Fontos találkozónak nevezte a pápa a rendi szabályzat átalakítási munkáit, mivel az nem csupán emberi igényeket követ és a közösségi élet elvárásait; a Lélek ideje ez, mely alkalom az imádságra és a megkülönböztetésre. Feladatuk, hogy belül nyitottnak maradva a Szentlélek sugallataira új nyelvezetet, utakat és eszközöket találjanak a szemlélődő élet fellendítésére, ami a Kármel karizmájaként a hivatásuk. Őrizzék meg ezt a karizmát és vonzzanak magukhoz általa sok szívet Isten dicsőségére és az egyház javára.
Múltból gyökerező jövő
„A rendi szabályzat felülvizsgálata éppen ezt jelenti: összegyűjteni a múlt emlékezetét – amit nem szabad megtagadni – azért, hogy a jövő elé nézzünk” - állapította meg Ferenc pápa, majd így folytatta: „Kedves nővérek, ti azt tanítjátok nekem, hogy a szemlélődő hivatás nem a hamu őrzését hozza magával, hanem táplálja a tüzet, hogy mindig új módon izzon, melegítse az egyházat és a világot. Ezért történelmetek emlékezete és mindaz, ami az évek során megérlelődött az alkotmányban olyan kincs, amelynek mindig nyitva kell maradnia a Szentlélek sugallatai előtt, az evangélium örök újdonsága előtt, az Úr jelei előtt, melyeket az élet és a történelem kihívásain keresztül ajándékoz nekünk.” Igy lehet megőrizni a karizmát, mindig meghallgatva azt, amit az Úr vár tőlünk.
A klauzúrás hivatás szépsége
Ez általában véve igaz a megszentelt élet intézményeire, de a klauzúrás szerzetesnők ezt sajátos módon tapasztalják meg, mert teljesen megélik a feszültséget a világtól való elszakadás és az abban való megmerítkezés között. „Ti nem menekültök egy benső spirituális vigaszba vagy a valóságból kiszakadt imába. Éppen ellenkezőleg: olyan út a tiétek, amelyben hagyjátok, hogy magával ragadjon benneteket Krisztus szeretete egészen egyesülve vele, hogy ez a szeretet átjárja egész létezésüket és minden gesztusban és hétköznapi cselekvésben kifejeződjön. A szemlélődés dinamizmusa ezért mindig a szeretet lendülete, egy létra, ami Istenhez emel minket – nem azért, hogy elszakítson a földtől, hanem hogy mélységeiben megéljük azt, tanúskodva a kapott szeretetről.
Csönd, ima, apostolkodás
Ávilai Szent Teréz tudásával és buzgó hitével ezt taníja meg nekik. Ő meg volt győződve arról, hogy a misztikus és belső egyesülés, amellyel Isten az lelket magához köti, mintegy lepecsételve szeretetével, áthatja és átalakítja az egész életet, anélkül, hogy elszakítana a hétköznapi elfoglaltságoktól vagy a lélek dolgaiba való menekülést sugallná. Szent Teréz szükségesnek tartja, hogy időt szenteljenek a csöndnek és az imának, de ugyanakkor ezt az apostolkodás és minden olyan hétköznapi feladat forrásának kell tekinteni, melyet az Úr kér tőlünk az egyház szolgálatában.
Evangéliumi remény
Ily módon nem áll fenn a veszély, hogy a szemlélődő élet egy zárt spirituális rendszerré korlátozódik, amely elvon minket a hétköznapi élet gondjaitól, hanem belső világosságot ad a megkülönböztetéshez. A világosság pedig a remény az evangéliumban. Ez a remény más, mint az emberi számításokon alapuló illúziók. Azt jelenti, hogy Istenre hagyatkozunk, megtanuljuk olvasni azokat a jeleket, amiket ajándékoz nekünk, hogy döntéseket hozzunk a jövőre, akár vakmerő és kockázatos lépéseket is vállalva, még ha az adott pillanatban nem is tudjuk, milyen cél felé visz minket. Mindenekfölött pedig azt jelenti, hogy nem csak a védekező emberi stratégiákra bízzuk magunkat, amikor azon kell gondolkodni, hogy egy kolostort megmentsünk vagy ott hagyjunk, vagy a közösségi élet formáiról, a hivatásokról van szó. A védekező stratégiák a múltba való nosztalgikus visszatérés gyümölcsei – ez pedig nem működik. Az evangéliumi remény más irányba visz minket: megadja az eddig megélt történelem örömét, ugyanakkor képessé tesz arra, hogy előre tekintsünk.
Kedves nővérek, tekintsetek előre az evangéliumi reménnyel, sarutlanul, vagyis az Istenre való hagyatkozás szabadságával! Az Úr jelenlétében való teljes elmerülés adja meg mindig a testvériség és a kölcsönös szeretet örömét! – biztatta végül a Sarutlan Kármelita Nővéreket a pápa.
Forrás és fotó: .vaticannews.va
