A ReligiOn interjúsorozat részeiben különböző felekezetek képviselőivel készülnek interjúk. Első beszélgetésük alanya Horváth Ferenc SJ.
Miért döntöttél ezen hivatás mellett? Mi vezetett arra, hogy hited ilyen elkötelezett módon éld meg?
Alapvetően egy meghívással kezdődött, egy olyan élménnyel, ami nagyon ritka egy ember életében. Egy konkrét tanulás közbeni élmény volt, amely során fölmerült bennem az a kérdés – 25 éves koromban, majdnem 10 évvel ezelőtt -, hogy miért ne adnám az életem Istennek. Ez a kérdés addig nem fordult meg a fejemben, még akkor sem, ha keresztény családban nőttem fel, keresztény gimnáziumba jártam és aktív voltam a plébániai eseményeken is. Ez a gondolat olyan erőket szabadított fel, amelyekről nem is gondoltam, hogy bennem vannak. Pedig voltam azelőtt szerelmes, nagyon boldog és felszabadult, mégis, ez a kérdés egy egészen új perspektívában nyitotta meg az életem…
Mi történt a gondolat megszületése után?
Elkezdtem minél több időt és teret adni Istennek, kialakítottam egy imasarkot, minden reggelt ott kezdtem, minden estét ott fejeztem be. Emellett igen szép találkozásaim voltak emberekkel. Olyanok, akik viszonylag ritkán láttak, elkezdtek afelől kérdezősködni, hogy mitől vagyok ilyen boldog, mi történt velem. Pedig azelőtt is elégedett voltam az életemmel, de az emberek mégsem kérdezték meg, hogy mitől vagyok ilyen felszabadult. Miután már hónapok óta úgy éltem, ahogy egy szerzetes életét elképzeltem, írtam egy listát arról, hogy milyen szerzetesrendeket ismerek vagy hova szeretnék belépni. Miután úgy éreztem, hogy elkészültem, eszembe jutott, hogy a jezsuitákat kihagytam. Bár akkoriban nem sokat tudtam róluk – a Legyetek jók ha tudtok c. filmből ismertem Szent Ignácot, illetve egyszer a lelkigyakorlatos könyvből átolvastam az életrajzát a hittan érettségihez -, azt gondoltam, igazságos lenne, ha a lista végéről kezdeném el a kutatást. Felkerestem egy jezsuita honlapot, meglepetésemre pedig épp másnap szerveztek egy nyílt napot a Párbeszéd Házában. Ezen az eseményen találkoztam több jezsuitával. Az egyetlen dolog, ami pozitívan fogta össze számomra a társaságot, az volt, hogy úgy éreztem, mindegyikük abban van támogatva, hogy az legyen, aki, és azzá is váljon, akinek őt az Isten megálmodta. Később megismerkedtem ezekkel a személyekkel és egy teljesen más képet alakítottam ki róluk, sikerült összebarátkozni, de ez természetesen egy kanyarokkal teli hosszú folyamat volt. Azt azonban elmondhatom, hogy hálás vagyok valamennyiükért.
Volt-e valaha olyan érzésed, hogy elbizonytalanodtál? Bántad-e azt, hogy feladtad az eredeti terveidet, köztük a családalapítást is?
Alapvetően volt ilyen érzésem, de nem feltétlenül a család miatt. A rend néhány aspektusa és eljárásmódja volt olyan, mely elbizonytalanított. Olyan ez, mint mikor megismerkedsz valakivel, nagyon szépen fel van öltözve, elegáns és jól néz ki, de aztán találkoztok a strandon is, a reakciód pedig: „húha…”. De mindezekkel együtt úgy érzem, hogy bár el is bizonytalanítottak rövidebb-hosszabb időre, de hosszabb távon megerősítésként szolgáltak. Amennyiben nem lettek volna, most sokkal felszínesebb kapcsolatom lenne magával a renddel is, illetve a jezsuita életemmel is.
Mi történik az elbizonytalanodások idején? Ima vagy inkább racionális gondolkodás, esetleg beletörődés segít túllendülni a nehezebb időszakokon?
