Varga Mária, Alojzia nővér augusztus 25-én töltötte be a századik életévét. Átélt két világháborút, megszenvedte az ötvenes éveket. Némettanárként a postán helyezkedett el, mert innen naponta eljárhatott misére. Fiatalon szeretett volna meghalni, hogy mihamarabb odaátra kerüljön, Isten mégis hosszú életet adott neki. A vele készített beszélgetéssel köszöntjük őt.
– Hogyan tekint vissza erre a száz esztendőre, a gyermekkorára?
– Budapesti születésű vagyok, Kelenföldön éltünk. Édesanyám a rendőr-főkapitányságon volt gép- és gyorsíró; pár hetes szülési szabadságot kapott csupán, mikor megszülettem. Hárman voltunk testvérek: az öcsém négy évvel fiatalabb nálam, ő már nem él, a húgom viszont, aki 1930-ban született, most velem lakik. Lett volna még egy testvérem, de édesanyám tífuszt kapott, és a magas láz miatt elment a baba. Vallásos családban nőttem fel. Édesapám katonaember volt – megjárta az első világháborút is –, az állami iskolákban tandíjkedvezményt kaptunk, így aztán a Móricz Zsigmond körtéri polgári iskolába írattak. Édesanyámmal azonban nem lehetett bírni: mindenáron arra törekedett, hogy gimnáziumba járjak. Ő nagyon szeretet volna tanulni, de szerényen éltek, és hat testvére mellett erre nem volt módja. Két év után átírattak a Váci utcai Gizella Királyné Gimnáziumba.
– Készült valamilyen pályára?
– Az orvosira. Akkoriban kevés nő járt az orvosi egyetemre, bőr- vagy nőgyógyász lehetett volna belőlem, de én sebész szerettem volna lenni.
– Az orvosi egyetem helyett itthon maradt, és a négyéves kishúgát dajkálta.
– Igen, de ez nekem nagy öröm volt. Nagyon szerettem vele foglalkozni. Emlékszem, miután megszületett, annyira bolondja voltam, hogy csak vele foglalkoztam, az volt az egyetlen év, hogy a bizonyítványomba becsúszott egy közepes… Az érdi évekre visszatérve, társasági életet is éltem azért: édesanyám tánciskolába járatott az Alsó Varga vendéglőbe. Gyönyörű ruhát csináltatott nekem, barackvirágszínű taftból, földig érőt, nagy, puffos ujjakkal. Jó táncos voltam, én voltam a bemutatókon a tanár partnere. Voltak persze udvarlóim is: amíg csak táncpartnerek voltak, addig minden jó volt, de amint arra került volna a sor, hogy meglátogassanak, mindig visszahúzódtam.
– Már akkor szeretett volna nővér lenni?
– Nem, nem volt ilyen célom. Gimnazistaként tagja lettem a Mária kongregációnak és Érden is felvettem a kapcsolatot a mai Marianum iskolában tanító nővérekkel. Gyakran találkoztam velük. Incselkedtek velem többen, hogy még belépek hozzájuk, én meg azt válaszoltam erre, hogy talán akkor, ha harmincéves koromig nem megyek férjhez. Nem úgy megy ám az – felelte nekem Sarolta nővér –, akit Isten arra szán, abból nővér lesz. Kezdetben semmi elhivatottságot nem éreztem, idővel azonban egyre jobban vonzott az imádságos életmódjuk. Nem vártam meg, hogy harminc legyek: 1937-ben, huszonegy éves koromban beléptem a Szent Keresztről nevezett Irgalmas Nővérekhez. Szegény anyám, nem örült neki: szerette volna, ha férjhez megyek, gyereket szülök, de azért elfogadta a döntésemet.
– Hová került Érdről?
–Zsámbékon volt a tartományi házunk, ott tettem fogadalmat. További tanulmányokra szántak: küldték is azonnal a papírjaimat Szegedre, a főiskolára. Magyar, történelem és torna szakra írattak, de az nekem nem ment volna: még harmadikos gimnazistaként kaptam egy vakbélgyulladást, amit viszszafejlesztettek – akkoriban ez még nagyon komoly műtétnek számított, nem is végezték el rajtam, túl vézna voltam hozzá –, és a gyulladás minden évben kiújult. Feküdnöm kellett és borogatnom. Így torna tagozatot nem végezhettem. Mit tesz a Jóisten, Ausztriából két keresztes nővér érkezett Zsámbékra, és nagyon örültek neki, hogy én beszélem a nyelvüket. A tartományfőnöknőnek is fülébe jutott a dolog, átírattak magyar és német szakra. Nem volt könnyű dolgom azon a nyáron: a főiskolán megkövetelték az iskola szervezettan-vizsgát, amit a gimnáziumban nem tanultam, hiszen ez csak a tanítóképzőben volt tananyag. Jegyzeteket kaptam, csak időt nem a tanulásra, mivel rengeteg teendő volt a rendházban. Július végén, mikor a zsámbéki tanítóképző igazgató nővére megkérdezte, hogy állok, közöltem: sehogy. Az augusztust aztán már a tanulásra szánhattam: ezt az irtózatosan unalmas tantárgyat magoltam reggeltől estig. Augusztus végén
letettem a különbözeti vizsgát, szeptembertől elkezdtem a főiskolát. Életem legboldogabb szakasza volt ez a négy év: csodálatos főnöknőt kaptam, aki, bár szigorú volt, kiválóan bánt a fiatalokkal. Sose felejtem el a kalucsni esetét. Engem elkényeztetett édesanyám és a nagymamám, úgy kerültem a zárdába, hogy egy kanalat nem kellett soha elmosnom magam után. Meg is volt az eredménye: folyton náthás voltam, mert a hócipőmet eszembe se jutott kiszárítani, benne hagytam nedvesen a nappali cipőt… Egy osztálytársnőm fedezte fel a dolgot, szólt persze a főnöknőnek. Csak úgy villogott a szemüvege, amikor bejött, ujja hegyén fityegtetve a cipőt: Mariska, mi ez?!
