Idén szeptember nyolcadikán, Kisboldogasszony napjának estéjén tucatnyi ember gyűlt össze a Segítő Nővérek Kongregációjának nyíregyházi rendházánál. A Gárdonyi Gézán szocializálódott ember képzeletében a rendházak vastag falú, csendes, városszéli épületek lennének, ám a valóság jócskán rácáfolt erre a képre. Az érkezők egy belvárosi társasház emeletére, egy puritán, ámde barátságos kis lakásba igyekeztek, ahol Sr. Tomka Magdolna sa. ünnepelte 25 éves fogadalmi jubileumát barátai és rendtársai körében. Rubóczkiné Kiss Hajnalka riportja.
– Mennyire volt könnyű igent mondanod az Úr hívására 25 évvel ezelőtt?
– A noviciátus során már számoltam a napokat, hogy mikor tehetek végre fogadalmat…
– Milyen folyamat előzte meg ezt az igent?
– Lépésekből áll minden út… Mindig is édesanyai hivatásra készültem, sosem gondoltam szerzetességre, de a Jóisten lépésről lépésre vezetett. Először megértettem a Vele való kapcsolatom szorosabbá válása során, hogy Ő mindig jót akar nekem. Aztán, hogy sose kér olyat, amivel nem tesz boldoggá (itt nem a felszínes, könnyű jókedvre gondolok, hanem az esetenként átszenvedett nehézségeket is magába foglaló, Benne gyökerező boldogságra), és hogy mindig tiszteli, és meghagyja szabadságomat, dönthetek mellette, és dönthetek ellene is. Jézus kitartó csendes udvarlásával célt ért – mély örömmé vált bennem a lehetőség, hogy igent mondjak szerzetesi meghívásomra.
– Miért éppen A Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációjára esett a választásod?
– Egy hétköznapok lelkigyakorlatán vettem részt, mely során mélyen megérintett, hogy a lelkigyakorlat folyama, a személyes kíséret micsoda fantasztikus lehetőség abban, hogy segítek az embereknek megtalálni Istent, személyes útjukat, hivatásukat, helyüket a világban. Akkor éreztem, „ez az!”, ezt akarom élni én is, segíteni, hogy megtalálják „teremtettségük célját” a rám bízottak, akik a tisztulás útját járják; akik krízisekben, nehéz helyzeteken átmenve a növekedést, életet keresik.
– Az elmúlt 25 év alatt mik voltak azok a dolgok, amiket elhagytál, letettél az úton, és mik voltak azok, amelyekkel gazdagodtál?
– Magyar-német szakos tanárként léptem be a Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációjába. Identitásom része volt akkor ez a tény. Aztán a Sapientiát elvégezve hittanárként a hit, a Vele való kapcsolatom átadása volt nagyon fontos. Most egyre erősebben kristályosodik bennem, hogy nem az a fontos, hogy mit teszek – bár mindig azt kérdezik, hogy Segítő Nővérként mit dolgozok –, hanem, hogy tudok-e úgy a világban LENNI (nem tenni…) hogy Ő (Isten) tudjon rajtam keresztül az emberekhez eljutni.
– A hosszú időt együtt töltött házaspároktól rendszerint megkérdezik, hogy változott- e a szerelmük az együtt töltött évek alatt. Én azt kérdezem tőled, változott e a hited, a Jézushoz való kapcsolatod ez alatt a negyedszázad alatt.
– Igen változott. Szerzetességem kezdeti éveiben, ifjonti lelkesedésemben gyakran én tudtam „jobban”, mi az Úr akarata az életemben. Aztán ahogy teltek az évek, ez egyre inkább megbeszélés tárgya lett, s most már – s remélem ez még növekedni fog – egyre gyakrabban nem csak Őáltala, hanem Őbenne és Ővele sikerül tennem, amit teszek.
– Tervezi-e a szerzetesnővér a jövőt?
– Sokszor „bosszantom” a környezetemet azon kijelentésemmel, hogy „csak a jelen pillanat létezik.” Ez mély meggyőződésem. Természetesen van egy határidőnaplóm, és mint bárki más tervezem a következő napirendi pontokat, és a munkahelyi kötelezettségek, rendi feladataim adnak egy konkrét keretet, de próbálom mindezt azzal a nyitottsággal megélni, hogy Isten felülírhassa terveimet.
– Van-e valami hivatásoddal kapcsolatos, jövőre vonatkozó vágyad?
– Amit jubileumi imámban megfogalmaztam… elég hosszú a „lista”, de hátha valamennyit meg tudunk (Vele) valósítani a következő 50 évben.
– És végezetül mit üzensz annak a fiatal lánynak, akiben talán éppen most, a cikk olvasására valami megmozdul, és úgy lehetségesnek tartja, hogy a szerzetesnővéri életpálya az ő útja?
– Azt üzenem neki, hogy induljon el bátran Vele, mindig csak a következő lépésre figyelve, és higgye el, hogy Isten tökéletesen ki tudja bontakoztatni életét, bármely élethivatásra, legyen az anyaság vagy szerzetesség hívja, mert Isten mindenkit boldoggá akar tenni. Merjen másokért élő emberré válni!
A jubileumi hálaadó szentmisén Szenes István atya úgy fogalmazott, hogy azon a napon az egybegyűltek nem Tomka Magdolna nővért ünnepelték. Egy szétosztott életnek örvendeztek. Ezt a szétosztott életet mi sem jellemzi jobban, mint a Magdi nővér által közreadott ima. Álljon itt ez most gondolatébresztő befejezésként.
URAM, Jegyesem – Akit szeret a lelkem!
Feláldozó, elítélni nem tudó,
életben tartó barátságodra hálásan válaszolva
felajánlom magam, ha az tetszésedre van.
Emberi határaimmal, kétségeimmel együtt,
használj ott – ahol gondolod,
úgy ahogy gondolod,
addig, amíg gondolod.
Formálj, csiszolj, gyalulj, hogy tenyeredbe simulva egyre jobb eszközöd legyek.
Szelíd és alázatos szívű Jézus!
Formálj engem Szent Szíved szerint:
- hogy bizalomból, és ne biztonságból éljek;
- hogy Téged sugározva a világba, finom, érzékeny szeretettel észrevegyem teremtett világod jóságát;
- vállalva kicsinységedet, szegénységedet és törékenységedet dicsérő szavaddá váljak:
- felismerjem és elismerjem társaim belső szépségét és növekedését;
S mindig reményedet vigyem a reménytelenül úton levőknek.
Add meg a kegyelmet, hogy érzéseid részeseként élhessek:
- akkor hallgassak, amikor Te hallgatnál,
- akkor és úgy szóljak, amikor és ahogyan Te szólnál,
- az fájjon, ami Neked fáj.
- Hogy kibírjam Veled, amikor „semmi sem történik”,
s türelemmel kivárjam Veled, míg „kicsírázik a mag”.
- Hogy a Te megbocsátásoddal forduljak az emberek felé, minden neheztelést félretéve;
- Hogy Veled éljem a jelen pillanat „menyegzős lakoma” örömét,
vagy a megkötözöttség tehetetlenség fájdalmát
- tudva, hogy Te mindig velem vagy.
Amen
Forrás és fotó: www.dnyem.hu
