Boldog Artemide Zatti szalézi testvér emléknapján előtérbe kerül a szalézi testvéri hivatás, szalézi testvérek élethivatásáról olvasunk, meghallgatjuk történeteiket. Nádudvari Géza testvér azon néhány magyar szalézi szerzetes közé tartozik, akiket a mai szalézi világban szinte mindenhol ismernek.
Géza testvér megjárta már a szalézi világ számos közeli és távoli helyét, de kis hazánkban is több helyen szolgált már: volt Óbudán oratóriumvezető, Kazincbarcikán az első szalézi közösség tagja, Péliföldszentkereszten Celestina mama kávézójának „születésekor” készített máig is emlegetett kávékat, most ismét az óbudai szerzetesi közösség tagjaként látja el tartományi titkári feladatait. Sokáig egymaga képviselte a Magyar Szalézi Tartományban a szalézi testvéreket, mígnem az utóbbi években több magyar testvéri hivatást is támasztott a Jóisten. Géza testvér mindenkivel kedves, mindig derűs, szolgálatkész, több idegen nyelven beszél, de kitűnően ért a "gyermekek nyelvén" is, nagyszerűen gitározik és énekel és nincs olyan jármű, amit el ne vezetne bárhová. Egy régebben készült interjúból idézünk:
Mesélj nekünk a gyerekkorodról!
Nagyon boldog, élményekben gazdag gyerekkorom volt, hiszen nagycsaládban nőttem fel, ahol hat édestestvérem mellett öt állami gondozott gyereket neveltek fel szüleim. De teljesen saját testvéreimnek tekintem őket azóta is, mint ahogy szüleim is egyformán örülnek egyik unokának a másik után. Már sokszoros nagybácsi vagyok. Középső gyerekként én egyformán megéltem az idősebb és fiatalabb testvéreimmel kapcsolatos élményeket, történéseket, hála Istennek tragédia nem fordult elő, úgy látszik nagyon vigyáztak ránk felülről. Budapest közepén nőttem fel, így a mozgalmas nagyvárosi életet is megtapasztaltam. Soha nem unatkoztam, szüleimnek köszönhetően tág spektrumot láttunk meg ebből a csodálatosnak teremtett világból. Se nem dúskáltunk, se nem szűkölködtünk földi javakban, de szüleimnek köszönhetően balatoni nyaralástól kezdve gyakori kirándulásokon át színházi élményekig rengeteg mozaik gazdagította fiatal éveimet, amiből sokat kamatoztathatok szalézi életemben.
Hol, illetve hogyan kerültél a szaléziakhoz? Hol találkoztál velük? Hol ismerted meg őket?
A legtöbb szalézihoz hasonlóan, akik kommunizmus után csatlakoztak a rendhez, én is azután kerestem meg és vettem fel a kapcsolatot a szaléziakkal, miután eldöntöttem, hogy belépek a szerzetesrendbe. Nem volt nehéz dolgom azzal kapcsolatban, mit is szeretnék, hiszen Don Boscót gyerekkorom óta ismertem, életét többször elolvastam könyvekből, mert születésem után nem sokkal keresztelésemkor védőszentül kaptam. Az bizonyítja számomra, hogy Isten hívott meg a szalézi hivatásra, hogy csak miután eldöntöttem, hogy jelentkezem a szaléziaknál, akkor mondták nekem a szüleim, hogy egy szalézi atya keresztelt, szalézi nővér jelenlétében, és ők javasolták szüleimnek Don Boscót védőszentül, valószínűleg közreműködve Isten kegyelmével, hogy a jövő számára szalézi hivatásról gondoskodjanak. Mivel erről nem tudtam, nem ez befolyásolta döntésemet. Érettségi előtt, 1992 őszén véletlenül megláttam a buszról az óbudai rendház tábláját, így a következő szombaton visszamentem oda, és attól kezdve rendszeresen el is jártam hol vasárnap szentmisére, hol oratóriumba, hol egyéb programokra. Hivatásomban nem kételkedtem, és erről sikerült meggyőzni a szaléziakat is.
