Elméleti megközelítés
A ferenceseknek a fertőző betegekhez való hozzáállását döntően befolyásolta alapítójuk példája. Szent Ferenc számára a leprásokkal való találkozás, majd azok gondozása több volt, mint alázatossági gyakorlat. Végrendeletében megtérésének egész folyamatát és szerzetesi életének kezdetét ebben az egy epizódban foglalja össze, és így ír: „Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogyan kezdjem el a bűnbánattartást: Míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére. Utána egy kevés ideig még vártam, azután elhagytam a világot.” (Végr 1–3.) Mindezt közvetlenül halála előtt írta, és ez jelzi, mennyire fontos volt számára ez az élmény, a legendák alapján pedig azt mondhatjuk, hogy a későbbiekben a leprások ápolása szinte megtérésének újraélese volt. Ismeretes, hogy amikor Ferencnek Rómában kellett megszállnia, többször is igénybe vette a Laterántól nem messze működő leprás kórházat, ahol a betegek gondozásának fejében megszállhatott. A Perugiai Legenda, de más életrajz is nagy természetességgel ír arról, hogy a testvérek éppen nem használatos lepráskórházakban laktak. Ebben nemigen találnak semmi különöset (ld.: Leg. Per 23.). Bonaventura pedig a Legenda Maior első fejezetének egyenesen a csúcs eseményévé teszi Ferenc találkozását a leprással és azt követően Krisztus megjelenését.[1]
Ennél azonban jóval többről van tudomásunk. A meg nem erősített regula 8. fejezetében ezt írja: „A leprások nyilvánvaló szükségében a testvérek az ő számukra kérhetnek alamizsnát” (1Reg 8,10). A 9-ben pedig: „Örülniük kell tehát, ha alacsonysorsúak és megvetettek, szegények és félkegyelműek, betegek, leprások és útszéli kéregetők közt forgolódhatnak” (1Reg 9,2). A meg nem erősített regulának ezekből a kitételeiből és a következő idézetekből a ferencesség kutatók arra következtetnek, hogy legalábbis a rend kezdetén mintegy novíciátul szolgált a leprások ápolása. Ezt igazolja Celanói Tamás is, aki azt írja a szentről a halála előtti időszakban: „Égett tehát a szertelen vágytól, hogy újra elölről kezdhesse pályáját… Újra vissza akart térni a leprások ápolásához, mint azt hajdan tette” (1Cel 103.). A tökéletesség tükre pedig így ír: „Ez volt az oka annak is, hogy a rendalapítás kezdetén megkívánta, hogy a testvérek a bélpoklosok kórházaiban vegyenek szállást és ott szolgáljanak a betegeknek”. (A tökéletesség tükre 44.) Hogy ez így is volt, elég utalnunk a Leg. Per 22-re, A tökéletesség tükre 58-ra.
Ebben az első ferences generáció is követte alapítóját. Jordanus krónikájában említi, hogy a Német Birodalomba érkező első ferences testvérek először leprozóriumokban telepedtek meg. Jordánus állításainak valóságtartalmát teljes egészében elfogadja Luciano Canonici, a Dizionario Francescano[2] „Lebbroso” szócikkének szerzője. Így azt is, hogy Erfurtban a leprások papjának kúriájában szálltak meg, és hogy a Jordanusszal odaköltözők közül négyen novíciusok voltak. Ebből kiderül, hogy ez így maga volt a német novíciátus egy része, ami lelkiségében tökéletesen megfelelt Szent Ferenc kívánalmainak. Szent Ferenc életének forrásaiból kiderül, hogy nagyon sok helyen és esetben szolgáltak a ferencesek leprásoknak. Ezek: Borgo San Sepolchro (2Cel 98; Szt. Bonaventura, Legenda Maior 103.) Rossa mellett San Tomaso és Santa Maria, továbbá Trevi és Bovara (Leg. Per. 23; A tökéletesség tükre 59), és nem határozható meg pontosan a Fioretti 25. fejezében említett hely. Mára már sikerült lokalizálni az Assisi környéki leprozóriumokat is: Santa Maria Maddalena és a San Rufino dell’ Arce Rivo Torto mellett, a San Salvatore delle Pareti pedig Assisi és a Porziuncula között félúton.
