Látod-e a keresztvízben történő alámerítésben, hogy ez több mint alámerítés? Látod-e a kenyérben és borban, hogy ez több mint kenyér és bor? Látod-e Isten szeretetének jeleit az életedben? Ha igen, és élsz ezekkel az ajándékokkal, akkor szentségi életet élsz. Ha még nem, akkor gyere és légy beavatott! Balázs Zsuzsa interjúja Bellovics Gábor SJ-vel, a Jézus Szíve-templom segédlelkészével.
A beavatásról elsőre az ugrik be, hogy az amerikai indiánoknak addig nem volt szabad elhagyniuk a homokba rajzolt körüket, míg nem látják a másik világot, egy nagyobb realitást.
Ha valóban hisszük, hogy az evangélium nemcsak életvezetési tanácsok gyűjteménye, hanem egyetemes örömhír arról, hogy egységben vagyunk Istennel és mindazokkal, akik valaha éltek, akkor a szentségek titokzatos módon ehhez a láthatatlan világhoz kapcsolnak bennünket. Ha ezekre figyelve kezdünk élni, akkor beavatottként megnyílik a szemünk egy másfajta világra. Nem véletlenül mondja a katekizmus, hogy a szentségek Isten szeretetének a jelei. Vagyis az ember próbál kézzelfogható jeleket találni arra, hogy kimutassa azt a kötődését, ami közte és a Teremtő között van. Ez történik a szentmisében, a keresztségben, az áldozópappá szentelésben, és hasonló, amikor Isten katekumen-csoportba hívja a fiatalokat.
Honnan jönnek a katekumenek, vagyis a hitet tanulni vágyók?
Akadt olyan, hogy a szemközti sörözőből, mert vasárnap esténként azt látta, hogy sok ember jön be a templomba. Kíváncsi volt, hová igyekeznek, és betért a szentmisére, de vannak tudatos keresők is. Hittanulóink a 18–35 éves korosztályból kerülnek ki. Most 80 katekumenünk van.
Hogy zajlik a beavatás a szentségi életbe?
Egy év alatt tanulunk a hitünkről, hagyományainkról, és az így megszerzett tudást gyakorlatra váltjuk. Ezt a kettőt nem szabad elválasztani, mert ha csak tanulunk róla, és a praxisban nincs meg, akkor az halott betű marad. Ha csak imádkozunk és jó szándékúak vagyunk, de semmit nem tanulunk arról, amit a keresztény közösség mindig is hitt, akkor sajátos világban találjuk magunkat.
Szeretem idézni XVI. Benedek pápát, akit még bíborosként megkérdeztek, mit tanácsol azoknak, akik nem keresztények, és szeretnének azzá válni. Azt válaszolta, el kell kezdeni úgy élni, mintha már az lennél!
Kezdj imádkozni még akkor is, ha semmilyen érzés nem kíséri, kezdj aszerint élni és mindezt közösségben tenni – ez a hívő élethez való közeledés egyik legszebb része. Én azért vagyok felelős, hogy a katekumeneket kísérjem, és ez helyből három szentséget érint: keresztség, bérmálás, Oltáriszentség. Másik nagy területem a jegyesoktatás, melynek során a házasság szentségére készítjük fel a párokat egy baráti házaspár segítségével.
A házasság különleges szentség, hiszen nem a pap szolgáltatja ki, hanem a házasulandók teszik ezt egymás számára.
Sokan meg is lepődnek, amikor ezt elmondom nekik. Érdekes egyébként, hogy különböző hátterű pároknak hasonló kérdéseik vannak. Vágynak valamire, ami szép és jó, de fennáll a veszély, hogy leragadnak ott, hogy milyen lesz az esküvői ruha, hol tartjuk az esküvőt. Miközben olyan kérdéseket is hordoznak magukban, hogy mi lesz, ha nem fog menni? Honnan tudom, hogy tíz év múlva is így fogok érezni? Mi lesz, ha nem sikerül a családalapítás? Mi van, ha beteg lesz a baba? Mi lehet a megbízható alapja annak, hogy biztosra mehessünk? Biztosra persze nem lehet menni, csak biztos alapra építeni, vagyis az Istenbe vetett bizalomra; az összes többire nem lehet garanciát vállalni. Óriási dolog, hogy ezeken az alkalmakon félelmek oszlanak el, és növekszik a bizalom. A házasságban a szentséget az ígéretek hozzák létre, ettől lesz szövetség. A polgári esküvőn nem ígér senki semmit, ott csak kijelentik a felek, hogy házasságot kötnek. Nálunk az összes kijelentés ígéret. Nem is akármilyen. Ezeket nagy dolog kimondani, de még nagyobb élmény lehet hallani is, hogy a másik azt mondja: „Holtomiglan-holtodiglan, semmiféle bajban téged el nem hagylak, Isten engem úgy segítsen”.
Ezek a találkozások lehetőséget adnak az evangelizálásra is?
