Egyik legkorábbi emlékem, hogy a nagymamámmal a városunk ferences templomában üldögélünk. Csend van, csak én fészkelődök néha, aztán elkezdődik a hajnali mise...
Ekkor a nagyival már megjártuk a város piacait, ahová a nagyapa által előző nap gondosan előkészített gyümölcsöket vittük. Miután átadtuk a háztáji portékát a kofáknak, első utunk a templomba vezetett. Nagyon koránkelő gyerek voltam, azóta is szeretem a reggelek sejtelmes békéjét, aminek szépsége már ott, a városunk legrégebbi templomában mélyen belém ivódott. A barokk szentek különös tekintete, a pap sustorgása az oltár körül, a sóhajok a gyóntatószékekből, a gyertya pislákoló lángja a Fekete Madonna kegyképe előtt, ez a misztikusnak mondható világ része az életemnek a legkorábbi emlékeim óta.
Egy másik gyerekkori emlékem már a plébániánkon történt. Alig lehettem öt- vagy hatéves, ekkor is a nagymamámmal voltam, az egyik májusi litánia előtt fehér orgonát vittünk a Szűzanyának. A plébános nagyon örült, hát még a sekrestyés tisztelendő nővérke! Miközben vázát kerestünk a jó nyaláb illatos virágnak, a plébános megkérdezte: nem ministrálnék-e neki a szertartás alatt? Hogy mi a ministrálás, pláne pedig hogy miből áll a litánia, akkor még nem éppen tudtam, de hogy utasíthattam volna vissza az öreg főtisztelendő bácsi kérését?! A segítség az oltár körül annyit tett, hogy a szertartás alatt ott kellett állnom a plébános mellett, aztán ha leült, én is leültem. Amikor felállt, akkor felálltam én is. A kezemben imakönyv volt, és ha az atya kérte, neki adtam az imakönyvet. Aztán visszaadta, majd megint kérte, letérdeltünk, ültünk egy kicsit, majd felálltunk, és ez volt az első ministrálásom. Még írni meg olvasni sem tudtam, de már az oltár körül serénykedtem.
A plébánián nagyon szerettem a templomtoronyban időzni. Ott voltak a plébános szépirodalmi könyvei. A feladat az volt, hogy rendezgessem a kis könyvtárat, és persze olvashattam is kedvemre. A kedvenceim Fekete István állatregényei voltak, és az Egri Csillagok. Találtam egy régi történelmi atlaszt is, és ebben próbáltam megkeresni azokat a városokat, amelyeket a török sorban elfoglalt. Először Nándorfehérvárt meg Szabács várát kerestem, és egészen lenn, az atlasz egyik páros oldalának legalján, a Duna és a Száva folyók mellett meg is találtam őket. Aztán következett Eszék, Pécs, ott volt nem messze Mohács is, és onnan már szabad volt az út egészen Budáig. Megtaláltam Temesvárt, Aradot és Lippa várát is, ahogy Gárdonyi említi őket a regényében. Nagy meglepetésemre ennek a csodás országnak szinte a kellős közepén volt a legszebb nevű város, Szabadka. Alig kaptam levegőt, amikor ezt mutattam és magyaráztam a plébánosnak, hogy ez valamikor mind Magyarország volt, és a mi városunk is, ahol most lakunk. A plébános rám nézett, kis időre a fejemre tette a kezét, és csak annyit mondott: Szent István országa. Így áldott magyarrá az öreg papunk.
Kiskoromban augusztus utolsó hétvégéjén mindig kinn voltunk a város melletti Szentkúton. Csak így hívják, Szentkút. A szertartás akkor kezdődött, amikor már sötét volt. Körmenetet is tartottak gyertyákkal. A keresztút minden stációjánál egy pap állt, ilyenkor a szüleim meggyóntak valamelyiküknél. Aztán lementünk a szentkúthoz, ahol állandóan csobogott a víz. Apám letérdelt elém, feltűrte a nadrágom szárát, és beálltunk mi is a vízbe. Nagyon mélyen belém ivódott ez a kép, ahogy édesapám előttem térdel, hogy feltűrje a nadrágom szárát, és beavasson valami rejtélyes szent dologba, amit ő is a szüleitől tanult el. Aztán összebújva vártuk a szentély körül a hajnalt egy-egy pokrócba csavarodva, közben rózsafüzér, énekek, csend, aztán megint ima, és már el is jött a csípős nyárvégi reggel.