Nem nagyon ismert, hogy 1218-ban Valnerinában maga Szent Ferenc (vagy kifejezetten az ő számára) alapítja meg a San Lazaro del Valloncello ispotályt, egy olyan ferences házat kápolnával és ispotállyal, ahol leprásokat, köztük a leprával megfertőződött ferences testvéreket is ápoltak.[3]
Gyakorlati elemzés
Hogy mennyire benne volt ez a rend gondolkodásmódjában és érzésvilágában későbbi korokban is, nem csak Manzonitól tudjuk. A leprások és általában a fertőző betegek ápolásában való részvétel Szent Ferenc halála után azért is fontossá vált, mert a ferences mozgalom nagyon hamar megváltozott körülmények közé került, és nemegyszer megkérdőjeleződött, vajon hűséges maradt-e alapítójához, annak eredeti elképzeléséhez. Ha a rendnek ezt a tevékenységét nézzük, akkor azt kell mondanunk, igen, minden korszakban Szent Ferenc szellemiségének megfelelően cselekedett.
Nézzünk erre néhány példát, majd válasszunk ki egy ismertebb újkori magyarországi eseményt. A legrégebbi Magyarországi László testvér, akiről a rendi Martyrológium így ír:
1445. Szept. 20. Apud Montem Murum, prope Scarlinum, in Tuscia beati Ladislai de Hungaria Sacerdotis et Confessoris, qui regia exortus prosapia, tanta humilitate, paupertate et oratione, tantoque spiritus fervore claruit, ut Sancto Bernardino Senensi carissimus fuerit, et inter orandum saepe in ecstasim raperetur, et a terra sursum elevaretur, ac tandem pretiosissimam Sanctorum mortem oppetierit.[4]
1445. szeptember 20-án Monte Murónál, Scarlinum közelében, Toscanában boldog Magyarországi László pap és hitvalló, aki királyi családból származott és akkora alázatossággal, szegénységgel és imádsággal, valamint akkora lelki hévvel tűnt ki, hogy Sienai Szent Bernardinnak igen kedves volt, valamint imádság közben gyakran extázisba esett, és a földről felemelkedett, végül pedig a szentek drágalátos halálával érte el a halált.
XV. szd. Nec praetereundi sunt alii viginti ex eadem Mediolanensi Provincia Fratres, qui saeculo decimoquinto, cum pestis saevissima grassaretur, mortem pro fratribus libentissime oppetiere, quorum animae, gloriae coronis redimitae, a beato Ladislao Hungaro eorum Guardiano et a beato Francisci Papiensi in caelum conscendere visae sunt. Hos omnes religiosa piorum fides veluti martyres venerari consuevit. (Ismeretlen forrásból)
Nem lehet szó nélkül elmenni a többi húsz testvér mellett sem ugyancsak a milanói provinciából, akik a XV. században, amikor a legkegyetlenebb pestisjárvány tombolt, készségesen adták életüket testvéreikért, akiknek lelkét, ezért kapott dicsőségének koronáját, gvardiánjuk boldog Magyar László és boldog Papiensi Ferenc mennybe menni látta. Őket mindnyájukat a jámbor emberek vallásos hite mártírként szokta tisztelni.
László testvér tehát az ő gvardiánjuk volt a nagy milánói pestisjárvány idején, aki maga is kivette részét a betegek ápolásából, de ő maga nem betegedett meg és nem is halt meg.
