Fontos, hogy az áldozat ne veszítse el a hitét - interjú Dobszay Benedekkel

- Miért jut el idáig egy ember, aki Istennek szentelte az életét?

- Nem a szexualitás felől érdemes ezt megközelíteni szerintem; ezek elsősorban hatalmi helyzetek, amelyeket az elkövető kihasznál, és amelynek egyik tünete az abúzus. Sok oka lehet: a személyiség erodálódása, frusztráltság, a hatalmi helyzetekkel való visszaélés, vagy akár nagy fokú éretlenség. Nem akarok ezzel takarózni, de nagyon sok ember, aki idáig eljut, korábban maga is áldozat volt. Vannak adatok az egyházi személyek által elkövetett abúzusokról, és ez alapján azt látjuk, hogy az első elkövetéskori átlag életkor elég magas – ez azt mutatja, hogy az elkövetők többsége nem úgy megy egyházi pályára, hogy eleve aberrációi vannak, hanem valami történik velük (vagy épp nem: ha például nem fejlődnek a koruknak megfelelő érettségre) az évek során, aminek ez az egyik negatív megjelenési formája.

- A többség tehát nem eleve ilyen típusú, látens vágyakkal érkezik a papi hivatásba. A cölibátusban töltött évek alatt ugyanakkor egyes papok mégiscsak lefojtásnak élhetik meg a papi nőtlenséget? Vagy ettől függetlenül alakul ki bennük valamilyen okból az aberráció?

- Ha valóban a cölibátus lenne az elsődleges kiváltó ok, akkor fel kellene tenni a kérdést, hogy miért van más területeken is sok ehhez hasonló visszaélés, ahol az elkövetők nem élnek cölibátusban? Én azt gondolom, hogy adott esetben lehet kiváltó ok a cölibátus, pontosabban a papi nőtlenség helytelen megélése, de nem gondolom, hogy kevésbé lenne kiváltó ok több más tényező, mint például az el nem fogadottság, a frusztráltság vagy egyebek. Más, cölibátust nem gyakorló egyházakban, illetve iskolákban, edzőtermekben és egyéb helyeken is megtörténnek szexuális visszaélések, és nem látható, hogy a cölibátusban élők esetében ez magasabb arányú lenne. Szerintem sokkal inkább a hatalmi struktúrában kell keresni ennek az okát. Még egy dolog: „papi pedofíliaként” beszélnek erről a jelenségről, de ez ennél sokkal bonyolultabb, az esetek nagy részében nem kisgyermekek ellen történnek a visszaélések, inkább serdülő- és fiatalkorúak ellen – persze, a bűnök megítélése ugyanolyan súlyú.

- A tettet súlyos lelki gyötrődések, meghasonlás előzheti meg. Kitől, milyen formában kérhet segítséget ilyen krízis esetén egy egyházi személy?

- Én egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy az illető minden esetben egy nagy lelki krízis után botlik el. Amikor elöljáró voltam, azzal találkoztam, hogy a legtöbb esetben az illető be sem látja, mit tett. Ez megdöbbentő. Amikor az egyház a molesztálásos esetek nagy részében úgy látja, hogy az egyetlen megoldás a papságból való kizárás, akkor én ezzel azért tudok nagyon egyetérteni, mert ha egy pap nem látja be, hogy a tette rossz volt, akkor esélye sincs a változásnak. Sok elkövetőnek köd van a szeme előtt, nem tudják felmérni, hogy mit csináltak.

- Hogyan alakulhat ki ez a köd úgy, hogy egy Krisztust képviselő ember a legalapvetőbb tízparancsolatbeli bűnt lelkiismeret-furdalás nélkül elköveti?

