Mikor ébredt fel benned a szerzetesség iránti vágy?
A családom nem volt igazán vallásgyakorló, engem azonban már kisgyerekként érdekelt, mit keresünk itt a földön, mi az élet értelme, mi van az e világi életen túl. Az iskolában, amikor lehetett, jelentkeztem hittanra, és ott végre választ kaptam a kérdéseimre, olykor meg is izzasztottam a hitoktatókat. Idővel elkezdtem templomba is járni, majd elsőáldozó lettem. Ministrálni is hívtak, megtiszteltetésnek vettem, hogy ezen keresztül szolgálhatok annak az Istennek, aki engem alkotott. 14 éves koromban láttam a tévében a „Francesco” című, Szent Ferenc életét bemutató filmet Mickey Rourke főszereplésével. A szent példája annyira magával ragadott, hogy a film végére fellángolt bennem a vágy: én is úgy akarom követni az Urat, ahogyan Ő tette. Elkezdtem figyelni a ferences szerzeteseket a templomunkban, a filmbéli alakokhoz hasonlítottam őket, és emiatt sokszor csalódnom kellett. Ám ez nem tántorított el, hanem arra sarkallt, hogy megmutassam, hogyan kell Szent Ferenc példájára Krisztust követni. Hangoztattam is, hogy ferences szerzetes leszek, még akkor is, ha most rossz gyerek vagyok.
Miért, milyen gyermek voltál?
Tudatosan tettem a rosszat, és manipuláltam a környezetemet. Mindig ráéreztem, kinek mi a gyenge pontja, és élveztem, hogy hatalmam van felette. Az iskolában rendszeresen a húgommal és az osztálytársaimmal írattam meg a leckémet. Egyszer a kémiaszertár kirablását is megszerveztem. Rengeteget verekedtem, egyszerre három-négy gyerekkel. Még ha elvertek is, hősnek éreztem magam, hiszen az akciófilmekben is több ellenséggel küzd meg a főhős.
A tanáraimat is szándékosan kikészítettem, szabotáltam az óráikat. Rengeteg intőm volt, mindig pengeélen táncoltam. Amikor úgy éreztem, most már biztos kirúgnak, tanulmányi versenyekre jelentkeztem. Jó eredményeket szereztem, és maradhattam. Két énem volt: egy templomba járó és egy hétköznapi. Amíg a templomban voltam, úgy viselkedtem, mint egy angyal. Amint kiléptem, jött a zsiványkodás, vasárnap délután már a közeli építkezésen fosztogattam. Rendszeresen betörtem a közeli buszszervizbe is, ahonnan telefont és autórádiót loptam, majd eladtam, s a pénzből dobó- és pillangókést vettem. 14 évesen rendőrségi ügyem is volt, két év felfüggesztettet kaptam betöréses lopásért. Mindezek ellenére élt bennem a vágy, hogy jó legyek, és Istent szolgáljam majd ferences szerzetesként. Úgy voltam vele, megváltozom, ha akarok, de addig még egyet s mást kipróbálok. Aztán az egyetemen informatikus–vegyész szakon is folytattam a léha életet, csak azt tanultam, és arra az órára jártam be, ami érdekelt, két év után ki is buktam. Elkezdtem dolgozni egy ingatlan-értékbecsléssel foglalkozó cégnél, nagyon ment a szekér, élveztem, hogy jól keresek. Majd jött a válság, és éreztem, itt az ideje, hogy dobbantsak Angliába.
Mi volt a másik éneddel ebben az időszakban?
Érettségi előtt volt egy nagyon komoly istenélményem. Ötéves koromban elváltak a szüleim. Édesanyám egész gyermekkoromban rengeteg plusz munkát vállalt, hogy el tudjon minket tartani. Egy nap hazajött, és nem bírt többet felkelni, dolgozni, enni. Be kellett teljesen sötétíteni a lakást, mert a fényt és a zajt sem bírta elviselni. Akkor még nem sokat tudtam arról, milyen súlyos betegség a depresszió, el is voltam foglalva a saját világommal. Egyik nap eltűnt, búcsúlevelet hagyott maga után: nagyon szégyellte magát, hogy nem tud minket eltartani. Úgy gondolta, jobb lesz nekünk, ha meghal, mert akkor kapunk némi árvasági segélyt. Egész este kerestük a plébánossal és a hittantársaimmal, de nem leltük. Másnap újra biciklire ültem, erős megérzésem volt, és a közeli parkba mentem, ahol egyszer csak megpillantottam édesanyámat csapzottan, sárosan, csontsoványra fogyva. Nem sikerült neki az öngyilkosság, annyira elkábult a sok gyógyszertől, hogy nem tudta felvágni az ereit. Ledobtam a biciklit, odarohantam, és megöleltem.
