Szerzetesi zarándoklat, szerzetesi hivatások ünnepe egy résztvevő szerzetes szemével.
Életem egyik meghatározó eseménye, amikor Szent II. János Pál pápa 1991. nyarán először látogatott el Magyarországra. Mint jelölt, részt vehettem a Szentatyával való közös imádságon, a Mátyás templomban, ahol szerzetes növendékek és kispapok soha nem látott sokasága egészen megtöltötte a templom padjait. Döbbenten néztem, hogy milyen sokan vagyunk fiatalok, akik meghallottuk az Úr hívó szavát. Azóta Boldogasszony Iskolanővér lettem, de olyan esemény, hogy minden magyar szerzetes meghívást kap egy közös ünneplésre még nem volt hazánkban.
„Már útközben megkezdődött az ismerkedés, beszélgetés, élet- és hittapasztalataink megosztása.”
2014 adventjétől Ferenc pápa meghirdette a megszentelt élet évét. Lelkes szervező csapat Monika nővérrel és Peregrin testvérrel az élén április 24-25-ére, a hivatások vasárnapja előtti péntekre, és szombatra szerzetesi zarándoklatra és közös ünnepre hívott bennünket szerzeteseket ősi kegyhelyünkre Mátraverebély-Szentkútra. Lázas készülődés kezdődött, edzések a 25km-es zarándoklatra. Csütörtökön tanítás után rendházunkból Makóról indultam, Szegeden csatlakoztam a Fokoláre Mozgalom tagjaihoz, együtt indultunk Szécsénybe zarándoklatunk kezdő állomására. Hosszú utazás volt, már útközben is megkezdődött az ismerkedés, beszélgetés, élet- és hittapasztalataink megosztása. Amikor Szécsénybe érkeztünk, csendes kis város fogadott minket, gyönyörű volt a vár és a régi ferences templom, kolostor. A zarándokok többsége már együtt volt, mintegy 85 fiatal és kevésbé fiatal nővér és atya készülődött a másnapi zarándoklatra. Nagyon megörültem, hogy egyik volt tanítványomat jelöltként találtam az egyik szerzetesrendben, és megtudhattam, hogy a görög katolikus testvéreinknek is van működő magyar szerzetes közössége.
„A sok imádság lassanként mintegy átmosott, és békéssé, nyugodttá tett.”
Másnap reggel lendületesen és tisztán csengő közös laudes, és szentmise után Isten áldását kérve indultunk a zarándok kereszt után. Négyes sorban haladtunk, szebbnél szebb középkorból ránk maradt zarándok énekeket imádkoztunk. A nővérek vezette idősotthon lakói épületük kapujából integettek nekünk, kérték imáinkat. Az első szakasz igen megpróbált, nagyon gyorsan mentünk, és az énekléshez is levegő kellett. Tréfásan mondogattuk egymásnak: "nem tudtuk, hogy futóverseny lesz Mátraverebély-Szentkútig". Később belejöttünk, vagy a tempó is kicsit lassabb lett. Olykor erdőn, máskor falun haladtunk át. Az erdei ösvényeken néha beszélgetési idő volt, ismerkedtünk egymással, vagy éppen régi ismerősöket köszönthettünk megújult szeretettel. Beszélgettem volt tanítványommal, jezsuita növendékekkel, ferences nővérekkel, és sok más szerzetes-társsal. Közös életeszményünk, személyes tanúságtételeink, útkereséseink összekötöttek bennünket. Az út nagy részén azonban hangosan imádkoztunk, énekeltük zarándok füzetünk énekeit, Taize-i énekeket, a napközi imaórát, és elmondtunk egy teljes rózsa fűzért, de volt csend szakasz is. Ez a sok imádság lassanként mintegy átmosott és békéssé, nyugodttá tett. Az életnek, a természet szépségének és szerzetes testvéreimmel alkotott közösségnek örültem.
„A falu népe és plébánosuk keresztény szeretettel volt figyelmes szükségleteink iránt.”
Ha falun haladtunk át láttuk az emberek mindennapin életét, az igen nagy szegénységben élőkét is. Mindenki szeretettel figyelt minket, többen oda jöttek a zarándok kereszt előtt tiszteletüket kifejezni, imáinkat kérni. A pici óvodások is vártak bennünket, a kapuból integettek az óvó- és dadus nénik pedig mögöttük. Az iskolában a tornaórai foci meccs is leállt egy kicsit, és a gyerekek tanúságtételünket figyelték. A szerzetesi ruhák forgatagát, az imádság dallamait. A boltos nénik is kiszaladtak, de talán a legmegindítóbb egy ötéves forma gyerek volt, aki óvó szeretettel ölelte át 3 éves kisöccsét és csodálkozásukban úgy maradtak mozdulatlanul, mosolyogva, amíg a menet el nem haladt.
