November 2-án Kazincbarcikán vendégeskedett Ángel Fernández Artime, a szalézi rend főnöke, Don Bosco tizedik utóda.
Sajószentpéter után egy Kazincbarcika feliratú mentőautó mögött haladunk, ennek takarásában érkezünk a városba. Nem sokkal később ugyanez az autó már villogva-szirénázva száguld visszafelé. De amikor távozik, hirtelen visszatér a szinte áhítatos ünnepnapi csend.
A Szent Család-templomban a kijáratnál óriási tömeg, a többség középiskolás. Próbál a zene- és énekkar: feltűnően tiszta és magabiztos a hangjuk, jól összeszokott csapatnak tűnnek. Maga az épület két kedves meglepetést is tartogat. Az egyik a fenti ablakokon át mindvégig egyenletesen beáradó fehér (már-már túlviláginak tűnő) fény, amely oly erős, hogy egy ideig arra gyanakszom, nem jöhet kintről, nem lehet a nap fénye. De idővel kiderül, hogy mégiscsak az, és ez szívmelegítő így november elején. A nap is velünk ünnepel.
A másik, amire felfigyelek, szintén egy építészeti sajátosságból fakad: fent, a kórus mellett mindkét oldalon ablakok nyílnak (hittan- és próbatermek vannak ott, tudom meg), és minden ablakban áll két-három ember, akik onnét vesznek részt a misén. De megesik, hogy percekig szinte mozdulatlanok, és emiatt festményszerű a látvány. Azokra a freskókra hasonlít, amelyek sok templomban festett ablakok mögül figyelő híveket ábrázolnak. A most, az élő valóság és az örök, az időtlen összeolvadása egyszerre vidám és méltóságteljes.
Ángel Fernández Ártime, Don Bosco tizedik utóda a főkapun, civilben érkezik. Átöltözés után a többiekkel együtt kimegy a templomból, hogy aztán ünnepélyesen bevonulhassanak. Ábrahám Béla tartományfőnök mindenkit ünnepélyesen köszönt, a rendfőnök pedig mindenkit bátorságra, a találkozás örömére buzdít. Úgy látta ugyanis, hogy vannak, akik elfogódottak, magyarázza, és még idegenkednek az ő közvetlenségétől.
Prédikációjában is a közös ünneplés örömében bizakodik a rendfőnök. Halottak napjáról, halloweenről, a halálhoz való viszonyról beszél. Nemrég valaki azzal lepte meg, mondja, hogy a halloweenről mint a halálon való nevetés alkalmáról beszélt neki. Mi azonban nem nevetünk a halálon, hanem nagy reménnyel viszonyulunk hozzá, amikor elhunyt szeretteinkről emlékezünk meg, hangsúlyozza.
Aztán a keresztények és a kereszténység helyzetére tér rá, és arra hívja fel a figyelmet, mekkora szüksége van a világnak és az egyházi közösségnek mélyen hívő fiatalokra. Olyanokra, akik az életükkel tesznek tanúságot.
Ábrahám Béla misét záró szavaiban megemlékezik Sándor István szalézi vértanúról, és röviden beszámol az antropológiai kutatásról, amely a következő hetekben maradványai megtalálását célozza. Majd amikor átvonulunk a Don Bosco sportközpontba, leül velünk egy kicsit beszélgetni. Több mint 130 országban 15 ezer szalézi él, fontos az összefogásuk, az egységük: ezeket szolgálják a rendfőnöki látogatások, mondja. És fontos Artime atyának az a szinódusi felismerése is, hogy a szaléziakat jellemző közvetlenség, természetesség mennyire összecseng Ferenc pápa stílusával, törekvéseivel.
Míg Óbuda a szellemi-lelki és jogi, Kazincbarcika a lelkipásztori munka szalézi központja a mai Magyarországon. Ennek fontos állomása lesz a december 7-ére ide szervezett cigánypasztorációs konferencia, akárcsak az a pilot szakképzési, sokakat szakmunkásvizsgához segítő program, amelyről már szerződést is kötöttek a kormánnyal.