A tékozló fiú története ugrott be a Bibliából: az irgalmas Atya a fia elé szalad, de nem kéri számon, örül, hogy életben van. Ez a találkozás teljesen megváltoztatta az istenképemet: az Atya úgy szereti a gyermekét, ahogy van, nem csak akkor, ha jó, és betartja a szabályokat.
Mindezek ellenére a húszas éveim elején szépen lassan elvesztettem a hitem, nem éreztem többé úgy Isten jelenlétét, mint korábban. Továbbra is jártam szentmisére, ministráltam, de közben hatalmas sivárságot, sötétséget éreztem belül, mély depresszióba estem, még az öngyilkosság gondolata is felvetődött bennem. Megkérdőjeleztem Isten létezését, sőt még a sajátomat is. Elkezdtem görög filozófusokat, más világvallások tanait olvasni. Hosszas kutakodás után rájöttem, az igazság a katolikus egyházban van elásva, és szükségszerű, hogy létezzen az Isten. Ám ekkor még nem nyertem vissza a hitem, de hinni akartam. Rengeteget jártam a természetbe elvonulni, gondolkodni, és ott egy alkalommal újra megtapasztaltam Isten végtelen szeretetét, amely kiemelt a gödör mélyéről, és ismét felvetődött bennem a szerzetesség gondolata. Nemcsak kalandvágyból és nyelvtanulási célból mentem Angliába, hanem azért, hogy tisztázzam magamban a kérdést.
Mire jutottál kint?
Annak ellenére, hogy nagyon jól kerestem pincérként egy ötcsillagos szállodában, és megvehettem magamnak a legjobb elektronikai eszközöket, márkás ruhákat, parfümöt, nem találtam a helyem, mindezek csak ideig óráig okoztak örömöt. Egyre erősebb vágyat éreztem magamban, hogy teljesen átadjam magam az Istennek. Tavasszal felmondtam, pedig épp előléptetés és fizetésemelés előtt álltam, és jelentkeztem a ferenceseknél, hogy szeptemberben megkezdhessem a jelöltségem.
Nyáron hazajöttem, hogy a belépés előtt még néhány vágyamat megvalósítsam, a következők szerepeltek a listámon: lézeres szemműtét, katonai túlélőtábor, helikopteres tandemugrás, sziklamászó tanfolyam. Rajtam kívülálló okok miatt végül csak az utolsót teljesítettem. Időközben kiderült, hogy elkavarták a jelentkezésemet, ezért csak egy év múlva számítanak rám – mindezt egy hivatásgondozó közölte velem. Felháborított, hogy az egész múltamat felszámoltam, hazaköltöztem, és még csak nem is a tartományfőnök fogad. Beszöktem a zalaegerszegi kolostor könyvtárába, és kikerestem az akkori provinciális telefonszámát, felhívtam, és azt lett a vége, hogy összevesztünk. Többen közbenjárhattak az érdekemben, ugyanis nyár végén felhívott, hogy mégis mehetek szeptembertől. Én azonban kijelentettem, hogy velem nem lehet csak úgy dobálózni, és már elterveztem, hogy visszamegyek Angliába, majd jövök jövőre. Alkut kötöttünk: elmentem pár hónapra Barsi Balázs atya mellé szolgálni Sümegre, hogy bizonyítsam, komolyan gondolom a szerzetességet, és csak utána megyek vissza Angliába. Később anyukám újra mély depresszióba esett, ezért idő előtt hazajöttem, hogy átvegyem húgomtól az ápolását. Megint halasztást kértem a tartományfőnöktől, bár most csak két hónapot, de nem adta meg. Így újabb egy évet kellett várnom. Miután anyukám jobban lett, elmentem a Telekomhoz dolgozni. Amikor felmondtam, hogy szerzetes leszek, ledöbbentek, ilyen indokkal még sohasem találkoztak.
Hogyan sikerült teljesen leszámolnod a régi éneddel?
