Egy fiatal szerzetesnő vallomása

Szentmise, ima, lelki vezetés, adminisztráció, hivatástisztázó lelkigyakorlatok, közösségi alkalmak – a feladatok mellett van azért szabadidőd?

– Általában hétfőn van szabadnapom, én ilyenkor tudok „magammal lenni”. Míg a hét többi napján a hivatásom arról szól, hogy másokat szolgálok, hétfőnként én töltődöm. Például elmegyek Dobogókőre és Istennel kirándulok, máskor úszom, vagy kávézunk egy-egy barátnőmmel, de olyan is van, hogy sütizünk vagy moziba megyünk. Ezeken a napokon szoktam utolérni magamat kívül és belül: rendet rakok a szobámban, és végre van időm észrevenni a természetet. Pihenek, kikapcsolódom. A szabadidő számomra a töltekezés, a megállás ideje, amiből élet fakad.

A barátokkal „Erika testvérként” vagy „Erikaként” vagy együtt?

– Amikor együtt vagyunk, akkor két barát találkozik, és nem a szerzetesség meg a családos életállapotok. A szívünk találkozik! Azért vagyunk barátok, mert van valami közös bennünk, emberségünkben találkozunk, és ez ajándék. A lelkivezetésben is ajándéknak érzem azt, ahogy Istennel és egymással kapcsolódunk, a közvetlenséget, ami közösséget teremt. Azt, hogy jó együtt lenni. Mint ahogy a családommal is. A család számomra a közösséget jelenti, az otthont, minden nehézséggel együtt. Jó velük, egyfajta szeretettapasztalat. Egy időben nehéz is volt, mert anyukámnak évek kellettek, amíg át tudott benne alakulni, hogy amit választok, az tényleg érték és jó döntés. Minden évben van két hét szabadságom, ennek a nagy részét a családomnak ajándékozom. Olyankor hazautazom Kolozsvárra és pihenek, kienged a lelkem. Sajnos apukám három éve meghalt, de máig bennem vannak azok a reggeli kávézások, amiket vele és anyukámmal hármasban megéltünk: olyan sokat beszélgettünk! A találkozás helye volt ez nekünk. De anyukám főztje is különleges: igazából bármit főz, van abban valami, amit sehol a világon nem találok meg. Az ízéből érzem, hogy szeretve vagyok. Mostanában a testvéremmel és a feleségével is gyakrabban találkozom, amikor hazamegyek: van két kislányuk, ha otthon vagyok, próbálok nekik segíteni.

Mesélsz egy kicsit az időszakról, amikor érett benned az elhatározás, hogy szerzetes leszel?

– Boldog gyerekkorom volt, sokat játszottunk, sokat kirándultunk. A szüleim minket nagyon vártak, ez érződött abból, ahogy mellettünk álltak. Isten közelségét a gimnáziumi évek alatt kezdtem érezni. Azt, hogy Ő létezik, hogy találkozhatunk vele, hogy meghallgat, és nehéz helyzetekben segít. Sok barátom volt, az egyetemen pedig – a közösségen túl – térben is megnyílt a világ. Közgazdaságtant tanultam, és sokat utaztam, világot láttam. Ezek voltak számomra a keresés évei. Párkapcsolat vagy szerzetesség? Éreztem, hogy döntést kell hoznom. Tudtam, hogy mind a két választás jó, de mindkettő nem lehet az enyém. Vagy egyik, vagy másik mellett kell elköteleződnöm. Többször voltam szerelmes. Ismertem a szépségét, de azt is tudtam, hogy néha fáj. Jó érzés volt, hogy szeretve vagyok – a kapcsolatok alatt a házasság egyértelmű volt számomra. Ráadásul láttam a szüleim házasságát, a párkapcsolat stabilitását, és én is ezt a szépséget kerestem. Éreztem, hogy mennyire jó, amikor a fiú fogja a kezemet, és ahogy átölel: a szerelem, az elköteleződés konkrét, természetes és egyértelmű volt, erre voltak mintáim. Kezdtem a párkapcsolatnak minden szépségét megtapasztalni. Meg is született bennem a döntés, hogy ha feleség leszek, akkor három-négy gyerekem lesz. De egyetem alatt a házasságról és a szerzetességről már párhuzamosan gondolkodtam. Éreztem a vonzódást a házasság felé, de ugyanilyen erős volt a vonzódás Isten és a szerzetesség iránt is. A zsigereim a házassághoz közelebb álltak, közben olyan mély isteni találkozásaim voltak, biztosan éreztem, hogy ott van mellettem. Tudtam, hogy boldogságra vagyunk teremtve, és láttam, hogy a házasságban ez lehetséges. De arról, hogy Isten – aki szellemi valóság – ezzel hogyan tud megajándékozni, arról nem volt tapasztalatom.