– A világháború első éveiben járt a főiskolára, és a főtárgyából, magyar irodalomból egy esztendő alatt a kétéves egyetemi szakot elvégezte. Itt Sík Sándor költő volt a tanára. Róla milyen emlékeket őriz?
– Felejthetetlen alakja volt ő az egyetemnek. Tanársegédek kísérték az órákra, cipelték utána a számtalan könyvet, amelyből idézeteket hozott elő. Csodálatos előadásai voltak. Ő volt az egyetlen tanár, akinek az óráira még a volt tanítványai is eljártak. Mikor beadtam a szakdolgozatomat a XVIII. századbeli írókról, azt mondta: ha egy kicsit hozzádolgozom, elfogadja doktorira. Nem maradtam: elmentem tanárnak. A rendek feloszlatásáig Sümegen, Nagymaroson és Zsámbékon tanítottam, sőt, egy fél évig Érden is, még a háború végén, amikor, tartva a szovjetektől, a fiatalabb nővéreket mind hazaküldték Zsámbékról. Akkor már én örökfogadalmas nővér voltam.
– A szerzetesrendek feloszlatása véget vetett addigi életének. Hirtelen jött a váltás?
– Nagyon hirtelen. Választanunk kellett: vállaljuk, hogy világi iskolába megyünk tanítani, vagy maradunk a rend mellett. Én úgy döntöttem: hűséges maradok a rendhez. Hazajöttem a szüleimhez, és kerestem másik foglalkozást. Akkoriban két reakciós társaság volt Magyarországon: a vasút meg a posta. Nekem az volt a lényeg, hogy naponta járhassak szentmisére és szentáldozáshoz jussak. Ha elmentem volna tanítani, erre nem lett volna módom, rettenetes kommunista világ volt. Kiskunlacházán kezdtem, egy paraszt bácsinál kaptam szobát, a fal embermagasságig vizes volt, nem volt kályhám, a szenteltvizem befagyott a tartóba. Annyira fáztam, hogy órákba telt, amíg elaludtam. Nagy nehezen kikönyörögtem tőle egy melegített téglát, hogy a jéggé fagyott ágyneműt valahogy átmelegítsem… Misére azonban jártam: egy premontrei atya misézett egy iskolai tanteremben, minden áldott nap kiszöktem, hogy meghallgassam. Fél évig voltam ott, majd Vecsésre kerültem. Egy nagyszájú, de jószívű kommunista asszony volt a főnököm. Mikor nekiszegezték a kérdést, tudja-e, kit vett fel, közölte: ha az igazgatóságnak megfeleltem, neki is jó vagyok… Karácsonykor hazajöttem a szüleimhez, és megkerestem az érdi posta vezetőjét, aki egy igazi jó ember volt, átvett ide. Hazaköltöztem hát a szülői házba. Azért a tanítást sem hagytam abba: a postai munka mellett gyerekeket tanítottam német nyelvre. Hazajöttem munka után, megfőztem, de megenni már nem tudtam, mert jöttek a gyerekek sorban.
- Mi volt, ami erősítette Alojzia nővért a nehéz időkben?
- A szentáldozás. Az ötvenes években nagyon nagy kommunista világ volt, nem nagyon lehetett templomba járni, legalább is nem szabadott… A szentmise meg a szentáldozás. Már a postán dolgoztam, amikor állást ajánlottak Érden a gimnáziumban. Magyar-történelem tanár kellett. Az utolsó percben visszaléptem a szentmise meg a szentáldozás miatt. A posta meg a vasút keveset fizetett, de elmehettem templomba azért választottam a postát, hogy akkor nyugodtan áldozhassak. A gimnáziumi tanári állásból biztosan több nyugdíjam lett volna, mint a postán. Olyan jó volt tényleg el voltam látva. Jezsuita novícius mester volt a lelki vezetőm… most itt vagyok a századik évemben… örülök, ha vasárnap eljutok… ez egy megpróbáltatás… nagyon hiányzik. De hát öregségemre ebbe is bele kellett kóstolni. Misét a rádión szoktam hallgatni, de a szentáldozás…
- Volt-e nagyon kedves időszak emlék a szerzetességben?
- A jelöltségem Szegeden nagyon szépen telt. A szentségnek a melegházába kerültem. Ha egy aranyos kis meleg otthont el tudsz képzelni az olyan volt. Volt egy szív alakú tabernákulum a kápolnában, ami belülről volt megvilágítva. Az előtt sok boldog órát töltöttem.
- Ha megint kapna száz évet, ugyanígy csinálná?
- Ugyanígy. Mindent ugyanígy csinálnék, pont ugyanígy. Nem bántam meg semmit. Azt sem, hogy beléptem a rendbe, és emiatt sokan mellőztek, és nem néztek rám jó szemmel. Így is nagyon szép életem volt…
Kedves Alojzia nővér, köszönjük neked a különböző helyeken végzett szolgálataidat, mint tanár, mint postai dolgozó. Életeddel tanúságot tettél Jézus követéséről, amit hűséggel és a Jézussal való egységben éltél meg. Ezt bizonyítja a napi szentmise és szentáldozás utáni vágyakozásod. A nehéz időket az Istenbe vetett bizalommal jártad. Mindannyiunk számára derűs és példaértékű keresztes nővér vagy!
Fotó: Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek
Forrás: Érdi újság/Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek