Június 28-án kettős ünnepet ültek az Egyházközségi Nővérek PIliscsabán. A közösség tagjai - a társult tagok és vendégek jelenlétében - megújították fogadalmukat, és ennek keretében Endrődi Rita nővér 70 éves fogadalmi jubileumát ünnepelték meg. A szentmise után - melyet Bindes Ferenc atya mutatott be - a Rita nővérről készült dokumentumfilm vetítésére került sor.
Álljon itt Endródi Emma Rita nővér visszaemlékezése az életéről:
"Templomot szerető gyerek voltam, szívesen vettem részt az egyházközség életében. Később a fővárosba kerülve, mint diáklány lelkesen bekapcsolódtam az akkor alakulóban lévő Szent Rita egyházközség munkájába. Úgy éreztem, ha lenne egy olyan intézmény, ahol teljes állásban egyházközségi munkát végezhetnék, örömmel tenném. Ez a vágyam egyetemi éveim alatt teljesült, amikor találkoztam valakivel, aki az Egyházközségi Nővérek Társaságának tagja volt.
Dunacsunban, pár száz fős kis faluban születtem 1925 augusztus 31.-én. Három testvéremmel és a többi falusi gyerekkel idilli gyermekkorunk volt. Miénk volt a Duna holt ága, ahol nyári estéken úszkálhattunk és a meleg homokban hancúroztunk. Istenfélő emberek éltek a faluban. Megálltak a déli harangszónál, elmondtak egy fohászt, és az útmenti feszület előtt megemelték kalapjukat a férfiak. Édesanyám mélyen hívő asszony volt. Nagy hatással volt rám istenszeretete és egyháztisztelete. Már gyermekkoromban én is otthon éreztem magam a templomban. Emlékszem elsőáldozásomra, amikor a ruhám szűk volt, a cipőm szorított, de minden kellemetlenséget feledtetett, hogy a szent ostyában Jézust vehettem magamhoz.
Apám hivatásos katona volt. A nagy gazdasági válság idején – egészen fiatalon - nyugdíjazták. Ekkor Pestre költöztünk, hogy ott a nyugdíj mellé munkát tudjon találni. A Tisza Kálmán téren kezdtem meg a polgárit, aztán 14 éves koromban beiratkoztam a Zichy-Pallavichini kereskedelmi középiskolába. Itt érettségiztem Budapest ostroma alatt.
Háború után több osztálytársammal a közgazdasági egyetemre mentünk. 1947-ben egy évfolyamtársam meghívott Bajára, ahol hivatás-tisztázó és vallási továbbképző előadásokat hallgattunk. Itt ismerkedtem meg az egyházközségi nővérekkel. Nagyon megtetszett ennek az értelmiségi társaságnak a légköre. Megérintettek a velük folytatott beszélgetések.
Az Egyházközségi Nővérek Társasága 1935-ben alakult. A Szociális Testvérek Társaságából váltak ki dr.Künnle Theodóra vezetésével és arra hozták létre társaságunkat, hogy az egyházközségekben a plébánosok segítői legyenek és a hívekkel foglalkozzanak. Tehát nagy szociális elkötelezettségünk megmaradt, de életünkben és munkásságunk közppontjában a családpasztoráció., a plébániai sokrétű szolgálat és a misszió áll..
Ezen a nyáron a nővérek ott marasztaltak egy kis pihenésre és háború utáni feltáplálásra. Szívesen maradtam. Jól éreztem magam közöttük. Ekkor már határozottan éreztem, hogy örömmel dolgoznék plébánián. A templomi munka szeretetét még kisgyerek koromból hoztam. Szívesen foglalkoznék emberekkel és örömmel nevelnék, tanítanék gyerekeket és fiatalokat. Beiratkoztam az Érseki Hitoktatóképzőbe, ahol olyan kiváló előadóink voltak, mint Bellon Gellért, Szörényi Andor és Koszter atya. Egyre inkább érett bennem a felismerés, hogy nekem ez a terület az élethivatásom 1949 június 29-én Szent Péter ünnepén fogadalmat tettem..
1949 őszén egyértelműen látszott, hogy hatalmas munka vár azokra, akik felelősséget éreznek hazájuk és embertársaik iránt. Már éppen végzett hitoktató voltam. A hatalom ekkor tette fakultatívvá a hittant és minden ürüggyel igyekezett akadályozni a beiratkozást. Koszter atya mondta ekkor: A kommunistáknak ezer ötletük van, nektek legyen eggyel több! Volt is. Sikerült ebben az évben – elkötelezett családanyák és lelkes fiatalok segítségével úgy megszervezni a hittan beiratkozást, hogy az én körzetemben 400 beiratkozó volt, szemben a másik plébánia 40 főjével. Meg is volt az eredmény....megvonták határozatlan időre a tanítási jogomat. Nem estem kétségbe. Tanítottam házaknál, plébánián, mindenhol, ahol tudtam.
1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket. Kevesen voltunk, egymástól távoli plébániákon dolgoztunk és nem hordtunk rendi ruhát, így tovább végezhettük a munkánkat. Engem 1951-ben egy nővértársammal együtt Adonyba helyeztek. Két atya, Lendvay Zoltán plébános és Szabó Lajos lazarista atya mellett mi láttunk el minden plébániai munkát. 1957 februárjában kerültem Piliscsaba-Klotildligetre. Itt már egyedül dolgoztam Zsolnay Béla atya mellett. Nagyon komoly kihívást jelentett az 56-os forradalom után a fiatalokkal foglalkozni. Nem sokat tudtunk a megtorlásokról, de az emberek féltek. Nem merték hittanra beíratni a gyerekeiket, ezért a templomban kezdtem el tanítani.
1974-ben tértem vissza Klotildligetre. Azóta itt élek. Ez a visszatérés –talán mondhatom- jutalma volt addigi munkámnak. A rendszerváltás után a faluban lévő iskolát visszakapták az Angolkisasszonyok. Itt kezdtem el hittant tanítani azzal a diplomámmal, amit 1949-ben visszavont a néphatalom. Tanítottam etikát is a hittant elutasító tanulóknak.
1994-ben megindult a képzés a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Jöttek a diákok, de nem volt hol lakniuk. Ekkor Gáti Edit Ágnes nővér elöljáróval úgy döntöttük, hogy bajai, kalocsai házaink után kapott kártérítési pénzünkből rendházat és kollégiumot építünk.
Azóta mindannyian itt élünk Klotildligeten. A fiatalabbak vezetik a kollégiumot, aktivan részt veszünk a falu –pár éve város- egyházi életében. Kápolnánkban minden nap szentmisére várjuk a híveket. Létrehoztuk a társult tagok csoportját. Évente több összejövetelt tartunk itt számukra.
Szent Péter ünnepén, évente megújítjuk fogadalmunkat. Augusztusban mindig lelkigyakorlatot tartunk. Sokan jönnek közénk nemcsak Klotildligetről, hanem a szomszéd településekről is.
Ajtónk mindenki előtt nyitva áll...'
Forrás és fotó: Egyházközségi Nővérek Társasága