XVI–XVIII. század. Damien Vorreaux és Aaron Pembleton rövid rendtörténetében a következő adatokkal illusztrálja a testvérek áldozatos részvételét a betegek ápolásában: Egyetlen járvány alatt a XV. században Marseille-ben 150 minorita Montpellier-ben 140, Marquelonéban 160 ferences hunyt el a betegek ápolása következtében. Dietrich Coelde (+1515) Brüsszelben a betegek számára egy sátrat állít föl, a járni képteleneket pedig maga kereste föl. 1667: Franciaországban 268 kapucinus halt meg a betegek ápolásában a járvány idején.[5]
Szent Rókus tisztelete, és a ferences gyógyszertárak
Talán kitérőnek tűnik, de ez a lelkület táplálta, ezért itt kell megemlítenünk azt is, hogy a rendben kezdettől fogva nagy tiszteletnek örvendett Szent Rókus, aki ferences világi rendiként a XIII–XIV. század fordulóján élve a járványos betegek védőszentje volt. Képét ott találjuk Assisiben a San Damianóban is, de sorolhatnánk a későbbi korok ferences templomait is. Általában Szent Sebestyénnel együtt szokták egy-egy oltár két oldalán ábrázolni őket. Szent Rókus antifónáját pedig ún. suffragiumként a legújabb időkig szokás volt énekelni a zsolozsma után a rendben.
Himnusz Szent Rókus tiszteletére a XV. századból:
Ave Roche sanctissime/ Nobili natus sanguine,/ Crucis signatus schemate,/ Sinistro tuo latere. Roche, peregre profectus/ Pestiferae mortis ictus,/ Curavisti mirifice,/ Tangendo salutifere. Vale, Roche angelice,/ Vocis citatus flamine,/ Obtinuisti, Deifice,/ A cunctis pestem pellere.
Üdvözlégy, boldog Rókusunk,/ nemes vér, édes vigaszunk,/ ki kereszt-jellel vagy jegyes/ a szíved táján bélyeges.// Rókus, te úton-útfelen/ csodát tettél sok betegen,/ kit pestis láza elgyötört,/ egy ujjadtól életre költ.// Üdv, Rókus földünk angyala!/ Szólítván mennyek láng-szava,/ felsőbb erőkkel indított/ bajunkat elhárítanod.
Könyörgés Szent Rókus tiszteletére: Úristen, aki Szent Rókus hitvallónak angyal által küldetett táblácskán írva megígérted, hogy ha valaki őtet alázatosan segítségül hívja, döghalálnak semmi gyötrelmétül meg nem sértetik: kérünk, engedd meg, hogy mindnyájan, akik az ő segítségét döghalál ellen alázatos szívvel óhajtjuk, esedezése és könyörgése által testnek és léleknek ártalmas döghaláltól megmenekedvén, Néked szolgálhassunk.
Fontos kiemelnünk még, hogy a rend – legalábbis Magyarországon a XVII–XVIII. században – patikákat tartott fenn, egészen 1796-ig, amikor is betiltották ezeknek a gyógyszertáraknak a fenntartását. Ilyen patikák működtek például Gyöngyösön, Esztergomban, Keszthelyen, Andocson, Bucsuszentlászlón, Szent Antalban, és természetesen voltak a rendnek orvosi végzettséggel rendelkező tagjai, illetve orvosi végzettséggel nem rendelkező, ún. chirurgus testvérei is, akik a hazai orvosképzés megindulásáig gyakorlatilag orvosként működtek. Az orvosok közül kiemelkedik a németországi származású Meyerberger Kamil, aki 1766-ban, 29 évesen, orvosként lépett be a mariánus rendtartományba, és több orvosi könyv szerzője is.[6]
A chirurgus testvérek, akik többnyire laikus testvérek voltak, nyilván a rendben felhalmozódott orvosi tudás és tapasztalat alapján, egy-egy idősebb testvértől ellesve a gyógyítás tudományát, gyakran a prédikáló körutakra induló pap testvérekkel együtt keltek útra, és míg egyikük a lelket gyógyította, másikuk a testet. A rendi hagyomány úgy őrzi, hogy a protestáns Deák Ferencet is egy ilyen chirurgus fráter segítette világra, édesanyja több napig tartó reménytelen vajúdása után, és hálából ezért kapta a Ferenc nevet a keresztségben. Csak megjegyzem, hogy az alvernai (La Verna, Olaszország) kolostorban az utolsó szemműtéteket is végző chirurgus testvér az 1920-as években hunyt el, és élete végéig praktizált. A chirurgusok és a szerzetesi gyógyszertárak bezáratása nyilván összefügg az állami egészségi ellátás első lépéseivel Mária Terézia korában, amikor is a királynő elrendelte, hogy minden vármegyében kell lennie egyetemi végzettségű orvosnak, és szakképzett bábaasszonynak. Mindezek alapján érthető igazán, hogyan és miért bízták nagyon sok helyen a ferencesekre a különböző járványok idején a betegek testi-lelki ellátását.
