Kivonulnak a világból, de a világhoz van küldetésük. Nem szentebbek, mint mások, de a szent jelei akarnak lenni. Ők is változnak, de az alapokat hűségesen őrzik, s istenkapcsolatukból táplálkozva, közösségeik vonzó voltával akarnak hatni. A megszentelt élet napja (február 2.) alkalmából Dobszay Benedek ferences tartományfőnökkel, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájának elnökével beszélgettünk.
– Mi hívta életre annak idején a szerzetesrendeket? A kor igényei hogyan mutatkoztak meg a születésükben, milyen akkori kihívásokra volt ez válasz?
– Manapság gyakran úgy tekintünk a szerzetesrendekre, mint valamilyen szolgálat vállalóira. A megszületésüknek azonban az istenkeresés, a mélyebb istenkapcsolatra való törekvés volt a gyökere. Ez motivált sokakat elvonulásra, a nyüzsgő világ elhagyására. Ám amit tettek – talán az egyiptomi remetéket leszámítva –, nem kimenekülést jelentett, és nem a negatív eleme volt a hangsúlyos, hanem a meghitt istenkapcsolatra, magányra, csendre való mély vágy, amelybe nem fért bele, hogy a korábbi módon maradjanak benne a világban.
Ne legyen félreértés: a világban is megélhetjük jól a hitünket. A szerzetesség esetében az a kérdés, hogy akar-e valaki többet és mást, mint amire a világban élve is lehetősége volna keresztényként.
Hogy a világban éppen akkor mi a helyzet, mindegy is: a hozzá való viszonyon van a hangsúly. Az elvonulásra való igény minden korban megjelenik.
– Sokan úgy gondolnak a szerzetesi hivatásra, hogy az jelenti leginkább az Istennek szentelt élet melletti elköteleződést. Milyen a szerzetesség viszonya a papsághoz, a házassághoz és más életállapotokhoz? Melyek a legfontosabb, csak rá jellemző jegyek, és hogyan jelenik meg ez a szerzetesi érzületben?
– A szerzetességet évszázadokon át tökéletesebb életformának tekintették az erős odaadottság, a fogadalmak miatt. Azóta sok minden változott, de a tisztaság, az engedelmesség és a szegénység hármas fogadalmának radikalitása ma is érvényes. A veszélyt abban látom, ha ezt kikezdik a mindennapok, például mert a szerzetest a szolgálatai túlzottan belekötik a világba, mert eltunyul, vagy mert az életének bármi más okból gyengül az Istennek szentelt volta.
– Jézus tanítványai házasemberek voltak, akik a feltámadása után visszatértek a családjukhoz. De az is igaz, hogy amikor működése kezdetén tanítványaiul hívta őket, mindent maguk mögött hagytak, és követték. Miből következik ennek a mozzanatnak a radikalitása?
– Sokféle módon meghívást kaphat az ember a mélyebb istenkapcsolatra. A lényeg az, hogy a gyökere rendben legyen, aminek az a feltétele, hogy ne lemondás, hanem igent mondás legyen, abból fakadjon az elköteleződés. Hogy azért váljon képessé sok mindenről lemondani, mert Isten annyira megragadta, hogy a többi nem fér már bele az életébe. Ha menekülési vagy „hőssé válási” szándék húzódik meg a szerzetessé válás mögött, abból később baj lesz.
– Van egy furcsa, kissé ijesztő különbségtétel a szerzetesség, a megszentelt élet választása (ami alatt korábban csak a szerzetesi és a papi hivatást értették) és minden egyéb világi létezésmód között. Hogyan tekint a szerzetes az Isten által szeretetből teremtett világra, amelytől valamiképpen mégiscsak elfordul, amikor Isten szolgálatának szenteli magát? A világot, és mindent, amit az kínál, kísértésnek, netán bűnös, hívságos, az Istenhez találást akadályozó tényezőnek tartja?
– Vegyes a kép: egyéni karizmától is függ, és szerzetesrendenként is különbözik, hogy milyen mértékű a világtól való elvonulás. Ha valaki azzal a motivációval közeledik a szerzetességhez, hogy „bűnös a világ, vonuljunk ki belőle”, az már eleve rosszul fogja fel a dolgot. A kiszakadás ahhoz kell, hogy helyet és időt teremtsünk a mélyebb istenkapcsolat számára. A világ sok javával élve ugyanis szétszórttá válhatunk. Ahhoz, hogy „összerendeződjünk”, ki kell vonulni. A világban élő rendek tagjainak gyakori nehézséget okoz ez. Ha egy szerzetes többet olvassa a Magyar Közlönyt, mint a Bibliát, biztos, hogy komoly a gond.
Az interjú további része itt olvasható: magyarkurir.hu
Fotó: Lambert Attila
Kiss Péter/Magyar Kurír