Február 16-án, mexikói apostoli útjának utolsó előtti napján a Szentatya papokkal, szerzetesekkel és papnövendékekkel mutatott be szentmisét Moreliában, a Venusiano Carranza stadionban. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.
Van egy mondás közöttünk, mely így szól: „Mondd meg, hogyan imádkozol, és én megmondom, hogyan élsz, mondd meg, hogyan élsz, és én megmondom, hogyan imádkozol”, mert, ha megmutatod, hogyan imádkozol, akkor megtanulom felfedezni azt az Istent, akit megélsz, és ha megmutatod, hogyan élsz, akkor megtanulok hinni abban az Istenben, akihez imádkozol, hiszen életünk tükrözi az imánkat, imánk pedig tükrözi az életünket. Imádkozni úgy tanulunk, ahogyan járni, beszélni, másokat meghallgatni tanulunk. Az imádság iskolája az élet iskolája, és az élet iskolájában járjuk az imádság iskoláját.
Pál, amikor kedvenc tanítványát, Timóteust a hit megélésére tanította és buzdította, ezt mondta neki: „Emlékezz anyádra és nagyanyádra!” Gyakran előfordult, hogy amikor valaki elkezdte a szemináriumot, ezzel a kéréssel fordult hozzám: „Atyám, szeretném, ha elmélyültebb lenne az imaéletem.” Ezt mondtam neki: „Nézd, egyelőre folytasd az imádat úgy, ahogy otthon tanították neked, aztán pedig szép lassan, ahogy életedben fejlődsz majd, az imádságod is egyre elmélyültebb lesz.” Imádkozni az élettel együtt tanulunk.
Jézus be akarta vezetni övéit az Élet misztériumába, az ő életének misztériumába. Étkezve, aludva, gyógyítva, prédikálva, imádkozva mutatta meg nekik, mit jelent Isten Fiának lenni. Meghívta őket, hogy osztozzanak életében, belső világában, és aközben, hogy vele voltak, lehetővé tette számukra, hogy testén keresztül az Atya életét érintsék. Nézésében, járásában megtapasztaltatta velük annak kimondásának erejét és újdonságát, hogy: „mi Atyánk”. Jézusnál ennek a kifejezésnek – Atyánk – nem volt rutinról vagy ismétlésről árulkodó mellékíze, épp ellenkezőleg, élet-, tapasztalat- és hitelességíze volt. Ő tudott úgy imádkozva élni és élve imádkozni, hogy egész élete azt mondta: „Atyánk.”
Minket ugyanerre hívott. Elsődlegesen arra kaptunk meghívást, hogy megtapasztaljuk az Atyának ezt az irgalmas szeretetét életünkben, élettörténetünkben. Jézus első hívása arra irányul, hogy bevezessen minket a szeretetnek és a gyermekségnek ebbe az új dinamikájába. Elsőként tehát arra kaptunk meghívást, hogy megtanuljuk azt mondani: „Atyánk”, ahogyan Pál hangsúlyozza: „Abba”.
Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! – mondja Pál. – Jaj nekem, mert az evangélium hirdetésével nem dicsekedhetem, hiszen az kötelességem (vö. 1Kor 9,16).
Jézus arra hívott minket, hogy részesedjünk az ő életében, az isteni életben. Jaj nekünk – megszentelt személyek, papnövendékek, papok, püspökök –, jaj nekünk, ha nem osztjuk meg másokkal, jaj nekünk, ha nem tanúskodunk arról, amit láttunk és hallottunk, jaj nekünk! Nem akarunk az isteni dolgok funkcionáriusai lenni, nem vagyunk és nem is szeretnénk alkalmazottak lenni Isten vállalatánál, mert hiszen arra kaptunk meghívást, hogy részesedjünk az ő életéből, arra kaptunk meghívást, hogy bevezettessünk az ő szívébe, abba a szívbe, amely úgy imádkozik és él, hogy azt mondja: „Atyánk”. Mi más lenne a küldetésünk, ha nem az, hogy életünkkel mondjuk – kezdettől mindvégig, miként püspök testvérünk, aki ma éjszaka meghalt –, mi más lenne tehát a küldetésünk, ha nem az, hogy életünkkel mondjuk: „Atyánk”?