Hogy fogadta a döntést a családod, hogy szerzetes leszel?
Mivel alapjában véve vallásos családban nőttem fel, így nem lepődött meg senki azon, hogy főleg egy ekkora családból valaki a szerzetesi vagy papi hivatást választja. Úgy gondolom, azóta büszkék is rám a szüleim, testvéreim, még ha időnként akár távolabb is kerülök tőlük, de tudják, hogy jó helyen vagyok, a dolgomat teszem. Persze amikor lehetséges, felkeresem őket, vagy ők látogatnak meg (bár ez a ritkább eset). De szerintem teljesen normálisan „kezeljük” ezt az egész helyzetet.
Mikor, mi alapján döntöttél úgy, hogy szalézi testvér leszel?
Egy fiatal nehezen hoz meg fontos döntést, így nekem is sok időt, energiát igényelt, bár visszatekintve egész gyorsan történt és folyamatában is egyenesen előre haladtam. Először is azon gondolkoztam, imádkoztam sokat, mi is legyek, ha nagy leszek. Amikor először kezdett az ötlet felbukkanni, hogy szerzetes, vagy pap legyek, elhessegettem, nem vettem komolyan. Aztán amikor láttam, hogy mindig ide jutok vissza, próbáltam részleteiben átgondolni, milyen szerzetes is legyek. Úgy emlékszem, arra nem sokat gondoltam, hogy egyszerűen pap legyek valamelyik egyházmegyében. Amikor több lehetőség közül Don Boscóra akadtam, rögtön tudtam, hogy a szaléziak között a helyem, több kétség nem volt bennem. Ezután már szinte magától ment minden.
Hogy kerültél Afrikába?
Egy évre a noviciátus után, amikor már fogadalmas szalézi voltam, merült fel bennem a misszionáriusi hivatás gondolata. Ez nálunk, szaléziaknál körülbelül a rendtársak tizedét jellemzi. Bár akkoriban még csak 1-2 éve indult újra a szalézi élet Magyarországon, de mégis volt minden évben több novícius is, így azt gondoltam, nem lesz katasztrófa, ha itt hagyom tartományunkat, és egy távoli, jóval szegényebb területen élem meg szalézi hivatásomat. Rövidesen azután fel is tették nekem a kérdést: Szibériába vagy Afrikába mennék-e inkább? Mivel én még éltem a kommunizmusban, oroszt is kötelező volt az általános iskolában tanulni, túl sok szimpátia nem volt bennem Oroszország iránt. Tehát maradt Afrika, azon belül Ghána, ahol akkoriban telepedtek le az első szaléziak, a német nyelvű tartományok vezetése alatt. A középiskolában németet és angolt tanultam, így semmi akadálya nem volt, hogy Ghánába kerüljek. Rövid ismerkedés után a német tartományfőnök atya el is juttatott oda, miután Rómában részt vettem a misszionáriusi kurzuson. Én voltam abban az évben a legfiatalabb, talán azóta se volt senki 21 évesen szalézi misszionárius. A képzés folyamán a filozófiai és teológiai tanulmányok között mindenki részt vesz kétéves gyakorlati időn, ezt töltöttem én ott, utána még egy évet tanultam Kelet-Afrikában, mert úgy volt, hogy ott maradok, de három év után hazakerültem, és itthon is maradtam, mert közben "elfogyott" a hazai utánpótlás, sőt most már mi is misszionáriusi segítséget kaptunk. Akkor azt mondták nekem a római elöljárók, hogy ha szeretnék, egyszer majd visszamehetek a missziókba. Úgyhogy erősebben kell imádkoznom új magyar szalézi hivatásokért...
Milyenek voltak Afrikában az életkörülmények?