Alapvetően mindkettőnek fontos szerepe van. Racionális szinten ilyenkor találkozunk egy rendtaggal, illetve a renden belül alapvetően jó, ha vannak barátaink, ugyanis velük megoszthatjuk a különböző bizonytalanságokat és küzdelmeket. Ugyanúgy mindenkinek van egy lelkivezetője is, aki az Istennel való kapcsolatában is segíti az adott rendtagot, ebben a térben pedig kifejezetten az a bizalom van megteremtve, amiben lehet az ember gyönge, elbizonytalanodott, ahol meg lehet mutatni a törékenységeket, félelmeket, aggályokat. A jó Isten ezen jótékony, odahajló és veled együtt levő szeretete az, ami az ilyen elbizonytalanodásokat orvosolja, gyógyítja, vagy épp engedi, hogy legyenek.
Áttérve kicsit a projekt egyik fontos elemére, a spiritualitásra: mit jelent számodra a spiritualitás? Hogyan jelenik meg a saját életedben?
Magyarra általában ezt lelkiségnek fordítjuk. Racionális szinten elmondhatjuk, hogy a lelkiség valakinek azt a stílusát határozza meg, ami által az Istennel kapcsolatba lép, amivel az Istent keresi, megpróbál kapcsolatba lépni a misztériummal, az érthetetlennel. Ilyen szempontból az ignáci lelkiségből kialakuló jezsuita lelkiséghez találtam magam közel, és úgy gondoltam, hogy ezen az úton elindulva közelebb juthatok Istenhez, erősítve a vele való kapcsolatom. Az ima szintjén hasonlóan egy úthoz, egy olyan teret ad, amiben közeledhetsz afelé a misztérium felé, amit épp a racionális én által nem lehet felfogni. De egy ilyen út lehet sáros, kanyargós, néha lezárt, nehézségekkel teli, ezekkel a szakaszokkal összetalálkozunk.
Tudnál-e mesélni egy meghatározó spirituális élményedről?
A belépést követő első két évet noviciátusnak hívják. Ez idő alatt van egy 30 napos lelkigyakorlat, ami főleg imából és csendes elmélyedésből áll. Egyszer találkozunk naponta a kísérőnkkel, ekkor beszélünk, azon felül azonban mindig csendben vagyunk. Számomra ez egy komoly fordulópont volt, ugyanis néhány nap csend is nagy hatással van az emberre, ilyenkor pedig nagy dolgokat tudsz felfedezni önmagadban és az életedben is. 30 nap alatt azonban nagyon mélyre el lehet jutni. Talán nem is a képi világ, hanem az a kapcsolat válik különlegessé, amely során úgy kapsz megerősítést kétségekre, hogy te nem a saját életeddel foglalkozol, hanem Jézus Krisztus életét figyeled, imádkozod át. A lelkigyakorlat során minden egyes nap kimentem a dobogókői Rezső-kilátóra a tájat megnézni. Szinte minden nap mást lehetett látni, néha többet, néha kevesebbet, néha egyáltalán semmit. Egyszer csak megértettem, hogy igazából valahova szeretnék eljutni, ahhoz pedig választok egy utat. Volt egy tiszta pillanat, amikor láttam, hogy egész nyugodtan mehetek bármelyik úton, mert az a fontos, hogy meghoztam azt a döntést, hogy oda szeretnék eljutni. Az, hogy melyik úton megyek, az már igazából mindegy.
A noviciátus egyik probációja a gyalogos zarándoklat. Milyen élményekkel gazdagodtál ezalatt?
Az akkori novícius társammal Máriapócstól Csíkszeredáig zarándokoltam – pénz nélkül, élelem nélkül, mobiltelefon nélkül, valójában alapvető szervezés nélkül. Csak térképeink voltak, azzal a céllal, hogy jól tudjunk tájékozódni. Ilyenkor az ember megerősödik az Isten gondviselésében, de mégis egy olyan útról beszélünk, mely során napról napra kihívásokkal találkoztunk. Nem is feltétlenül arról van szó, hogy sokat kell menni, mindig máshol alszol, talán még azzal sincs gond, hogy minden nap szállást és ételt kell kérni szívességből, hanem sokkal inkább az a tudat, hogy mennyire törékenyek vagyunk, mennyire nehezen tudunk kérni, és hogy az Isten mennyire gondoskodik akkor is, amikor látja, hogy nehezen megy a kérés. Voltak olyan helyek, ahol csak megláttak minket messziről, de már integettek is, hogy jöjjünk be, pihenjünk meg, együnk valamit, pedig akkor jelentünk ott meg először. Volt olyan hely is, ahol már messziről vártak, mert az egyik faluból „leadták a drótot”, hogy érkeznek vándorok és be kell őket fogadni. Voltak olyan helyzetek is, amikor sokáig elutasításban kellett menni, több falun keresztül se ételt, se szállást nem adtak… az egy nagy kihívás volt, több óra ráadást kellett gyalogolni. Úgy érzem, hogy a kitartásunk lett leginkább próbára téve.