Párjaink többsége ebből a szempontból vegyes. Vannak klasszikus katolikus vagy más felekezetű párok, illetve a nem keresztény háttérből érkezők. Nagy nyitottságot és tiszteletet tapasztalok azok részéről is, akik nem gyakorolják a hitüket. Találkozásaink alkalmával egyszer csak eljutunk odáig, hogy tanúságot teszek arról, ki nekem Jézus Krisztus. Nagyobb evangelizációs erőt még nem találtam, mint arról beszélni, ami a szívem mélyéről jön. Ezek az „evangelizációs beszélgetések” teljesen mások, mint amikor egy prédikációt hallgat az ember. Emlékszem, amikor például életem első esketését tartottam egy baráti párnak, nagyon izgultam. Megírtam a prédikációt, de előtte felhívtam az édesanyámat, és megkérdeztem, emlékszik-e miről prédikált a pap az esküvőjükön?
Azt mondta, jaj, kisfiam, hogy tudsz ilyeneket kérdezni, örültem, hogy élek, és azon izgultam, hogy fel tudjam húzni apád ujjára a gyűrűt, hogy a pap miről beszélt, arra nem emlékszem.
Ez a válasz helyre tett. Nem kell izgulnom, csak szeretnem kell a párt, aki az oltár előtt van, jelen kell lennem, és Isten majd működik. Nem kell túlbonyolítani és olyanokat mondani, amit nem értenek sem ők, sem a násznép. Az esküvői szertartás is remek evangelizációs hely. Ott olyan embereket is meg lehet szólítani, akik csak azért jöttek el a templomba, mert a rokonuk a vagy barátjuk megházasodik. Kell, hogy emberközelien, természetesen szólaljunk meg, ne használjunk olyan szavakat, amiket nem értenek. Amit mondunk, legyen egyszerű és szívből jövő.
Papi hivatásodban saját talentumodnak érzed a szentségi életre való felkészítést?
Igen, ez a szíve, és nekem tényleg ez a legfontosabb. Például amikor gyóntatok, hiába jönnek sokan, mégsem fáradok el. Tudod, miért? Mert nem hozzám jönnek, hanem Istenhez, és a szentgyónások hallgatása alatt abszolút nem érzem, hogy bármit teljesítenem kellene. Nem kell erőlködnöm, magyaráznom, megdorgálnom vagy akármit csinálnom, mert a gyónók gesztusából, abból, hogy letérdelnek Isten elé, és őszintén megbánják a bűneiket, abból fakad a vágy is, hogy megtörténjen a kiengesztelődés. A szentmisén sem kell csinálnom semmi különöset, csak követnem a liturgia menetét. Nagy szabadságot ad, hogy nem kell színházat csinálnom és kreatívkodnom. A prédikációra becsületesen felkészülök, a zenei részét megpróbáljuk nagyon szépen végezni, és ennyi, elég csak méltó módon, imádságosan tenni azt, amit az Egyház mutat. Nem arra szenteltek pappá, hogy a magam áhítatát gyakoroljam, hanem hogy a római katolikus szentmisét mutassam be. Azt veszem észre a fiatalabb nemzedéknél, hogy ötmillió impulzust kapnak a világból, folyamatosan szól a telefon, minden villog, minden és mindenki újat akar közölni, közben pedig szomjazzák a megnyugvást, az állandót, a biztonságot. Tudják, hogy a szentmisében mi után mi következik, és ez az állandóság átviszi őket egy másik, békés szférába. Ugyanilyen megható, amikor a betegek szentségét szolgáltathatom ki. Egy-két hete voltam még csak felszentelt pap, és egyik jóbarátom, aki orvos, pont ügyeletben volt, és egy haldokló nénihez hívott el. Körbeálltuk az ágyát, ott volt a lánya is, megkentem, imádkoztunk felette. A barátom mesélte, hogy utána az egész intenzív osztályon megváltozott a hangulat, a nővérkék suttogva kezdtek beszélni. Semmi nem történt, csak ott volt Isten szeretetének a jele a profán körülmények között is.
Említetted a zenét. Valakitől hallottam: „A legtöbb kántor úgy dolgozik egy templomban, hogy a pap zeneileg nem különösebben képzett, ezért ő jószerivel azt csinál, amit akar. Aztán jön valaki, és azt mondja neki: na, megjártad, mert én vagyok a ritka kivételek egyike!”
Remélem, nem tőlem idéztél… Szakmabeli vagyok én is, de nagyon jó szándékú. A lényeg az, hogy zenészként is tiszteljük meg a szent liturgiát és az embereket azzal, hogy felkészülünk rá. Azért még, hogy tudom, a szentmisében mi fog következni, nem állok ki felkészületlenül. Én leginkább a vasárnap esti hatos misén szolgálok, ott ha valaki bejön, hallja is, hogy színvonalas zenei szolgálatunk van. Egy fiatal orgonistával dolgozunk együtt másfél éve, s időt szánunk arra, hogy szentmise előtt egy órával megbeszéljük, mikor mi fog következni. Ha ő és én biztosan sugalljuk, hogy méltón felkészültünk, mindez segíti a másik négyszáz hívőt az imádkozásban.
Úgy tudom, ha teheted, akár éjszaka magad is odaülsz az orgona mellé.
Előfordul, hogy egy hosszú nap végén, amikor rengeteg impulzus ért, sok találkozás, öröm, egyszerűen beülök a sötét templomba az orgona mellé és játszom kicsit. Néha jobban ki tudja fejezni magát az ember így, mint szavakban. Azt hiszem, ez is lehet egyfajta ima.
Forrás és fotó: jezsuita.hu