Az iskolába járó gyermekek között sok alultáplált fiatal volt. A szűkös esztendökben nem sok ennivalójuk volt, így sokszor 3–4 évvel fiatalabbnak néznek ki. Ilyen volt például Isaac is, aki valójában 14 éves volt, de legfeljebb 10 évesnek látszott. Otthon tengette napjait, hiszen szüleinek nem volt pénze az iskolával járó kiadásokra. Így több más gyermekkel együtt őt is a misszió íratta be egy iskolába. Bizonyítványa az első év végén igen hitvány volt. Lelkére kötöttük, hogy ha nem javít, többet nem fizetjük tandíját. Ettől kezdve kimagasló eredményt ért el, és valahogy lelkesedése is megjött az eszével együtt. Ő is közte volt azoknak, akik házunk lépcsőházában írták házi feladatukat a sötétben. A víz is nagy kincs. Sok vizet veszítünk, mert még a kézfejünkön is izzadunk Sunyaniban. Északabbra fekvő rendházunkban sokszor jöttek hozzám az iskolába nemcsak diákok, de néha tanárok is, hogy szomjasak. Nem is csoda, hogy sokan betegesek.
A fiatalok angolul nagyon rosszul beszélnek, pedig az iskolában csak angolul beszélhetnek, mert ez az állami nyelv. Sokszor a tanárok sem tudják a nyelvet. Aki nem angolul beszél az iskolában, azt vagy jól elverik az ismert iskolai bottal vagy ott kell maradnia és délután több százszor leírni büntetésből: „Az iskolában csak angolul beszélünk”, vagy másnap neki kell felsöpörni az iskola udvarát.
Nekem sikerült kezdettől fogva minden gyermeket megértenem, annak ellenére, hogy az elején még nem beszéltem a helyi nyelvet. Hiszen a szeretet nyelvén mindenkivel fel lehet venni a kapcsolatot. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor Togóban jártam, a rendfőnök látogatása alkalmából. Ott francia az állam nyelve, és én azt nem beszélem. Néhány helybeli kispappal, akik beszéltek angolul, a templom körül összegyűlt embertömegben a gyermekekkel és egymás között beszélgettünk. Jött egy 12 éves fiú, Nestor, akivel egy szót sem tudtam váltani, hiszen nem volt közös nyelvünk. Játszottunk egy-két kézfejjel játszható játékot, és a végén kifejezte barátságát és nekem adta az elkopott karperecét. Ez helyi sajátosság. A fiúk is hordanak legtöbbször rézből készült karperecet. Ezzel akarta kimutatni háláját. Érezte, hogy barátra találtunk egymásban anélkül, hogy ezt egy szóval is kifejeztük volna.
A száraz évszak vége felé az ég beborul. Mindenki szomjasan figyeli, mikor kezd már végre esni az eső. Az utolsó napok ilyenkor olyanok, mint a pokol: minden izzik, megtelik porral mindenki torka és tüdeje. A gyermekeket ilyenkor a legnehezebb játszásra bírni, hiszen nemcsak kint a szabadban, de a termekben is alig lehet lélegezni. Eső elött olyan fülledt a levegő, hogy ebédlőnkben még 35 °C-ot is mértünk. Furcsa, hogy ilyenkor a gyermekek nem bírják a napot. Délben mindenki, aki csak teheti, az árnyékban hever. Ilyenkor az oratóriumot csak 3 órakor nyitom, de a meleg ellenére is néhányan hajlandóak már abban az időben focizni a tűző napon. A házunk elé egy vödröt teszünk ki pohárral, melyből többször is teljesen elfogy a víz a délután folyamán.
Nagy öröm tehát, ha 4 hónap után leesnek az első hűs esőcseppek. Bár ez még elég kevés, de legalább elkezdődik. Ilyenkor nem a porban úszunk, hanem a sárban. A változás mindenkinek örömet okoz. Ez Afrika! Ilyenkor a gyermekek meztelenül körbefutnak az utcákon, a házak ereszei alá állnak, ill. oda, ahol legjobban zúdul lefelé a meleg esővíz. Énekelve, ujjongva táncolnak örömükben, hogy ebben az évben is elérkezett az esős évszak.
Mit tapasztaltál, milyen Afrikában a gondolkodásmód?