Éreztem, hogy jó és örömteli, ha Istennel vagyok, de ott volt a kérdés, hogy tud-e ő mellettem igazi társ lenni? Mert azt már tudtam, hogy egy férfi igen… Szeretjük egymást, amikor meg valami nehéz, akkor megvigasztaljuk egymást – ez konkrét tapasztalat volt. Közben éreztem a szerzetesi hívást, hogy Istennek és másokért éljek. De akkor ki lesz az én társam? Aztán eldöntöttem, hogy kipróbálom, mi történik az űrrel, ha egy évig nincs barátom, de ott van mellettem Isten. Választ akartam kapni az egyszerű emberi kérdéseimre: vajon hogyan lesz ő mellettem és hogyan segít? A döbbenet az volt, hogy amikor véget ért ez az időszak, és egy év után visszatekintettem, azt láttam, hogy ez volt életem legboldogabb időszaka! Konkrét tapasztalatom lett arról, hogy Isten ott van mellettem és tudok benne bízni. És nem egy múló dolog volt, hanem egy egész éven át tapasztaltam! Ennek fényében tudtam követni a hívást, amit a szívemben éreztem. Kértem a szüleimtől pár hónapot, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozhassak. Elvégeztem egy hivatástisztázó lelkigyakorlatot: átimádkoztam a múltamat, és megmutatkozott, hogy melyik szerzetesrendbe hív.

Minden kétség megszűnt akkor?

– Egy életen át kísér ennek a lelkigyakorlatnak az egyik imája, Krisztus király imája. Hallottam Jézus hívását: akarsz-e követni? Szenvedést, fájdalmat, nélkülözést tudsz-e vállalni? Ott voltam Isten és a döntés előtt: a szerzetességet, a szoros követést válasszam, vagy a házasságot? Akkor éreztem, hogy ott van Isten, és azt mondja nekem: akárhogy döntesz, én melletted vagyok. És ez olyan szabadságot adott! Erre a felszabadításra akkor nagy szükségem volt. Hogy érezzem, hogy a hívás a szabadságnak, a szeretetnek a hívása, ahol döntési lehetőségem van, nem pedig Isten akarata, hogy én ezt vagy azt válasszam… Ennek fényében teljesen másképp tudtam igent mondani. Tudtam, hogy lesz öröm, de lesz nehézség is.

Az öröm rád van írva, de elmondhatsz nekünk valamennyit a nehézségekből is?

– Amikor beléptem a rendbe, az engedelmesség és a szerzetesi fegyelem eleinte sokszor nehéz volt. Vágytam volna síelni, de nem voltak meg a lehetőségek, vagy nem is mertem kérni. Időnként egészen mást csináltam volna, mint amit arra az idősávra előírtak a kötelezettségeim. És még egy csomó nehéz kérdés felmerült: mi az, amit megvehetek? Mennyi az az összeg, amit rákölthetek? Kivel találkozhatok és kivel nem? Egy szerzetesrendben vannak stoptáblák, az elején ezeket nagyon nehéz volt elfogadni. Volt egy időszak az életemben, amikor a munkámért nem kaptam bérezést. Ebből kifolyólag azt éreztem, hogy nincs önállóságom, ez gyengítette az önbizalmamat. Voltak vágyaim, elképzeléseim, és ezekre nemleges választ kaptam. Nehéz volt azt megélni, hogy ha szükségem van valamire, azt kérnem kell. Megélni, hogy anyagilag másoktól függök, és megszokni, hogy vannak programok, amikre azt mondják, hogy nem lehet. Aztán ahogy belenőttem ebbe az életformába, egyre több bizalmat kaptam, és a tizenhat év sok mindent rendezett bennem. Mostanra már van a korlátoknak egy természetessége számomra. Tudom, hogy az elköteleződésemmel járnak, és már nem áldozatnak érzem őket, hanem önként vállalt lemondásnak, amiknek helye van az életemben.