Közismert ugyanis, hogy a pestisjárványok idején a pestises betegek ápolását és lelkipásztori ellátását a XVIII. században Magyarországon is ferencesek végezték, és nemigen van olyan barokk kolostor hazánkban, ahol ennek ne lett volna több-kevesebb áldozata.
Ferencesek, akik ragályos betegek ápolása közben haltak meg
A salvatorianus provinciában, Gyöngyösön pl. 1682-ben tizenegyen, majdnem a kolostor összes lakója áldozatul esett a pestises betegek ápolásának. (12.) Az 1709-10-es pestisjárvány idején Szécsényben három ferences halt meg, a betegek szolgálatában: P. Szécsi Remig hitszónok, P. Rajkovics Kázmér és Fr. Nagy Remig. (Tévesen ide sorolja még P. Osztály Hilárt is.)[7] De a század folyamán Esztergomban is a ferencesekre bízta a vármegye a pestises betegek testi-lelki ápolását.[8]
A mariánusok közül[9] Szombathelyen, 1710-ben P. Polotinics Lajos; Pesten 1711-ben P. Farkacsics Benedek; Pápán 1711-ben P. Benedek Ferenc, P. Koch György, Fr. Lanczára Dániel, 1713-ban P. Madocsányi Imre, P. Matulnik Emmánuel, Fr. Németi Péter; Boldogasszonyban 1713-ban P. Hugenauer Imre, P. Moder Dániel, aki önként vállalkozott.
Különösen érdekes volt P. Kubinák Cirjé esete, aki 30 éves korában önként vállalkozott a pestises betegek ápolására Nyitrán 1739-ben, és minden intés ellenére eléggé elővigyázatlan volt. El is kapta a betegséget, de nem halt bele, hanem egészségesebb lett, mint korábban volt, és magas kort megérve halt meg Érsekújvárott 1779-ben. Ugyancsak Nyitrán élt és halt is meg, de már a tífuszjárvány idején 1772-ben P. Blaskovics Kornél. Esztergomban 1739-ben P. Hrachovszky Agáp, aki önként vállalkozott a betegek szolgálatára; Nagyszombatban 1739-ben P. Orelcsányi Krizsó; Zsámbékon 1739-ben P. Walter Wolfgang; Sopronban 1759-ben P. Jagosics Péter; 1767-ben Fr. Poder Protáz chirurgus, aki ugyan megkapta a betegséget, de nem halt bele. Köpcsényben 1772-ben P. Stamicz Barnabás, akit Pozsonyban temettek el; Érsekújvárott a tífuszjárványban 1779-ben P. Richter Márk; Simontornyán 1779-ben tífuszban P. Frank Kasszián; Veszprémben 1809-ben P. Nunkovits Miklós, P. Kiss Viktorin. P. Martin Elek atya is elkapta a betegséget, de nem halt bele.