Imánkban ehhez az Atyához, Atyánkhoz fordulunk, kérlelve őt nap mint nap. Mi az többek között, amit mondunk neki? Ne engedd, hogy kísértésbe essünk! Maga Jézus is így tett. Imádkozott azért, hogy tanítványai – a tegnapiak és maiak – ne essünk kísértésbe. Milyen kísértésbe eshetünk? Milyen kísértés foghat el bennünket, ha a valóságot nemcsak nézzük, hanem benne is vagyunk? Milyen kísértés érhet el minket olyan környezetben, amelyet gyakran erőszak, korrupció, drogkereskedelem, a személyi méltóság semmibevétele, szenvedéssel szembeni közömbösség és bizonytalanság jellemez? Milyen kísértés foghat el minket újból és újból – minket, akik a megszentelt életre, a papságra, a püspöki szolgálatra kaptunk meghívást –, amikor látjuk ezt a megváltoztathatatlan rendszernek tűnő valóságot?
Azt hiszem, egyetlen szóval tudnánk összefoglalni: csüggedés. E valósággal szemben a sátán egyik kedvenc fegyvere, a reményvesztettség tud minket legyőzni. „Ugyan mit tehetnénk? Az élet már csak ilyen!” A beletörődés lebénít minket, a csüggedés nemcsak azt akadályozza meg, hogy előrehaladjunk, hanem azt is, hogy egyáltalán elinduljunk. A letargia nemcsak félelemmel tölt el minket, hanem elsáncol minket „sekrestyéinkbe” és látszólag biztonságos fészkünkbe. A reményvesztettség nemcsak az örömhír hirdetését akadályozza meg, hanem elveszi tőlünk az örvendezést, az istendicsőítés örömét. A beletörődés nemcsak a tervezést gátolja meg, hanem attól is visszatart, hogy kockáztatni merjünk és megváltoztassuk a dolgokat.
Ezért, Atyánk, ne engedd, hogy kísértésbe essünk!
Milyen jó emlékezetünkre hagyatkozni a kísértés idején! Mennyire segít bennünket, ha arra a „fára” nézünk, amelyből faragtak minket! Nem velünk kezdődött minden, és nem is velünk fog befejeződni minden, ezért milyen jót tesz nekünk, ha felidézzük azt a történelmet, amely egészen idáig hozott minket!
Ebben a visszaemlékezésben pedig nem tudunk átugrani valakit, aki annyira szerette ezt a földet, hogy fiává vált ennek a földnek. Olyasvalakiről van szó, aki ezt mondhatta magáról: „Kiragadtak engem a bírói testületből, és a papság csúcsára helyeztek, bűneim érdeméből. Engem, aki haszontalan vagyok, és teljesen alkalmatlan egy ilyen óriási feladat teljesítésére, engem, aki evezni sem tudok, Michoacán [Mexikó] első püspökévé választottak” (Vasco Vázquez de Quiroga: Pasztorális levél, 1554).
Köszönetet mondok – zárójelben – a bíboros érsek úrnak, amiért azt akarta, hogy ezt a szentmisét az ő pásztorbotjával és az ő kelyhével mutassuk be.
Veletek együtt szeretnék megemlékezni erről az evangéliumhirdetőről, akit „Vasco tata”-ként is ismertek, mint „azt a spanyolt, aki indiánná vált”. A purhépecha indiánok valóságáról azt írta, hogy „eladták, sanyargatták őket, a piacokon guberálnak a földre dobott hulladékban”, de ő nem esett a búskomorság és a beletörődés kísértésébe, hanem hite, élete, együttérzése arra késztette, hogy elkezdjen több dolgot is tenni, olyasmit, ami „lélegzethez” juttatja az indiánokat ebben a megbénító és igazságtalan helyzetben. Testvéreinek szenvedése imádsággá vált, és az imádság konkrét válasszá vált. Ezért pedig kiérdemelte az indiánok között a „Vasco tata” nevet, amely purhépecha nyelven azt jelenti: apu.
Atya, apu, tata, abba!
Ez az az imádság, ez az a kifejezés, amelyre Jézus hívott minket.
Atya, apu, abba, ne engedd, hogy a reményvesztettség kísértésébe essünk, ne engedd, hogy az akédia kísértésébe essünk, ne engedd, hogy az emlékezetvesztés kísértésébe essünk, ne engedd, hogy abba a kísértésbe essünk, hogy megfeledkezzünk őseinkről, akik megtanították nekünk az életünkkel mondani: Mi Atyánk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatikáni Rádió
Forrás: Magyar Kurír