Vágyak, álmok azért maradtak?

– Természetesen! Az egyik vágyam, hogy ahhoz a csodához, ami az én életemben megtörtént, másokat is hozzásegítsek. Hogy megmutathassam másoknak, milyen jó Istennel lenni. Ez mozgatja az egész életemet. Vágyom arra is, hogy a helyes egyensúlyt megtaláljam az életemben: hol tudok segíteni? Hol kell, hogy megálljak? Meg kell tanulnom kimondani azt, hogy „most nem”. Ez vágy és kihívás is egyszerre. Szeretném azt is, ha egyszer egy évben elmehetnék síelni. Ez számomra egyfajta éltető pihenés lenne. És ott van az angol is, amit jó lenne fejleszteni.

Minek örültél nagyon legutóbb?

– Számomra öröm, hogy amire vágyom, az meg tud valósulni. A születésnapom egyszerre volt saját és közösségi öröm is. A rendtársaim és a barátaim tudják, hogy nagyon szeretem a virágokat és a különleges sütiket. A nagy napon sok-sok virágot kaptam tőlük, és rengeteg figyelmességet. Egy szép imában meg tudtam köszönni Istennek, hogy létezem, hogy a szüleim tudtak vállalni. Olyan mélyről jött ez, mint a tavasz: sütött a nap, és én nagyon örültem! Azon a napon a torta is pont olyan volt, amilyenre vágytam. Egyszerre csokis és gyümölcsös. Az élmény, hogy azt kapom, amire vágyom, hogy érzem, hogy a helyemen vagyok, és hogy ez a többieknek is öröm – felülmúlhatatlan. Télen hatalmas öröm volt számomra, hogy többekkel együtt öt napra elmehettem síelni, fizikai és lelki feltöltődés egyszerre. Szent síelésnek neveztük el – síelés az Úrral! –, mert Isten a mindennapok része volt ott, abban a gyönyörű környezetben is.

Szerzetesként mennyire lehetsz nőies?

– Amiben megjelenünk, amit viselünk, annak üzenete van. Szeretem a szolid eleganciát. Számomra a szép ruha ízléses, nőies, és megfelel annak az állapotnak, amiben élek, képviseli azt, aki vagyok. Ne legyen se túl szűk, se túl kivágott, se túl színes: legyen természetes. Nincs szükségem sok ruhadarabra, de ami van, az jó minőségű legyen és tartós. Nekem drága az időm ahhoz, hogy vásárolgatással töltsem. Persze én is megnézem a ruhákat a kirakatban, és mindig megcsodálom az ízlést, ami ki tudja emelni, láthatóvá tudja tenni a szépséget, de szerzetesként tudom azt mondani, hogy „ezt nem”. Fodrászhoz rendszeresen járok, a hajamat pedig a természettudatosság jegyében szappannal mosom. Arclemosót is használok: az ápoltságot fontosnak tartom, mert a külső a belsőről tanúskodik. De kell a mértékletesség, a határok betartása.

Vágysz még gyerekekre?