Egy konkrét példa, P. Lázár Norbert és társai Gyöngyösön
A legismertebb azonban a gyöngyösi ferencesek helytállása az 1709–1710-es pestisjárvány idején. Történetét 1946-ban a Szent Rókus-kápolna újjáépítésének évében írták meg, és jelentették meg nagyon igényesen.[10] Adatainkat főleg ebből vesszük.
Ennek a rendkívül pusztító járványnak az egész országban 410 ezer áldozata volt, Gyöngyösön ötezer katolikus és ötszáz protestáns lakos halt meg. A Legszentebb Üdvözítőről nevezett (salvatoriánus) rendtartomány tagjainak egyharmadát, 102 rendtársat veszített el, ebből Gyöngyösön 25 szerzetes adta életét testvéreiért.[11]
A világi és egyházi hatóságok rendelkezései a járvány megfékezésére
„Reggel két sorjában városnak hosszára
Házak alatt rakva, a koporsó vala
Tizenkét óráig azt temették vala
Két óráig annyit még kivittek vala.”
Dálnoki Veres Gerzson (12.)
1709. szeptember 27-én a tarnaörsi táborban meghalt Bottyán János kuruc generális, akit a gyöngyösi ferences templomban temettek el. Mind Heves megye, mind Gyöngyös városa teljes zárlatot rendelt el, és vasvillás, fokosos őrséget rendeltek minden településhez. Kivételt nem tettek. Ha valaki mégis be- vagy kiszökött egy településről, ha elfogták, a „ragály házba” „Contumptionális” házba vitték 10–15 napra, hogy nem fertőzött-e. Ha fertőzöttnek bizonyult, akkor innét a kórházba került.[12]
A templomokat, hogy ne legyenek a járvány gócpontjaivá, püspöki rendelet záratta be. Csak szabadban vagy sátor alatt vagy erdőben lehetett misézni, de ott is vigyázni kellett, hogy az emberek egymástól megfelelő távolságra álljanak. Ezenfelül voltak papok, akik a zárt templomban miséztek, és az emberek a harangszóból tudták, hogy mise van, és így is tudtak legalább lélekben bekapcsolódni abba. Hasonló rendeletet ismerünk 1739-ből a nagyváradi egyházmegyéből is.[13]
A betegséget nem tudták gyógyítani, ezért a megbetegedett embereket elkülönítőbe, „kórházba” helyezték el. A fertőzés terjedése ellen füstöléssel próbáltak védekezni, úgyhogy az elkülönítő ház ajtaján-ablakán dőlt ki a füst.[14]
A ferencesek egyaránt végezték a betegek testi-lelki ápolását. Ezért 1709. október végén, vagy még előtte, négy ferences ún. pestilenciáriusként költözött ki a Tót utcában lévő elkülönítő házba. Ez a ház eredetileg a jezsuiták rezidenciája volt, de 1707-ben elhagyták. Hogy mennyire természetes volt számukra az ilyen helyzeteben való részvétel, jelzi, hogy a fertőző betegek ápolóira külön feladat megjelölő latin szót is használtak: pestilenciárius. A két pap, P. Lázár Norbert és P. Szabó Lajos, elsősorban a betegek lelki gondozását végezte, míg a két laikus testvér Fr. Pápai Didák és Fr. Erdélyi Dániel kifejezetten a betegek ápolására volt rendelve. Mivel azonban ez a négy ferences testvér hamarosan már nem győzte a betegek ápolásával és ellátásával járó munkát, csatlakozott hozzájuk P. Gárek Dániel is. Csak megjegyezzük, hogy a pestises betegek, rettenetes bűzt árasztottak, mivel nyirokrendszerük gennyesedett el. Mivel a nép körében az terjedt el, hogy az urak és a chirurgusok mérgezik őket, nem akarták betartani a rendeleteket, így ezek megismertetése és betartatása is a ferencesekre hárult, de ugyancsak ők végezték a rengeteg halott temetését és temetési szertartását is.
