Először is hadd mondjam el, elképesztően jól megtanultál magyarul! Mióta élsz itt, Magyarországon?
Sok munkám volt benne, hogy megtanuljam a magyar nyelvet. 2016 óta élek itt, azelőtt Nigériában voltam. Fiatalon, már 18 évesen beléptem a szalézi rendbe. Utána a rend elhelyezett Ghánában, itt egy évig éltem, és utána visszamentem Nigériába, ahol elvégeztem a hároméves filozófiaképzést. Utána Libériába mentem missziózni, ahol egy évet szolgáltam. Ezután kaptam a küldetést, hogy Magyarországon folytassam az ifjúsági missziót. Azért lehet érezni, ahogy magyarul beszélek, hogy még csak hat éve vagyok itt.
Hidd el, jól beszéled a nyelvet! Én hallottam olyat, aki tizenöt-húsz éve itt él, és alig értem, mit mond. Szóval tényleg jól megtanultad. Jól értem, hogy ide helyeztek misszióba, vagy te döntötted el, hogy ide jössz?
Ide helyeztek. A rendünkben a misszió nem kötelező, hanem ha valaki úgy érzi, hogy a hivatásához hozzátartozik az is, hogy a Jóisten erre hívja, akkor lehet jelentkezni. Egy emailt kell írni a rendfőnök atyának Rómába, hogy szeretnél misszióba menni. Két lehetőség van: vagy leírod, hogy pontosan hova szeretnél menni, vagy nyitott levelet írsz, és akkor bárhova küldhetnek. Én utóbbi mellett döntöttem, mert szerettem volna, hogy Isten oda vezessen, ahol Ő akar látni. Így kötöttem ki Magyarországon.
Eddig mi a benyomásod az országról? Milyennek látod a magyar embereket?
Nagyon jó a benyomásom a magyarokról. Sokszor, ha ezt elmondom a fiataloknak, megkérdőjeleznek, azt mondják, nekik nem ilyen tapasztalataik vannak. De nekem igen. Egyébként biciklivel közlekedem, azért szoktam ezt választani, mert így lehet az emberektől segítséget kérni, hogy merre menjek. A mi kultúránkban ez nagyon jellemző. Hiába van telefon, internet, GPS, időnként csak megállok, és megkérdezek valakit, hogy merre kell menni, és szívesen segítenek. Valaki el is kísér, pedig nem ismerjük egymást, és közben jót beszélgetünk. Emellett a szolgálatomban is fontos, a magyarokkal, a fiatalokkal közösen szervezzük a dolgokat. Szívesen, örömmel vesznek részt mindenben. Jó, van egy-két ember, akinek „nem jó reggel felébredni”, nem szereti az életét, de általánosságban tényleg kedvesek az emberek.
Ezt jó hallani. Milyen korosztállyal foglalkozol?
A szalézi rend minden országban a fiatalokkal, a gyerekekkel foglalkozik. Korábban a Meta és SZÁMALK Szalézi Technikum és Szakgimnáziumban szolgáltam, de most elsősorban teológiát tanulok és mellette jelen vagyok az újpesti szalézi közösségünkben. A legidősebbek, akikkel foglalkozom, a fiatal felnőttek, 35 éves korig. De foglalkozunk a szülőkkel is sok esetben, ha óvodás és általános iskolás gyerekekről van szó.
Hogy néz ki egy jellemző napod, mikből állnak a misszió feladatai?
Amikor megérkeztem a nyelvtanulás volt az első feladat, de közben is szolgáltam egy oratóriumban. Az oratórium az informális nevelés színtere, ahol a személyes találkozásokon keresztül a lélek mélyére lehet hatolni. Otthon, amely befogad, iskola, amely az életre nevel, plébánia, amely evangelizál és nem utolsó sorban udvar – ahol barátokként vidáman együtt lehetünk. Úgy szoktam mondani, hogy ez egy játszótér, ahol lehet játszani, a többiekkel találkozni, és egyúttal neveljük is itt a fiatalokat.
Ezek mellett egy szakgimnáziumban lelkipásztori asszisztensként szolgáltam. Van ott egy Don Bosco-szoba, amely mindig nyitva áll a diákok előtt. Itt mindig vár rájuk valaki, aki meghallgatja őket, akivel tudnak beszélgetni. Jelenleg a teológiatanulással töltöm a legtöbb időmet, a Sapientiára járok. Mellette Újpesten is szolgálok az oratóriumban.
Akkor nem unatkozol.