Milyen jelzőkkel írnád le Istent?
Együtt, megértő, gondoskodó. Valahogy az egész úton éreztem az együttséget vele, minden nehézség ellenére egy sajátos humorérzéket, egy sajátos velünk levést, amiben az ő módján mindig kifejezésre juttatta, hogy ott van velünk.
Ezen az utazáson kívül több helyen is jártál. Mesélj a legfontosabb utazásaidról, illetve más kultúrákkal való találkozásokról!
Rómába tanulni küldtek, lehetőségem adódott úgymond az egész világgal találkozni ott, ugyanis minden földrészről érkeztek oda jezsuita szerzetesek. Mindannyian tanulni érkeztünk, rajtuk keresztül pedig sikerült megismernem részleteket más kultúrákból. India viszont még Rómától is teljesen különböző. Ott igen sok nagy vallás van, több apróbb vallás is, ami pedig engem leginkább megérintett, az az, hogy miként tudnak egymás mellett megférni olyan emberek, akik más utakon keresik a misztériumot, de még a műveltség és az imádság területén is más utakon járnak. Meglepett nagyon, hogy az ottani jezsuita gimnázium diákjai közt a hinduk száma a legnagyobb, de nagy százalékban vannak muzulmánok is. A jezsuita gimnáziumban kisebbségnek számít a kereszténység, de mégis, együtt nőnek fel ezek a fiatalok, együtt tanulnak, együtt vannak.
A vallásközi párbeszéd erősítése érdekében mi az, amit személyesen tehetünk? Mit gondolsz, világszinten hogyan lehetne előmozdítani a párbeszédet?
Amennyiben olyan alapértékekben meg tudunk egyezni, mint az élet értelme és értéke, mint a közjó, a szegények és az elnyomottak támogatása, akkor azt hiszem alapvetően elindulhat egy olyan gondolkodás, amiben mindenki meg tudja őrizni azt az utat, amelyen ő jár, de mégis tekintettel tud lenni arra, hogy embertársa más úton közelíti meg ugyanazt.
Az általad felsorolt elemek – az élet értelme, közjó, szegények támogatása – talán nem feltétlenül a vallásokra vonatkozik, inkább világi elemeknek tűnnek. El tudod-e azonban azt képzelni, hogy például egy muszlim és egy keresztény együtt imádkozzon, hasonló spirituális és hitbeli elképzeléssel rendelkezzen, vagy pedig a már említett külön út lehet a megfelelő?
Azt hiszem, hogy a vallások közt sok egyetértés van – így például az iszlám és a kereszténység tekintetében többek között az is, hogy egy Isten van, akit imádunk és tisztelünk -, mégis a metódusaink különböznek. Az, hogy mi is az igaz hit, azt igazából nem tudom. Azt a jó Istent követem, akit megtapasztaltam a saját életemben. Alapvetően Indiában is azt tanultam – akár jezsuitáktól, akár muzulmánoktól -, hogy mindenkit abban kell segíteni, amiben az ő gyökerei vannak. Segíteni kell neki, hogy abban bontakozhasson ki az élete, hogy ő muzulmánként legyen jó muzulmán, keresztényként legyen jó keresztény, hogy ő hinduként legyen egy jó hindu. Maradjon meg az istenkeresésben, maradjon meg az alázatban. Mi keresztényekként abban segíthetünk mindenkinek, hogy abban legyenek jók, amiben ők élnek.
Az Isten jó, ő mindenkinek jót akar. Ha az ember úgy kel és úgy fekszik, hogy ezt el tudja hinni, tud bízni az ő jóságában, akkor az életében már kaphat egy olyan látásmódot, amely által képes ugyanazt a valóságot másképp látni.
Forrás és fotó:szentignac.hu
Az interjút és annak írásos verzióját készítette: Fábian Armin Vincentius
A videót készítette és vágta: Tóth-Heyn Máté