A két pap azonban hamarosan kiszorult a kórházból, és mivel nem akarták megfertőzni a rendház többi tagját, így a kolostor kertjének végében álló Szent Rókus-kápolna közelében lévő elkülönítő házacskába költözött. E ház helyére 1739-ben egy ún. kerti házat építettek, ami már 1740-ben pestises elkülönítőül szolgált, és ami 1946-ban még fennállt. 1946-ban még azt írják, sokáig megvolt a kolostor kertjének közepe táján az az oszlop, amire a betegeket ellátó ferencesek számára az élelmet, üzeneteket, utasításokat stb. tették, ők pedig a kolostor konyhája melletti csengő meghúzásával jelezhették, ha valamire szükségük volt.[15] A hagyomány úgy tudja, hogy amikor azután valamelyik pestilenciárius szerzetes érezte, hogy ő is megbetegedett, a Szent Rókus-kápolna kis harangját meghúzva jelezte ezt a kolostornak, és kért egy újabb testvért feladata átvételére.[16]
Nem sokára azután kezdtek meghalni a betegek ápolására rendelt ferences testvérek is. November 7-én Pápai Didák, 9-én Erdélyi Dániel, 13-án, illetve 14-én Fr. Juhász Kelemen és Bakó Márton, 24-én pedig Szegedi Tót Béla papnövendékek. December 4-én a rendkívüli lelkierővel megáldott P. Lázár Norbert halt meg betegei között, 5-én pedig a legendás memóriájú, és a gyöngyösiek által rajongva szeretett öreg laikus testvér, Fr. Kókai Illés. P. Szabó Lajos, december 6-i halálával P. Dániel egyedüli betegápoló és ellátó maradt. 1710 január 29-én P. Zadár György Pásztó városában lett a szeretet vértanúja, akit a pásztói plébános és az ottani lakosok kérésére küldött oda pestilenciáriusnak a gyöngyösi házfőnök. Február 13-án Fr. Adácsi Antal papnövendék követte.
A járvány második hullámában 1710. július 21-én Fr. Bartha Ferenc papnövendék, augusztus 27-én pedig P. Bárkányi János, Zrínyi Ilona bizalmasa és gyóntatója, II. Rákóczi Ferenc munkácsi nevelője, a szécsényi és veszprémi rendházak újraalapítója hunyt el. Augusztus 28-án P. Pruszky György, szeptember 6-án P. Molnár Joachim újoncmester és ismert hitszónok, 15-én P. Osztál Hilár, 24-én pedig a már több mint tíz hónapja a betegeket szolgáló P. Gárek Dániel adta életét, akit október 2-án P. Valovics Kapisztrán gyöngyösi szláv szónok követett.
A sorozatos megbetegedések miatt a Gyöngyösön működő Ferences Teológiai Főiskola filozófiát tanuló évfolyamait a növendékek biztonsága miatt szeptember során áthelyezték Jászberénybe, ahol már megszűnt a járvány. Viszont a papnövendékekkel ideköltöző P. Móra Ambrus filozófiai lektor október 4-én Jászberényben hunyt el, valószínűleg még Gyöngyösről hozva a fertőzést. Október 9-én P. Benovits Bertalan, a rendház vikáriusa (házfőnökhelyettes), 10-én Fr. Újfalusi Mátyás betegápoló, 11-én P. Konczságh József teológia tanár, szónok, 12-én Fr. Pruszkovszky Hugolin, 13-án Fr. Vadász György papnövendék, 14-én pedig P. Nyitrai Maxentius hunyt el utolsónak e járvány idején.[17]
Összesen tehát 1709 októberétől, 1710 októberéig 25 ferences testvér, 13 pap, 7 papnövendék és 5 laikus testvér adta életét a pestises betegek szolgálatában. Emléküket a már fentebb is említett Szent Rókus-kápolna őrzi, ami a kolostor egykori kertjében épült mai Vak Bottyán János Katolikus Műszaki és Közgazdasági Középiskola és Kollégium udvarán áll, és amit a rendszerváltoztatás után ismét felújítottak.