Hát, egyáltalán nem! (nevet)
Említetted, hogy van ez a nyitott szoba. Volt, hogy ott a diákok a lelki problémáIkkal is fordultak hozzád?
Igen. Éppen azért, mert mindig nyitva van, tudják, hogyha bármi van, akkor bejöhetnek. Szóval sokszor bejöttek, sokszor tudtunk beszélgetni. Van olyan mélységű probléma, amelyhez már inkább egy pszichológus, egy szakember kell, ilyenkor a fiatalt feléjük továbbítottuk, de közben megmaradt a lelki beszélgetés, lelki vezetés is velünk, szaléziakkal.
Ha be kéne mutatnod a szalézi rendet egy olyan embernek, aki semmit nem tud róla, akkor miket mondanál?
Elsősorban azt, hogy mi egy szerzetesrend vagyunk. Vannak köztünk papok, és vannak szerzetes testvérek, akik nem válnak pappá, de ugyanúgy meghívta őket a Jóisten a szalézi rendbe. Azt sokan tudják, hogy Don Bosco alapította a rendet, aki a XIX. században (az ipari forradalom idején) Torinóban látta, hogy rengeteg fiatal van az utcákon. Nemcsak találkozott velük, és annyit mondott: „majd elmegyek a templomba, imádkozom értetek”, hanem amikor látott egy helyzetet, ahol segítségre volt szükség, akkor gyakorlati módon részt vett a megoldásban. Így kezdődött a rendünk. Mi nem tanító rend vagyunk, hanem nevelő rend: hiába vannak iskoláink, nem a tanítás a legfontosabb, hanem a nevelés, a hitre nevelés és az életre nevelés.
Ha egy intézményben jelen van egy szalézi, akkor ő valóban folyamatosan elérhető ott, hogy bármikor tudjanak a fiatalok vele beszélgetni, segítséget kérni. Néha azt szokták gondolni rólunk, hogy NGO (civil szervezet) vagyunk, mert karitatív munkát végzünk a fiatalok között. Vannak olyan szaléziak is, akik utcagyerekekkel foglalkoznak. Ezt végeztem én is otthon, amíg Nigériában voltam. Szóval néha úgy látnak minket, mintha egy civil szervezet lennénk, de mi nem azok vagyunk, hanem szerzetesek.
A fő célunk az, hogy Isten irányába vezessük ezeket a fiatalokat, és ezért felkínálunk nekik mindent. De fontos az, hogy hogyan: nemcsak álldogálunk a templomban és várjuk, hogy bejöjjenek hozzánk, hanem kimegyünk oda, ahol ők vannak. Ha kell, rövidnadrágban kimegyünk hozzájuk, találkozunk velük, nem ítéljük el őket, hanem megértjük, ahogy éppen vannak. Ha már megvan velük a bizalmas kapcsolat, csak akkor hívjuk őket, hogy együtt menjünk a templomba. A lényeg az Isten, csak mi lassan-lassan, nem erőltetve, hanem lépésről lépésre alakítjuk ki velük a kapcsolatot és vezetjük a hit felé őket.
Gondolom ez, hogy nem az ítélkezéssel találkoznak, azt jelenti, hogy ti kérdeztek először, és nem felsoroljátok a tízparancsolatot, hanem tényleg meg akarjátok ismerni őket.
Igen-igen. És ennek nagyon sok jó eredménye van. Ha látják, hogy én is ember vagyok, nem egy, a világtól elzárt megközelíthetetlen szerzetes, akkor sokkal inkább meg mernek nyílni előttem. Akkor nem az van bennük, hogy ő egy szent, én egy bűnös vagyok, hagyjon engem békén. Néha, mikor megyek egy-egy ifjúsági társaságba, nem is tudják, hogy szerzetes vagyok, ugyanúgy ülök közöttük, mint bárki más. Később, mikor személyesebben elbeszélgetünk és megkérdezik, mivel foglalkozom, akkor persze elmondom, hogy szerzetes vagyok. Egyből azt mondják, „Dicsértessék”. (nevet)
Tehát mintát is mutattok a fiataloknak; cselekedetekkel is lehet példát mutatni, és nem kizárólag szavakkal.
Igen. Leginkább azt figyelik a fiatalok, te mit csinálsz, hogy éled az életedet. Ha hiteles ember vagy, akkor türelmesen hallgatnak, amikor mondasz valamit. De ha sokat beszélsz, és teljesen mást élsz meg, mint amit mondasz, akkor nem tudsz hatni rájuk.
Mi az, ami neked nehézséget jelent a misszió során?