Miután elkezdtem a jelöltséget, rengeteget csalódtam magamban. Rá kellett jönnöm, hogy azok a hibák, amelyeket korábban felfedeztem a ferences szerzetesekben, bennem is ott vannak, és nagyon távol vagyok a ferences ideálomtól. Jelölttársamnak, aki nagyon irritált, sokszor keresztbe tettem, és megaláztam. Nehezemre esett, hogy engedelmeskedjek, engedélyt vagy pénzt kérjek bármire. Bosszantott, hogy más osztja be a napomat, így ahol tudtam, kijátszottam a rendszert. Például egyszer egy nagyon drága kabátot rendeltem magamnak a régi angliai bankszámlámról. Úgy időzítettem, hogy a futár akkor jöjjön, amikor nincs ott az elöljáróm. A jelöltség végén fel is tettem magamnak a kérdést, hogy jó-e, hogy itt vagyok, nem égetem-e a ferenceseket magammal. Azzal a reménnyel kezdtem meg aztán a próbaévet, hátha megváltozom. Abban az egyéves csendben, amikor teljesen elzártan éltem a világtól – nem volt sem tévé, sem telefon, sem internet, és a családommal is csak levélben tarthattam a kapcsolatot – sikerült megtisztulnom a múltamtól. Rájöttem, hogy izomból, ahogyan mindig is akartam, nem megy a változás, csak ha beengedem a Jóistent az életembe, ugyanis csak ő képes engem átformálni. Szó szerint átéltem, hogy az Isten elvette a kőszívemet és hússzívet adott helyette.
Voltak ezután is kísértések?
Miután elkezdtem a mindennapokban élni ezt az életet, a fogadalmakat, akkor jött az igazi felismerés, mi mindenről kell lemondanom. Elsőéves növendékként bele is szerettem egy lányba Pasaréten. Nem mondtam el senkinek, csak rengeteget imádkoztam, és jött a mély, megnyugtató rádöbbenés, hogy az én szívem még mindig a Jóisten iránt dobog a legjobban. Megmondtam a lánynak, hogy ne találkozzunk többet, mert ez az én hivatásom annak ellenére, hogy szerelmes lettem. Ezután jött a fájó felismerés, hogy saját gyermekem sem lesz soha.
A saját helyett kaptál száz másikat. Évekig vezetted a pasaréti ministránsokat, hittanosokat, nemrég kineveztek a Szent Angéla iskola lelkivezetőjének. Bármikor látlak, két-három gyerek biztosan lóg rajtad.
Úgy érzem, mágnest rakott belém a Jóisten, hogy így vonzom őket. Amikor lemegyek az iskola ebédlőjébe, kiabálnak a gyerekek, és rohannak hozzám, csimpaszkodnak belém. A tanárok nem győzik fegyelmezni őket, én meg csak hülyéskedek és nevetgélek velük. Mivel én is lázadó voltam, nagyon könnyen rájuk tudok hangolódni, még a nehezebb esetekre is. Amikor elviszem őket egy hétvégi kirándulásra, úgy érzem magam, mintha családapa lennék. A Jóisten kegyelmeként élem meg, hogy ennyi gyerek van körülöttem, és hálás vagyok neki azért, hogy ilyen sok jót tudok közvetíteni annak ellenére, hogy milyen a múltam, milyen gyengeségeim vannak. A mai társadalomban, amely a férfiminta hiányától szenved, fontos is, hogy lássanak olyan férfiakat, akik valaki, valami mellett elköteleződnek, ugyanis a mai fiatalok nehezen teszik ezt, és még nehezebben tartanak ki.
Lázadóként még ma is nehézséget okoz az engedelmesség?
A rendi létbe teljesen belesimultam már, próbálom minél szebben, jobban élni ezt az életet, ezért is tettem két éve örökfogadalmat. Szent Ferenc olyan szemléletmódot hagyott ránk, amely szerint bármit tehetünk egészen addig, amíg az evangéliumot szolgáljuk, így mindnyájan ki tudunk teljesedni. Foglalkozhatok azokkal a dolgokkal is, amelyek engem érdekelnek, szervezhetek pirotechnikai bemutatót, flashmobot, vihetem a gyerekeket kirándulni, lézerkardozni, gokartozni. Piszkálnak is a testvérek, hogy magamnak találom ki ezeket a programokat. A lázadásomat ma már leginkább a mainstream gondolkodással szemben élem meg. Míg mások hatalomra, pozícióra, vagyonra vágynak, és a csapból is a szex folyik, addig én a tisztaságot, a szegénységet és az engedelmességet választom szabad akaratomból.
Mit gondolsz, miért volt a te utad ilyen rögös?
Lehet, hogy más már feladta volna, de engem épp ez motivált. Ám nem feltétlenül könnyebb annak, aki érettségi után egyből jelentkezik, és felveszik a rendbe. Megvan annak az előnye, hogy jól ismerem a világi életet, többféle munkát végeztem már, érzem a pénz súlyát, és be tudom osztani. Ám ahhoz, hogy belenőjek a szerzetesi életbe, újra gyermekké kellett válnom, meg kellett tanulnom, milyen, amikor nem a saját magaménak hitt erőre, hanem Istenre hagyatkozom.
Forrás és fotó: kepmas.hu