P. Varga Imre Kapisztrán OFM
Felhasznált irodalom:
Fáy Zoltán: Ferencesek Gyöngyösön, A Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány, Budapest, 1999. (A pestisjárványról, 60–61.)
Dizionario Francescano, Edizioni Messagero, Padova, 1983.
Gemelli Ágoston, O.F.M. A Franciskanizmus, Ford.: Takács Ince, A Ferences Közlöny Szerkesztősége, Budapest, 1933.
Király Kelemen, Somogyvári Hetény, Sós Ányos: Gyöngyösi Szt. Rókus Kápolna, A Magyar Umbria Különszáma. Ferences Hittudományi Főiskola, Gyöngyös, 1946.
Kőnig Kelemen: Hatszázéves Ferences élet Szécsényben 1332–1932. Vác, Kapisztrán Nyomda, 1931.
Rotzetter, A. – Dijk, W. C. VAN, – Matura, T.: Assisi Szent Ferenc, A kezdet, és ami abból megmaradt, Vigilia Kiadó, Budapest, 1995.
Uribe, Fernando Il Francesco di Bonaventura. Edizioni Porziuncola, 2003.
Vorreaux, Damien – Pembleton, Aaron: The short History of the Franciscan Family. Franciscan Herald Press, Chicago, 1989.
(P.) Weisz János Mihály: Rendtartományunk nagyjaink tükrében. (Kézirat) Várgesztes 1974.
[1] Ld.: URIBE, Fernando Il Francesco di Bonaventura Edizioni Porziuncola, 2003. 65–73.
[2] Dizionario Francescano, Edizioni Messagero, Padova, 1983. 834–854.
[3] Dizionario Francescano 851.
[4] Martyrologium Franciscanum. [P. Arturo A. Monasterio], Romae, apud Librariam Collegii S. Antonii; 1938. 368. A következő lábjegyzetekkel: Obiit circa a. 1445 –AFH IV p. 123, ubi a Mariani Lanzislaus vocatur, ab aliis autem Lanceslaus – Franceschina I. o. 149 – AM ad a, 1420 n. 15, 1445 n. 13, 1447 n. 39 et 1506 n. 10 in Prov Tusciae Conv 29, ubi constanter Lanceslaus vocatur – Acta SS Sept II. p. 105 – Pulinar p. 446 n.9 et 447 n.2, ubi fra Lazilao vocatur.
[5] Vorreaux, Damien – Pembleton, Aaron: The short History of the Franciscan Family. Franciscan Herald Press, Chicago, 1989.77.
[6] P. Weisz János Mihály: Rendtartományunk nagyjaink tükrében. (Kézirat.) Várgesztes, 1974. 143.
[7] Kőnig Kelemen: Hatszázéves Ferences élet Szécsényben 1332–1932. Vác, Kapisztrán Nyomda, 1931. 212–213.
[8] Historia Domus, Esztergom (A pontos helyet nem találtam meg.)
[9] P. Weisz János Mihály: Rendtartományunk nagyjaink tükrében. (Kézirat) Várgesztes, 1974. 143–147.
[10] Király Kelemen, Somogyvári Hetény, Sós Ányos: Gyöngyösi Szt. Rókus Kápolna, A Magyar Umbria Különszáma. Ferences Hittudományi Főiskola, Gyöngyös, 1946.
[11] i.m. 15–16.
[12] i.m. 12.
[13] i.m. 11.
[14] i.m. 13.
[15] i.m. 13.
[16] Kőnig Kelemen: Hatszázéves Ferences élet Szécsényben 1332–1932. Vác, Kapisztrán Nyomda, 1931. 212–213.
[17] Király Kelemen, Somogyvári Hetény, Sós Ányos: Gyöngyösi Szt. Rókus Kápolna, A Magyar Umbria Különszáma. Ferences Hittudományi Főiskola, Gyöngyös, 1946. 13–16.
Forrás és fotó: jelujsag.hu