Több kihívás van, mint nehézség. Az mindenképpen kihívás, hogy be kell illeszkedni egy teljesen más kultúrába, új nyelvet kell tanulni, úgy, hogy 31 éves vagyok. Amikor érkeztem, 26 éves voltam. Szóval biztos érted, hogy 26 évesen, filozófiadiplomával a zsebemben nem könnyű mindent a nulláról kezdeni, megtanulni az ábécét, amit a gyerekek az általános iskolában tanultak. Ez kihívás volt, de úgy voltam vele, hogy ha Isten valahova hív, akkor mindig ad erőt is hozzá. Azt is megtanultam, hogy az életben nem az a legfontosabb, hogy milyen magas szintet értél el, hanem hogy tudsz-e türelmesen igent mondani Istennek, amikor azt mondja, hogy na, fiam, kezdd újra.
A nehézség még a szolgálatban az, ahogy te is látod, hogy nagyon liberális a társadalom, ahol élünk. Ez mindig fájdalom a szívemben, hogy annyira más irányba akarja a társadalom vezetni a fiatalokat… Ilyen szempontból nagyon nehezen megy a szolgálatunk, ellenszélben vagyunk. De nem adjuk fel, mert küzdeni kell.
Ez a liberális hozzáállás akkor ott van már a gyerekekben is ezek szerint, például az internet, a közösségi média miatt. Mit lehet kezdeni ennyi ellenerővel?
A közösségi média nagyon jó is tud lenni, csak a gyerekek nem arra használják, amire feltalálták. Ezért is fontos, hogy ott kell lenni mindenhol, ahol a fiatalok vannak. Nekem is van Instagramom, Facebookom, WhatsAppom. A fiatalok tudják, hogy én is jelen vagyok mint szerzetes, mint lelkivezető és látom, amit ők látnak. Ez fontos, hogy ezáltal meglegyen a közös kiindulópont. És ugyanúgy megkereshetnek ezeken a felületeken is, tudják, hogy van hova fordulni. Minden nap kiteszem posztként az evangéliumot, hogy legyen lelki tartalom is. Instagramon pedig minden nap kiteszek valami motivációs képet, egy angolt és egy magyart. Itt is jelen kell lenni, ebben is szolgálnom kell. Nem azért csinálom ezt, hogy önmagamat reflektorfénybe tegyem, hanem azért, hogy Istenre mutassak ezekkel a gondolatokkal. Én Isten eszköze vagyok, Ő erre hív, hát csinálom. Beleállok, megvallom a hitem. Nem szégyellem, hogy kereszt van a nyakamban, vagy hogy megosztottam az evangéliumot Facebookon.
Olvastam egy korábbi írásodat, abban is azt emelted ki, hogy ne csak mondjuk el az evangéliumot, hanem éljük is meg. Számodra ez mit jelent?
Tudom, hogy gyarló ember vagyok, szóval nem vagyok szent, nem vagyok tökéletes, hanem csak egy fiatal szerzetes, aki próbálkozik keresztény értékrend szerint élni a társadalomban. Szóval néha is én is hibázom, vannak gyengeségeim, mint bármelyik embernek. Ha hibázom, azért van ott a gyónás mint lehetőség. Visszatérek Istenhez, bocsánatot kérek Tőle és megyek tovább. De visszafelé menni nem szabad. Hanem csak előre. Ha van valami az életemben, ami eltávolít Istentől, azt kiveszem, ha van valami, ami közelebb visz Hozzá, azt beleteszem.
Eleve keresztény családba születtél? Hogyan tértél meg?
Mély hitű keresztény családban születtem, így jó alapokat kaptam, de nekem személyesen is meg kellett térnem. Azt gondolom, az egy dolog, hogy keresztény családba született valaki, és más dolog az, hogy tényleg kereszténnyé válik. Úgyhogy nem azért járok a templomba, mert azt mondták, hogy menni kell, hanem mert nekem fontos. Fiatalon volt egy pont az életemben, amikor el kellett döntenem, hogy melyik társasághoz akarok tartozni: az utcai társasághoz vagy a templomi társasághoz?
Hamar meghoztad ezt a döntést?
Nagyon nehezen ment, de végül Isten mellett döntöttem. Ki szoktam emelni, hogy nagyon fontos a jó baráti társaság, a közösség. Nézd meg, milyen irányba visznek. Nekem a templomi közösségem nagyon jó volt, sokat voltunk együtt, táncoltunk, nevettünk, olvastunk, bíztunk egymásban. Ha nehéz volt valakinek, együtt felkerestük, meghallgattuk. Ez nagyon sokat segített.