- Nekem inkább az a kérdésem, hogy eleve a személyisége alkalmassá teszi-e arra, hogy más dolgokban is valóságosan lássa saját magát... És ennél a pontnál azt is tisztázni kell, hogy ezt a felettesei, ismerősei észrevették-e az évek során, papnövendék korában volt-e hasonló problémája? Természetesen vannak olyan papok is, akik küzdelemben, lelki krízisben vannak. És itt a cölibátusnak annyiban mégis szerepe lehet, hogy annak, aki házasságban vagy akár szerzetesi közösségben él, az együttélés miatt nagyobb kontrollja van. Van, hogy egy egyházi személy annyira egyedül van, hogy nem mer, nem tud, és nincs is kitől segítséget kérnie – pedig ma erre egyébként igen sok lehetősége lenne. Nagy kérdés, hogy az elöljárók észreveszik-e, ha egy pap lecsúszik, vagy szétesik a személyisége.

- Ideális esetben egy krízisbe kerülő pap kitől tud segítséget kérni?

- Attól függ, hogy milyen poszton van, milyen a beágyazottsága és a kapcsolatrendszere. Ha egy olyan papi közegben van, akikkel rendszeresen találkozik, ha van olyan paptársa, aki vissza tud neki jelezni, akkor könnyebb. Az is kérdés, hogy egy pap elfogad-e a világból felé irányuló visszajelzést: az egyházközség munkatársaitól, ismerőseitől. Ha van benne erre nyitottság, alázat, és van ereje szembenézni a saját problémájával, akkor tud kitől segítséget kérni. Remélni lehet ilyen esetben, hogy például meggyónja a bűneit – sok egyházmegye a havi papi lelki napon megszervezi, hogy legyen ott egy gyóntató, például egy szerzetes, aki nem abban az egyházi hierarchiában mozog.

- Hogy értsük az arányokat: meg tudná becsülni, hogy a papok hány százaléka követ el szexuális visszaélést?

- Hazánkban nincsenek még mélységi kutatások erre vonatkozólag, de ha az én ferences rendi elöljárói időszakomból indulok ki, akkor 2 és 4 százalék közé tenném ezt az arányt. Ez nem pontos szám, csupán a személyes becslésem. Ennél azonban vegyük figyelembe, hogy egy olyan korszak után vagyunk, amelyben a képzés, az egyházi szolgálatra való felszentelés, vagy épp a későbbi időszakokban nem fordítottak erre megfelelő figyelmet. Az elmúlt években azonban olyan változások történtek, amely eredményeképpen biztos vagyok benne, hogy ez az arányszám később kisebb lehet.

- A bűntett elkövetése után a második bűntett az eltussolás. A modern kori egyház évtizedekig ezt a módszert választotta, hogy a botrányt megússza. Mekkora károk keletkeztek ezzel az egyházban?

- Erkölcsileg hatalmas károk keletkeztek. Voltak olyan ügyek, ahol az elöljáró félelemből, a botrány elkerülése miatt hallgatta el az esetet; voltak azonban olyan ügyek is, ahol az irgalom helytelen értelmezése miatt történt meg az elhallgatás: az elbukó pappal szemben irgalmat akartak gyakorolni, hogy nem hurcolják meg, és ha nem kerül nagy nyilvánosságra az ügy, akkor talán meg tud változni az illető. Ezzel azonban két dolgot nem vettek észre: azt, hogy mi történik az áldozattal, és azt, hogy az irgalom nem jelenti azt, hogy a bűnök megbocsátása után a tettes csinálhatja tovább azt, amit eddig. Engem ebben az ügyben a legjobban az zavar, amikor egy egyházi elöljáró képtelen nagyvonalú gesztusokat tenni az áldozat felé.

- Kellett volna egy nyilvános, nagy bocsánatkérés az egyházi vezetők részéről?

- Azért történt ilyen, például a püspöki kar adott ki bocsánatkérő nyilatkozatot. Vannak olyan közösségek, ahol komolyan megkövették az áldozatokat. Az áldozatot minden esetben meg kellett volna hallgatni, beszélni vele, segíteni a traumája feldolgozásában és bocsánatot kérni tőle Én beszéltem áldozatokkal; a többségük nem akar botrányt, még csak feljelentést sem akar, a legtöbben azért jönnek, hogy mással ne történhessen meg ilyen.