Gimnazista éveim legelső napja volt, már hazafelé tartottam a buszállomás felé, amikor a járda melletti ház egyik ablaka váratlanuk kinyílt, és amikor felnéztem, egy papot láttam kihajolni: „Hát te ki vagy?!” A meglepetéstől alig tudtam válaszolni. „Ma hétfő, és itt minden hétfő este ifjúsági hittan van, téged is várunk. És ne gyere egyedül, hozz valakit magaddal!” Ezután minden hétfő estét a városunk székesegyházának plébániáján töltöttem. Közös újévvárást szerveztünk, aztán majálist, később Rómába is elzarándokoltunk. Volt az ottani szállásunkon, a római Szent István Házban egy nagyon idős nővér, Genovéva nővérnek hívták. Amikor a zarándoklatunk végén búcsúzott tőlünk, megkérdezte, van-e esetleg valaki közöttünk, aki pap szeretne lenni. Nem tudom, miért, de én felemeltem a kezem. És nem voltam ezzel egyedül. Genovéva nővér azt mondta, imádkozik értünk.
Később Rómában tanultam a Pápai Gergely Egyetemen, ahol az előadók szinte kizárólag jezsuita szerzetesek voltak. Az első tanév után egy jezsuita tanácsára beterveztem egy komoly zarándoklatot. Szardínia szigetén szemeltem ki egy kegyhelyet, oda vitt az utam. A jezsuita lelki vezetőm azt tanácsolta, gondosan vegyem meg az utazásra a jegyeket oda és vissza, különben pedig semmi pénzt és élelmet ne vigyek magammal. Mást se nagyon, csak a legszükségesebbet. Kérjek, ha valami kell, és Isten nevében kérjek! Nagyon nehezen indult, csaknem egy hónapig voltam úton. Minden nap más helyen ébredtem, de sohasem maradtam az utcán, sosem kellett éheznem. Befogadtak, megsegítettek, Isten gondviselő erejéből éltem minden nap. Úgy éreztem, egész életemben így kellene élnem. Jelentkeztem hát jezsuitának.
Életem legszebb napjai, amikor lelkigyakorlaton vagyok. Kapok egy szobát, benne ágy, asztal, rajta Szentírás, lámpa, rendszerint kis szekrény, valami ülőalkalmatosság. Más semmi. Üresség. És ezt az ürességet szeretem. Nincs más semmi, csak én az üres térben, és a lélegzetem. Szabadon lélegzem. Kimegyek sétálni, aztán nagyokat alszom, és persze hallgatom a csendet a szabad térben. Imádkozom. Megszólítom Istent, aki velem lélegzik. Előveszem a Szentírást, és engedem, hogy ő is megszólítson engem. Hálát érzek ilyenkor.
Az oltár előtt állok, előttem vagy négyszáz ember, főleg fiatalok, Jezsuita Nyolcas, tele a templom: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Az Úr legyen veletek! És beszélni kell, hogy hogyan van velünk az Úr. Megölték és feltámadt. Az, hogy itt vagyunk együtt, ez a feltámadás. Mert nemcsak a magunk erejéből vagyunk együtt a templomban, hanem mert megérintett és meghívott minket az, akit megöltek és feltámadt. Hitet kaptunk tőle, és ez a hit olyan erős, hogy újra és újra összehoz minket. Az én életem arról szól, hogy a hitnek ezt a rejtelmes erejét segítsem ünnepelni. Ez az ünnep közösséget alkot. Ez a papi hivatásom. Meg az is vagyok, aki valahogy igyekszik megszerettetni a csendet, az egyszerűség, az üresség, a lelki szabadság szépségét. Ez volna a szerzetesi hivatásom. Miről is beszélnék másról, mint amit Istenből megéltem?! E személyes tapasztalatból a legdöntőbb élmény számomra az, hogy Isten nemcsak van, nem csak tudok róla, Isten nem csak egy gondolat, egy szép eszme, hanem valaki, aki hozzám hajol és megszólít. A hívő ember élete az, hogy valahogy válaszolni igyekszik Isten minket mindig megelőző megszólítására. Isten közelsége maga az élet, és a válaszunk Isten hívására az élet kiteljesedése. Én így tudok a Feltámadotthoz a lehető legközelebb lenni, hogy jezsuita szerzetes pap lettem.
És te? Neked mi a válaszod a hit csodájára?
Forrás és fotó: jezsuita.hu