Korábban így fogalmaztál: „Az örömhír átadása mindenkinek a kötelessége, nem csak a papoknak vagy a szerzeteseknek. Nem mindenki kapja meg azt a hivatást, hogy hagyja el az országát, és menjen messzi földre. Vannak, akik a saját területükön kell, hogy misszionáriusok legyenek, családban, munkahelyen, iskolában”. Ha valaki ezzel küzd, hogy jó, én ott vagyok a helyemen, de nem tudom, hogyan kezdjem el hirdetni az igazságot, beszélni Istenről, nem akarok „nyomulósan” megtéríteni senkit, akkor mit tegyen? Mi lehet az első lépés?
Az, hogy legyen önmaga. Tegyen tanúságot. Lehet, hogy meg sem kell szólalnia, de éljen úgy, mint egy jó keresztény. Jó ha tudják a többiek, hogy te valahogy más ember vagy, máshogy éled az életed. Lehet, hogy vannak még nem keresztény barátaid, de kimondhatod, hogy vannak dolgok, amelyek neked nem férnek bele. Hallottam egy mondást, hogy „a Bibliát nem mindenki fogja a kezébe fogni és elolvasni, de valakinek te lehetsz a Bibliája”.
Szóval élj úgy, mint egy keresztény. Meglátod, majd jönnek hozzád kérdezni. „Mindenki más panaszkodik, és tudjuk, hogy neked is vannak nehézségid, akkor hogy lehet, hogy ilyen nagy örömben, nagy mosollyal élsz?” Ilyenkor kezdődhet az evangelizáció része, hogy elmondom, hogy figyelj, vannak hibáim, vannak bajaim, de van hitem is. Átadtam az életem Isten kezébe. Ha szomorú vagyok, az nem oldja meg a problémát, de Istenben bátran bízhatunk és ez örömöt ad. Van, aki megkérdezi tőlem: „Hát te hülye vagy? Fiatalon elmentél szerzetesnek, nem lesz pénzed, nem lesz saját házad, nem lesz autód, nem lesz feleséged. A XXI. században ilyen lehetséges?” Igen, mondom, látod, hogy lehetséges, és nem csak én élek így, hanem vannak még más szerzetes testvéreim is… Ilyenkor van a legjobb lehetőség evangelizálni, amikor kérdeznek. Ez nem jelenti azt, hogy tökéletesnek kell lenni, hanem, hogy gyarló emberként törekednünk kell a jóra.
Két éve március 15-én elszavaltad Reményik Sándor gyönyörű versét magyarul. Mi indított arra, hogy ezt elmondd?
A nagy magyar ünnepeken szoktam ajándékot adni a magyar barátaimnak. Az első ilyen az volt, amikor elénekeltem a Himnuszt. Aztán gondolkodtam, mit tudok még ajándékba adni a magyar barátaimnak, akik befogadtak, akik segítettek a nyelvtanulásban. Az jutott eszembe, hogy elmondom Reményik Sándor versét. Ez is evangelizáció egyébként, mert az imáról szól. De a vers nemcsak a barátaimnak szólt, hanem bárkinek, akihez eljutott, hátha éppen erre volt szüksége. Igyekszem, hogy semmi ne rólam szóljon, hanem Istenről. Ez nagyon-nagyon fontos. Bárki megteheti, amit én. Nem annyira nagy dolog, hogy misszionárius vagyok, mert mindenkit erre hív Isten, csak más-más helyekre.
Nyáron a szaléziak rendeznek egy tábort fiataloknak. Mit kell tudni erről a programról, kiket vártok?
A szalézi rendben arra jöttünk rá, hogy a 18 év feletti fiataloknak nem sok programunk volt eddig – ezen most változtatunk. Elkezdtünk szervezni társas esteket, ahol játszottunk, beszélgetünk egy-egy este. Aztán megszerveztük a Part-Fesztivált a Balatonon, amely szintén a fiatal felnőtteknek szólt. Erre nagyon sokan eljöttek és láttuk, hogy van igény arra, hogy legyen egy fesztivál, ahol vannak koncertek, fürdés, beszélgetés, de szentségimádás, mise, keresztény értékrendű előadások is.
A mostani táborunk, a STÉG, 4 napos lesz, augusztus 4-től 7-ig, a csodálatos Péliföldszentkereszten. Várunk mindenkit 18-35 éves korig. A lényege, hogy lazuljunk, jó társaságban legyünk, beszélgessünk, pihenjünk és közben jobban megismerjük Istent.
Szilágyi Anna
Forrás és fotó: 777blog.hu