztümök varrását; hímzést, kézimunkázást tanultak, és vizsgáztak belőle. Én sokat tudtam nekik segíteni a tanulásban, és velük voltam az ebédlőben, a rekreáció idején.
Amikor a picik mellé osztottak be éjszakai műszakba, virrasztottunk mellettük. Mindig akkor vasaltam ki a ruhájukat. Az ebédlőben nagy fegyelmet tartottunk. Halkan beszélgethettek a gyerekek egymással, de amikor vége volt az étkezésnek, akkor egy nagyobb lány felállt, és mondta a többieknek: - Kedves Anya várja, hogy csendben legyünk. Akkor a gyerekek felálltak, a kicsiknek megfogtuk a kezét, és átmentünk a rekreációs szobába beszélgetni, játszani. Nagyon boldog voltam.
1949. május 5-én tettünk öten első fogadalmat Ikerváron, a zárdában. A szétszóratás 1950. június 21-én, Szent Alajos napján következett be. Az örökfogadalmas nővéreket teherautóra rakták, és Kecskemétre vitték. Az elöljárók tudták, hogy be fog következni az elhurcolás, ezért minket, fiatalokat hazaküldtek.
Négy évig otthon laktam, segítettem a házimunkában. Reménykedtünk, hogy visszamehetünk, de a jövő egyre bizonytalanabbá vált. Egyik rendtársam ismerte a ferences atyák főnökét, Tátrai Gyula atyát. Ő kérdezte Rita nővértől - aki akkor a főnöknői teendőket látta el - tud-e olyan rendtársáról, aki még nem dolgozik. Rita nővér szólt nekem, és jókor, mert már szerettem volna munkába állni. Gyula atya levélben megkeresett, és odahívott Esztergomba, a ferences atyákhoz. Ők a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban tanítottak, és a kollégiumot vezették. Édesanyám Isten akaratát látta ebben a meghívásban, és örömmel engedett el. Nagy bizalommal mentem oda, hogy segítségére legyek az atyáknak az ifjúság nevelésében.
Először a mosodába osztottak be, ahol nagy, ipari mosógépekkel katonaruhákat is mostak bérbe a ferences testvérek. Az atyák szegények voltak, ebből a munkából egy kis bevételre tettek szert. De a nagy gőz miatt nem sokáig bírtam ezt a munkát, beteg lettem. Ezután a konyhába kerültem.
Mivel alacsony termetű vagyok, csináltak nekem egy kis dobogót, hogy elérjem a nagy sparheltet. Elvégeztem kitűnőre a szakács tanfolyamot, és ott dolgoztam szakácsként harmincnyolc évig. Nagyon szerettem ezt a munkát.
Nálam olyan nem fordult elő, hogy „nem bírom”. Kb. négyszáz embernek főztem naponta. Előfordult, hogy este tízkor kézzel kezdtük tisztítani a krumplit. Ilyenkor Gyula atya olvasott nekünk valamit, vagy beszélgettünk. Ezzel előre dolgozunk, hogy reggel még a kertben is el tudjuk végezni a munkákat. Ha mákos tésztát főztünk ebédre, akkor 50 kg tésztát készítettünk. Mi állítottuk össze, és nagy gép gyúrta. Dolgoztak nálunk tanuló lányok is.
Reggel 5-kor keltem, utána imádkoztunk, majd elmentünk misére. A dagasztógépet már 3/4 6-kor elindítottam, ha fánkot sütöttünk. 55 kg lisztből készítettük, és kézzel szaggattuk ki. Én sütöttem, forgattam a zsírban. 6 db fánkot kapott mindenki. Előtte általában gulyáslevest főztünk. Aki kért, repetát is kapott. Estére minden étel elfogyott.
Mindig az asztal sarkánál ültem, mert szerettem tálalni. Ha megszólalt a csengő, akkor felugrottam, és kiszolgáltam, aki kért még repetát. Mivel az atyák szegényen éltek, mi csak egy kis fizetést kaptunk a munkánkért. Több szerzetesrendből laktunk, és dolgoztunk ott: voltak szegénygondozó nővérek, irgalmas nővérek és Jó Pásztor nővérek.
Örökfogadalmamat 1952. május 9-én, Máriabesnyőn tettem le négy társammal, a főnöknő jelenlétében. Egyik rendtársam az ottani templomban szolgált kántorként.
Amikor édesanyám súlyos beteg lett, akkor hazamentem. Három hónapig felváltva virrasztottunk a testvéremmel a betegágyánál. Édesanyám vállalta a szenvedést. Hálát adok azért, hogy ott lehettem, amikor meghalt.
Mi klauzúrás nővérek voltunk, és a fogadalom után soha nem mehettünk volna haza. De azt is vállaltuk Istenért és a rendért. Mindig reménykedtünk, hogy valamikor visszakerülünk a rendbe.
A szétszóratás előtt egy nagy területen a Szőlő utcától a Bécsi útig nyúlt a nővéreink birtoka. Itt szegény és fogyatékos gyerekekkel foglalkoztunk. A kommunizmus alatt javítóintézet működött az épületben.
Most Budapesten, a Zápor utcában lévő házban dolgozunk, ahol anyaotthont működtetünk. Munkára, a pénzt beosztására tanítjuk az itt lakó anyákat, megpróbálunk albérletet, munkát szerezni nekik. Magyarországon jelenleg kilenc nővér dolgozik, akik közül hárman Gyöngyösorosziban segítik a nehéz sorsú embereket. Külföldről nemrégen jöttek fiatalok, akik most tanulják a magyar nyelvet. Madagaszkárról jött két örökfogadalmas nővér.
Olyan boldogsággal vettem tudomásul, amikor a rendszerváltás után visszajöhettünk. Akkor még harmincöten éltünk a rendből. Később érkeztek külföldről - Portugáliából, Sri lankáról, Franciaországból- nővérek, és így újra indulhatott a rend.
Miután beteg lettem, és kórházba kerültem, utána jöttem be ide, a Zápor utcai rendházba. Huszonnégy éve itt lakom. A konyhában segítettem, amíg tudtam. A kápolnában és a sekrestyében készítem a helyet a szentmisére, vagy jó időben a kertben dolgozgatok. Szívesen beszélgetek a nálunk élő anyákkal, akik sokszor csüggedtek, és kilátástalannak látják az életüket. Ha csak egy szót is magukkal visznek, az is öröm számomra. Sokat beszélgetek a kisgyerekekkel, akik sokszor virágot hoznak nekem. Hálás vagyok, hogy még segíthetek. Boldog vagyok, mert sok kegyelmet kaptam életemben a jó Istentől. Mindig tapasztaltam az Ő gondviselő jóságát. (2016)
A kilencvennégy éves Columba nővér 2009-ben ünnepelte fogadalomtételének a hatvanéves évfordulóját.
Írta és fényképezte: Formanek Tamás/ MSZKI