- A sajtóban nagy nyilvánosságot kapott Pető Attila-ügyet sokan ismerik. Az ő esetében mit kellett volna az egyháznak tennie?

- Nem ismerem az ügy minden részletét, azt is leginkább csak az áldozat szemszögéből. Ebben az ügyben is azt érzem, hogy hiányoztak a gesztusok. Még zajlanak bírósági eljárások az ügyben, nem ismerem a jogi részét, a részleteket, de azt érzem, hogy a sérelem kezelésében több emberi gesztusra lett volna szükség az áldozat felé.

- Említette előbb a félreértelmezett irgalmat – a megbotló papok iránt. De az irgalmat leginkább az áldozatok iránt kellett volna gyakorolni. A rehabilitációjuk miért maradt el évtizedekig?

- Ezen a területen nagyon kell egy változás. Az emberi gesztus szempontjából is fontos lenne, és abból a szempontból is, hogy az áldozat ne veszítse el a hitét. Legyen esélye az egyház tagja lenni, hogy bizalma legyen a közösségben. Az elmúlt évtizedekben nem összpontosult erre elég figyelem, sőt, gyakran inkább a védekező mechanizmusok indultak be. Talán benne van az a félelem is, hogy az egyház félt az esetleges kártérítésektől, az erre esetlegesen ráépülő biznisztől. Ezek viszont többségében alaptalan félelmek voltak, én egyetlen áldozattal sem találkoztam, akinek ilyen szándékai lettek volna.

- A gyakorlat tehát az volt, hogy megbánás esetén az egyház megbocsátott a vétkező egyházi személyeknek, és belső ügyként kezelte a zaklatásokat. Ugyanakkor ezek a világi törvények szerinti bűncselekmények voltak, vagyis az egyháznak ki kellett volna adnia a papjait a világi igazságszolgáltatás számára...

- Igen, ezekre a lépésekre szükség lett volna. Ezeket az ügyeket az egyház sokszor nem jól kezelte, el lettek tussolva. Ma már azonban az eljárásnak része, hogy a világi hatóságokkal együtt kell működni. Egyre több esetben az a döntés születik, hogy a pap nem folytathatja tovább hivatását. Van, hogy azért sem, mert félő, hogy újra elkövető lesz – nem ura magának, önveszélyes is.

- Az ilyen ügyek feltárására az utóbbi években új mechanizmusok, szolgálatok jöttek létre az egyházban. Mifélék? És milyenek az eddigi tapasztalatok?

- Az elmúlt években történt pozitív változások leginkább az eljárásrendet érintik. Hogy az ügyeket ne lehessen már eltussolni, hogy átlátható legyen az eljárás, és legyen együttműködés a világi hatóságokkal. Sajnos, a Szentszék illetékes testületei rendkívül lassan működnek, embertelenség az áldozatokkal és a feltételezett elkövetőkkel szemben is, hogy a helyzet tisztázására éveket kell várniuk. Évekig nem tudja tisztázni magát egy megvádolt és felfüggesztett pap, és évekig nem kap elégtételt egy bántalmazott fiatal. Értem, hogy kevés a szakember, de ez így botrányos. Ezen a téren sürgős felgyorsulásra van szükség. A másik a rehabilitáció, amely még nagyon gyerekcipőben jár. Az egyházban többen kezdtek el szolgálni ezen a területen, de szisztematikus lelki gondozás, rehabilitáció még nem alakult ki.

- A szerzetesi iroda berkeiben elkezdődött munka miben tud újat, az eddigieknél hatékonyabb megoldásokat ajánlani?

- Ez azért egy fantasztikus munka, mert egy strukturált, rendszerben gondolkodó program. Nem egyes ügyek kezelésére készült, hanem széles spektrumon mozog, amelynek része a szemléletformálás, a növendékképzés és a prevenció is. A szerzetesi iroda összefogja az összes magyarországi szerzetesi közösséget, így a rendek nem egyedül harcolnak, hanem egy komoly szakmai háttérrel bíró szervezet ad a kezükbe eszközöket. Ez a munka elsősorban nem a papi vagy szerzetesi visszaélések feltárását veszi célba – bár majd ahhoz is kínál eszközöket –, hanem kiterjed mindazon személyekre, akik bármilyen módon kapcsolatban vannak szerzetesi intézményekkel (például világi munkatársak, önkéntesek). Abban is segíteni akarunk, hogy legyenek eszközeink, ha bármelyikünk találkozik a visszaélések problémájával; például ha egy munkatársunk egy gyermeken a családi erőszak jeleit látja, tudja, hogy ebben a helyzetben mit tud tenni.