A falvakban mindig bementünk a templomba, köszöntöttük az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztust, és elmélkedést, lelkesítő gondolatokat hallottunk: Úton vagyunk életünk során mindvégig. Keressük és próbáljuk saját utunkat járni, amerre Isten hív és vezet minket. Ugyanakkor minden pillanatban megérkezésben is kell lennünk, megérkezni a jelenhez, jelen önmagunkhoz, mert csak így tudunk szeretettel a másik ember felé fordulni, érzékenynek lenni szükségleteik iránt. A falu népe és plébánosuk keresztény szeretettel volt figyelmes szükségleteink iránt. Finom gulyáslevest és süteményeket kaptunk ebédre.
„Gazdagodtunk és erősödtünk egymás megküzdött hűsége által.”
Fáradságos és imádságos út után, lélekben megújulva, testben azért elfáradva érkeztünk meg nemzeti kegyhelyünkre. Mária lába elé tettük kéréseinket, tiszteletünket fejeztük ki a kegyszobor előtt és kértük mennyei Édesanyánkat, hogy anyai szeretetével járjon közben értünk. Az este a közös fénykép és vacsora után esti imával, majd fakultatív virrasztással folytatódott. Egész éjszaka nyitva volt a kegytemplom, imádkozó szerzetes csoportok beosztás szerint váltogatták egymást a reggeli Laudesig.
A szombati szerzetesek ünnepére összesen mintegy 600 szerzetes érkezett. Nagyon vártam közösségem többi tagját, akik nem tudtak gyalog jönni. Örültem, amint láttam, hogy újabb és újabb közösségek, szerzetes csoportok érkeznek, saját dallamaikkal köszöntik az Urat, és a szabadtéri miséző hely lassanként megtelik a családiasan zsibongó, egymást üdvözlő sok-sok szerzetessel. Én is sok ismerőst megkerestem, másoknak az arca volt csak ismerős és megkerestük életünk múltbéli közös pontjait. Gazdagodtunk és erősödtünk egymás megküzdött hűsége által.
„A krízis önmagában nem jó vagy rossz. (…) Döntéseinken múlik, hogy jóvá vagy rosszá fordul.”
Közös együttlétünk a Napközi imaórával kezdődött, benne José Rodríguez Carballo OFM elmélkedésével. Ő a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának a titkára, és így a szerzetesség jelen helyzetére világméretű távlatokból lát rá.
Nagyon tiszta, világos, felemelő és lelkesítő, ugyanakkor reális volt a beszéde. Óvott a vészjósló pesszimizmustól a szerzetesi élet jelene és jövője tekintetében, a szerzetesi karizma "aktív eutanáziája" sem megengedett az egyházban. Ugyanakkor túlzott optimizmusra sincs okunk. Krízis helyzetben vagyunk, de ez önmagában még nem jó vagy rossz, hanem döntéseket kívánó helyzet, és döntéseinken múlik, hogy jóvá vagy rosszá fordul át a krízishelyzet. A jelen állapot tehát a jövőnek az előszobája. Nem vezet sehová, ha bűnbakot keresünk. Ha valaki a II. vatikáni Zsinatot tekintené bűnbaknak, az súlyos tévedésben van. A II. vatikáni Zsinat a Szentlélek útmutatása a döntéskeresésekhez, melyekre a jelen realitása hív.
Küzdelmek, hűség, lelkesítő álmok.
A délelőtt fórummal folytatódott. Kérdések hangzottak el négy különböző lelkiségű rend vezetőitől, majd tanúságtételeket hallottunk a szerzetesség minden jelenlévő korosztályának képviselőitől. Egy premontrei atya elmesélte, hogyan lépett be a földalattivá visszaszorított közösségébe, milyen küzdelmekbe került mindmáig megőrzött hűsége Idősebb nővérünk tanúságot tett arról, hogyan őrizte meg a karizma iránti hűségét a szétoszlatás idején. A középkorosztály a felelős vezetés terhéről és lehetőségiről szólt. Missziós testvérünk a befogadás és befogadottság, az inkulturáció kihívásairól beszélt, majd tréfásan a töltött káposztával való küzdelmét osztotta meg velünk. A legfiatalabb korosztályból való nővér a reményeiről, lelkesítő álmairól beszélt hűségünk példáját és tanúságtételét kérve.
A nap közös szentmisével zárult, ahol több mint 70 szerzetes pap koncelebrált José Rodríguez Carballo érsek atyával, aki homíliájával megerősített bennünket küldetésünkben.
Varga Beáta M. Dominika SSND
Fotók: Kiss Didák OFM és Gieszer Richárd