A sportcsarnokban először egy szalaggal a Tavaszi szél vizet áraszt dallamára táncoló lány kap nagy tapsot, majd miután a külföldi vendég megérkezik, rövid „történelemórát” látunk-hallunk, amely pár percben igyekszik a vendéget megismertetni Magyarország zivataros évszázadaival a honfoglalástól napjainkig. Ezután a Szalézi Szent Ferenc Gimnázium műsora következik: néptánc, pantomim, kórus. Ami feltűnő: hogy a közönség mennyire egy hőfokon van az előadókkal, hogy a két társaság között mekkora az átfedés, hogy ez az egész egy nagy közös ünnep, igyekezet, összpontosítás a siker érdekében. A dal, amelyet a diákok és a tanárok együtt énekelnek, a When you say nothing at all, ilyen sorokkal: „Hihetetlen, hogyan tudsz beszélni egyenesen a szívemhez, anélkül, hogy egy szót is szólnál. Képes vagy beragyogni a sötétséget. Az igazság ott van a szemedben. Kezed érintésével azt mondod, sosem hagysz el, majd elkapsz, ha zuhannék. (…) A mosoly az arcodon, az igazság a szemedben, a kezed érintése tudatja velem, hogy szükséged van rám.”
A műsor után a színpadra hívják Artime atyát, „Ferenc pápa barátját”, aki megköszöni a műsort: mindazok fáradozását, akik a szervezésben részt vettek, a szalézi mű működtetőinek. Azoknak, akik segítenek a szalézi álmot, Don Bosco álmát megvalósítani. „Ha rátok nézek – mondja a fiataloknak –, nagyon szépnek látom a szalézi jövőt. A szalézi központoknak mindig minden fiatal előtt nyitva kell állniuk, függetlenül attól, hogy milyen vallásúak vagy politikai meggyőződésűek, gazdagok vagy szegények.
Artime atya a szinóduson megdöbbenve értesült róla, hogy egy 200 ezer válaszadó által kitöltött online kérdőív tanúsága szerint Európában magához az élethez kevés a fiatalok motivációja. Boldogtalanabbak, mint amerikai, ázsiai, afrikai kortársaik. „Ahhoz, hogy ez változzon, álmaiknak, céljaiknak kell lenniük. Fontos lenne, hogy felismerjük, milyen jó másokért nagylelkűségből jót tenni. Másokért élni. A diploma, a jó munka nem lehet az egyetlen célunk, hanem csupán eszköz a teljességünk eléréséhez.”
A Don Bosco szakiskola műsora mai fiatalok útkereséséről szól, majd a múltba, Don Bosco idejébe, az akkori fiatalok világába vezet el, akik sokáig azért nem boldogultak, mert senki sem törődött velük, nem bízott a jóravalóságukban, és nem adott nekik esélyt. A történelmi példa váratlan fordulattal artistaprodukcióba megy át, talán annak jelképeként, mennyire nehéz, micsoda ügyesség, bátorság és kitartás szükséges a szegénységből, a hátrányos helyzetből való kitöréshez ma is.
Artime atyát a panorámakép elkészítése után is tömeg veszi körül, a vele fényképezkedni akarók száma végtelennek tűnik. Mint ma többször is megtapasztalhattuk, a szaléziaknál általános a törekvés, hogy Don Boscót mintegy jelenlevővé tegyék, azt a lelkületet, amely őt jellemezte, eleven erővel képviseljék. A mindenkori rendfőnökök példáját követve valamiként ennek eszköze igyekszik lenni Artime atya is. Amikor a számunkra kissé szokatlan „Don Bosco tizedik utódja” titulusról kérdezzük, hangsúlyozza, hogy ez magától a rendalapítótól származik. Don Bosco ugyanis arról írt: ő egyszer meghal ugyan majd, de minden utóda az ő nevében, képviseletében fog működni. Az, amit a szegények, a hátrányos helyzetű fiatalok érdekében elkezdett, soha többé nem veszhet ki a világból.
Fotó: Lambert Attila
Forrás: Kiss Péter/Magyar Kurír