- A magyar egyházban ma milyen módon, kitől kérhet segítséget egy fiatal ilyen esetben?

- Minden egyházi közösségnek – legyen az egyházmegye vagy szerzetesrend – el kellett indítania egy internetes bejelentő oldalt. A szerzetesrendek közösen készítettek egy ilyet. A legegyszerűbb az, ha a bántalmazott fiatal ezen az oldalon jelenti be, mi történt. A bejelentése el fog jutni az elöljáróhoz, vagy ahhoz a kompetens személyhez, aki az ügy kezelésével van megbízva. Azt is megteheti a fiatal, hogy abban a közösségben megkeres egy megbízható embert, vagy a pap elöljárójától kér egy időpontot.

- Biztos, hogy fogadják, hogy a bejelentését kezelni fogják?

- Biztos vagyok benne. A bejelentő oldalon jelzett panaszt több közösségnél egy háromtagú bizottság nézi meg, akik között van egy pszichológus is, esetleg egy jogász, így ők kezdik el felgöngyölíteni az ügyet. Ez azért fontos, hogy az elöljáró egy személyben ne tussolhassa el az ügyet. Ma már nagy bajba kerülhet egy elöljáró, ha ezt megpróbálja.

- Ha ez a testület vagy az elöljáró megvizsgálja az ügyet, és a bizonyítékok egyértelműek, akkor mi történik a pappal? Berendelik egy meghallgatásra?

- Az ilyen ügyeket – éppen az eltussolás megakadályozására – magához vonta a Hittani Kongregáció. Helyi szinten addig kell a vizsgálatnak eljutnia, hogy amivel a papot gyanúsítják, az nem zárható ki. Egy dokumentációt kell összeállítaniuk, amelyet fel kell küldeniük a Szentszékhez. A bizonyítási eljárás is többnyire már a Hittani Kongregáció vezetésével történik, legalábbis a mi rendünk szabályai szerint ez így működik.

- Ha egy papról bebizonyosodik, hogy szexuális zaklatást követett el, mi a tettének a következménye?

- Büntetőeljárás, amelyhez a helyi elöljárótól kérnek egy javaslatot – ennek vége lehet a papságból való kizárás, amely nem ritka döntés. Enyhébb bűntettek esetén van időszakos eltiltás – hallottam olyanról, hogy valaki 10 évig nem gyakorolhatja hivatását.

- A papi pedofília eseteiről szóló híradásaiban a világi sajtó nagy része stigmatizálja is az egyházat. Miért nem védekezik az egyház? Miért nem ítéli el azonnal a rosszat, miért nem kommunikálja a jót?

- E téren az egyházi közösségeknek van fejlődni valójuk. Vannak az egyháznak hibái, indokolt tehát alázatosnak lennünk. A kommunikációban valóban proaktívan kellene cselekednünk. Vannak jó gyakorlataink, pozitív üzeneteink, amelyeket kommunikálnunk kellene, ez sokban változtatná az egyház megítélését.

- A szexuális visszaélések sora az egyház válságjeleinek egyike?

- Az egyik tünete lehet, de én még száz másikat tudnék felsorolni. Ezek az esetek nagyon látványosak, és nekünk kicsit vigyáznunk is kell, hogy ne kápráztassák el a szemünket. Hogy tudjunk a jóval, sőt, a többi rosszal is foglalkozni. Szerintem nem azért van ennyi probléma, mert a hit megcsappant a földön, hanem mert a struktúráinkkal rosszul bánunk.

Forrás és fotó: mandiner.hu