– Ha anya lettem volna, és az életet adtam volna tovább, akkor a saját gyerekeimnek segítettem volna a növekedésben. A női értékek, amik egy anya életében ott vannak, az én életemnek is részei, de az én anyaságom a küldetésem révén átalakult lelki anyasággá. Ott van a lelki vezetésben, ahogyan másokat segítek a növekedésben, a hivatásgondozásban, amikor másoknak segítünk saját útjukra rátalálni a rendi hivatástisztázó programunkban, az Emmausz Házban. Sok kapcsolatomban tükröződik, hogy anya vagyok. Egyszer találkoztam valakivel, akit el tudtam volna képzelni férjemként. Nagyon erős volt ez a gondolat, értékekben és érdeklődésben is nagyon megmozgatott. Akkor újra átgondoltam a döntésemet. Éreztem, hogy érték, amit választottam, de a házasság is hatalmas erő lehet. Fájt is a hiány megtapasztalása, de onnantól kezdve másként tudtam a kereső emberekkel lenni és beszélgetni. Számomra építő volt megélni, hogy megengedtem magamnak a hiányt és a vágyakozást, mint érzést. Átértékelődött bennem a szerzetesség és a házasság is, azóta mindegyiknek jobban látom az értékeit. Ha van egy társad, akivel együtt rezdülsz, akit érzel, és abból a kapcsolatból gyerekek születnek, az hihetetlen nagy ajándék. Akkor tapasztaltam meg igazán a tisztasági fogadalom áldozat voltát, küzdelmét. Ez a tapasztalat segített tudatosítani, hogy egy érték mellett döntöttem. Mindezek által mintha az én lelkem mélyült volna, egyúttal megnyitott, és sokkal stabilabbá tett. Ráadásul azt is átéreztem, hogy mi játszódhat le egy házasságban, amikor az egyik fél találkozik valaki mással, aki megbolygatja az addigi harmóniát.

Egy szerzetes mindig erős és derűs?

– Nem mindig könnyűek a hétköznapok, mert mi szerzetesek is megtapasztaljuk a világ bizonytalanságát. Az emberi gyengeségek nekünk is nehezek. Nagyon szomorú tudok lenni, amikor önzéssel találkozom. Amikor érzem, hogy a másik csak azt képes látni, ami neki jó. Az is nagyon nehéz, amikor a lelkivezetés során emberi fájdalmat látok. Mélyen érintenek a nehéz sorsok és a kilátástalannak tűnő helyzetek. Közben gyakran önmagam emberi gyarlóságával is küzdök, például amikor úgy vagyok jelen, hogy az nem építő, hanem sebezi a másikat. Fáj, ha nem veszem eléggé észre a jóságát, ha elutasító vagyok, vagy kemény, és amikor akaratlanul is megbántok embereket.

Mit jelent neked Isten?

– Az évek alatt sokat változott számomra, most az Életet jelenti. Ő a forrás, amiből élek. Amikor nincs időm imádkozni, amikor a vele töltött idő leszűkül, akkor nyugtalan vagyok, mintha valamit elveszítenék az életemből. Egyszerűen nem tudok élni Isten nélkül! Odaviszem hozzá a nehézségeimet, az örömeimet. Ez a Forrás mozog, él, Ő az, akit kerestem, Ő a társam: Jézushoz oda tudok fordulni, amikor megsebeznek, amikor nehéz szeretni, tőle kapom az erőt, hogy ki tudjak engesztelődni és meg tudjak bocsátani. Nélküle nem tudok lelkigyakorlatot és imát vezetni – ez csak vele lehetséges. Ő az, aki a rendtársaimmal való közösséget megvalósítja, különbözőségeink ellenére egységet teremt közöttünk. Amikor Istennel vagyok, az emberekhez is jobban tudok kapcsolódni.

Érzel néha magányt?

– Nem érzem magam magányosnak. Fontos számomra, hogy időnként egyedül legyek. Mert a szolgálatom mindig kifelé irányul, az egyedüllét viszont nekem az, amikor befelé nézhetek. Ilyenkor utol tudom érni magam, és feltöltődöm. Leülhetek olvasni, kitakaríthatom a szobámat, kidobhatom a felesleget. Ilyenkor csönd van, és meg tudok állni. Megállok, és érzem, hogy jó létezni.

Békési Erika

Forrás és fotó: www.csalad.hu