Jézus a legnépszerűbb Ghánában, a rádióban is sok ének szól róla, minden üzletben található egy Jézus Szíve kép a falon, még ha kevés is a katolikus. Alapvetően Isten a legfontosabb mindenki életében, minden téren Isten akaratát keresik. Nagyon szembetűnő minden európainak, hogy Afrikában az idő nem sürget. Egy-két óra ide vagy oda, fel sem tűnik az embereknek. Meg is magyarázzák: Afrikában mi nem rohanunk. Igaz, hogy két egyformán járó órát is nehéz találni, de igazából nem fontos a rohanás. Ilyen jelentéktelen ügyben nem idegeskednek, mert sokkal fontosabb dolgok is hiányoznak a jóléthez.
A rosszat mind gonosz szellemeknek tulajdonítják. Ha valakit boszorkányként megbélyegeznek, igyekeznek minél előbb eltenni láb alól. Persze nem nyíltan, mert úgy tudják, hogy a szelleme mindig visszajár, és megbosszulná a gyilkosát. Sokszor a középkorban érzem magam, mikor ezeket az ott általános nézeteket el kell fogadnom, ha magamat el akartam fogadtatni. Sok mindent meg akarnak magyarázni, pl. az ördög működik a „boszorkányokban”. Ha valaki azt mondja, hogy ez elfogadhatatlan, butaság, eláshatja magát, vagy foghatja a bőröndjét és mehet haza Afrikából, mivel őt soha nem fogják befogadni. De ennek a gondolkodásnak megvan az alapja. A hagyományos afrikai vallásnak az alapja az, hogy Isten és az emberek között jó és gonosz szellemek állnak, akik áldást vagy rontást hoznak életünkbe. Így minden, ami történik velünk, nekik köszönhető, tehát a rossznak is mindig meg van az okozója.
Ahogy Albert Schweitzer felelte egy érdeklődő kérdésére: „Afrikában élni kiváltság”, én sem tudom másként összegezni tapasztalataimat arról az időről, amit Ghánában töltöttem. Istennek mindenképpen hálával tartozom, hogy megőrzött minden veszélyben, hogy lelkileg, tapasztalatokban és élményekben gazdagon gyarapodhattam. Remélem, nem ez volt az utolsó periódus életemben, amit Ghánában éltem le, hanem egy nyitány volt egy olyan úthoz, mely mindig új távlatokat nyit egy olyan szalézi élethivatásban, melyet Isten Don Bosco példájára a szegény, elhagyatott és kallódó ifjúság megmentésére támasztott a lelkek üdvösségére.
A hazatérésem után néhány évvel itthon is fogadhattunk külföldről érkező misszionáriusokat, így alkalmam nyílt rá, hogy segítsek nekik beilleszkedni, mivel missziós tapasztalataimmal felvértezve nagyon jól tudtam, hogyan érzi magát valaki egy teljesen más kultúrában és országban. Talán Isten akarta így, hogy vissza kellett térnem Afrikából, hogy itthon segítsek más misszionáriusoknak.
Milyennek tartod a szaléziakat?
Örülök, hogy szalézi testvér vagyok, Don Bosco egy csodálatos szent, rendalapító, akit soha nem szűnünk meg példaképként egyre jobban utánozni, követni. Fantasztikus a szalézi lelkiség, amelybe beletartozik a vidámság, optimizmus, a családias szellem, az alkotókészség és rugalmasság melyek a szalézi lelkipásztort jellemzik. Jó lenne, ha a fiatalok látnák, éreznék, hogy érdemes a szalézi hivatást elfogadni, hiszen nagyon sokrétű, színes lehetőségnek ad teret, jóval tágabb körben, mint ahogy azt világiként meg lehet élni, bár nagy a Szalézi Család, munkatársként és volt növendékként is rengetegen bele tartoznak és sokat tesznek világiként is a fiatalokért. Akit Isten meghív szalézinak, annak erőt is ad, hogy minden nap, minden percben kövesse hivatását, és a fiatalokért élve Istent szolgálja. Ha mi hozzátesszük a magunkét, nem kell aggódnunk afelől, amit nem tettünk meg, vagy, hogy nem leljük örömünket a szerzetesi hivatásban.
Forrás és fotó: Szaléziak.HU
