Az élet minden területén tapasztaljuk, hogy a párbeszéd helyett vagdalkozás, az egymás megértésének szándéka helyett a másik ledorongolása folyik - sokszor nyomdafestéket nem tűrő szavakkal. Az amazóniai szinódus kapcsán is sokan sokféle módon nyilvánítottak véleményt, nem mindig nyitottan az együtt gondolkodásra. Lukács László piarista szerzetessel, a Vigilia főszerkesztőjével beszélgetünk.
– Az Amazónia térségével foglalkozó szinódus után néhányan határozott nemtetszésüknek adtak hangot egy-egy kérdéssel kapcsolatban, féltve az egyház hagyományait, az Evangélium hirdetésének tisztaságát. Vajon tudhatjuk-e, hogy Isten milyen egyházat szeretne?
– Az Evangéliumokból elég egyértelműen adódik, hogy Jézus Krisztus, aki a vámosok és bűnösök barátjaként jött, aki meggyógyított minden betegséget és minden bajt, nem hatalmi egyházat képzelt el. De én nagyon értem az aggodalmakat, hogy hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt, melyek azok a lényegtelen külsőségek, amelyek rárakódtak az egyházra, és mi a lényeges, amiből nem lehet engedni. Ezen fáradozott a II. Vatikáni zsinat is, amelyik kétezer éves hagyományra visszanyúlva próbálta letisztogatni, ami rárakódott, megpróbálta megmutatni, mi a lényeges; a gyökerekhez nyúlt vissza, és ezzel tudta a megújulást előkészíteni.
– Nem is mindenki fogadta egyértelmű lelkesedéssel…
– Valóban, hogy ez mennyire nem egyszerű, azt a második vatikáni zsinat utóélete mutatja. Ma, több mint fél évszázaddal a zsinat befejezése után még mindig tart az, amit XVI. Benedek pápa úgy fogalmaz, hogy a folyamatosság és a reform szintézise. Mindig vannak olyanok – gondolhatunk a Lefebvre érsek nevéhez fűződő mozgalomra –, akik úgy érzik, hogy ez árulás. Szélsőséges hangok szerint XXIII. János pápa óta, beleértve a II. Vatikáni zsinatot, minden eretnekség.
– Ha a magunk szűkebb környezetében maradunk, a saját templomunkban is láthatunk olykor olyan dolgokat, amelyekről úgy érezzük, nem illenek oda, vagy látjuk a népi vallásosság olyan megnyilvánulásait, amit nem érzünk helyénvalóknak. Ilyenkor nemigen tudjuk, mit tegyünk…
– Dél-Amerikáról tudni kell, hogy terjednek a különböző „evangelikál”, pünkösdista „ébredési mozgalmak”, több ezerre tehető a számuk. A szinódus foglalkozik is ezzel a kérdéssel: melyik hirdeti közülük a hiteles Evangéliumot és melyik nem. Mert az elvi határokat egyértelműen meg lehet húzni, hogy melyik hirdetivalóban Jézus Krisztus evangéliumát. A szinódus állásfoglalása szerint velük ökumenikus párbeszédet kell kezdeni. Ugyanakkor burjánzanak az úgynevezett biznisz-egyházak, amelyek mindenféle csodákat ígérnek például a gyógyulásban reménykedőknek, és ebből jól meggazdagodnak. A vallásszociológusok figyelmét fölkeltette, hogy főként a Dél-amerikaiak vallásossága erősen az érzelmek irányába tolódik el. A mai ember gyakran olyan helyet keres, ahol emocionálisan meg van érintve, és nem törődik azzal, hogy igazságot hall-e vagy sem. Az ilyen szektákat, szabadegyházakat látva a szinódus a megkülönböztetés szót használja. Hogy ne pusztán lélektelen paragrafusok alapján ítéljünk, hanem nézzük meg a konkrét helyzetet, az adott ember helyzetét, és a megkülönböztetés karizmájával élve mondjuk meg, hogy az ő helyzetében mi a helyes.
Ferenc pápa, azzal, hogy létrehozta az Átfogó Emberi Fejlődés pápai dikasztériumát, világosan jelezte, hogy neki nemcsak az a fontos, hogy az Evangéliumot tisztán hirdessék, hanem az is, hogy az Evangélium valóban az emberek testi-lelki egészségét mozdítsa elő. Nem politikai pártokhoz csatlakozva, hanem az egész embert nézve.
A pán-amazóniai szinóduson az ökológiai szempontok és a társadalmi igazságosság szempontjai nagyon előkelő helyet foglaltak el. Ugyanakkor a szinódus mindig visszatér arra a kifejezésre, hogy integráns megtérést akar, az egész ember megtérését akarja elérni, és új missziós lendületet akar adni az egyháznak. Úgy gondolom, sokan tényleg vagy csak a külsőségeket, vagy néhány olyan szempontot ragadtak ki és bíráltak meg, amelyek lényegesek ugyan, de az egész szempontjából mégsem foglalnak el központi helyet.
– Milyen kérdéseket illetően érkeztek leginkább kifogások?
– Három fő területet említenék. Az első az inkulturáció kérdése. A zsinat óta benne van a köztudatban ez a fogalom, ami azt jelenti, hogy figyelembe kell venni az egyes népek kultúráját, szokásrendszerét is. Másként veszünk részt mi, európaiak egy szentmisén és másként zajlik egy mise Afrikában. És a különbség nem a szentmise lényegét érinti, ez természetesen mindenütt ugyanaz.
A helyi szokások szerint viszont különböző lehet például a bűnbánati liturgia, a felajánlási körmenet, a békeköszöntés. Pár évvel ezelőtt az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációhoz érkezett kérdésre, hogy mit szólnak ezekhez a helyi szokásokhoz; hogy például törzsi tánc is van a liturgiában, táncolva hozzák a felajánlási körmenetben a különböző adományaikat. Az a válasz érkezett, hogy ahol ez természetes és a helyi kultúrához hozzátartozik, ott csinálják, de ahol nem, ahol csak folklór látványosságot nyújt, ott nem ajánlják. Nálunk Európában furcsán is nézne ez ki. Szóval ez a kérdés, hogy meddig lehet elmenni az inkulturációban, hogyan lehet a Dél-amerikai mentalitáshoz, azon belül a bennszülöttek mentalitásához igazítani a liturgiát, mit lehet átvenni tőlük, és mi az, ami már babonaság. Egyébként bennünk, európai keresztényekben gyakran van olyan intellektuális felsőbbrendűségi tudat, amivel nehéz szakítani.
A másik ilyen kérdés a paphiány. Dél-Amerikában is jellemző az az egész világon megfigyelhető folyamat, hogy a városok bevonzzák az embereket. Akik vidékről oda vándorolnak, azok a nyomornegyedeket gyarapítják és a kizsákmányolás áldozataivá válnak. Ezeken a helyeken egészen újfajta pasztorációra van szükség. A szinódus a társadalmi igazságosság nevében követeli, hogy a szegényekkel törődjenek azok, akiknek a kezében van a hatalom meg a pénz. Ugyanakkor ott vannak az őserdők mélyén élő őslakosok a maguk kultúrájával, körülbelül százra tehető ezeknek a telepeknek a száma. Hozzájuk jó ha egy évben egyszer-kétszer eljut a pap dzsippel vagy akár helikopterrel. Számítások szerint az ilyen elzárt települések hatvan százalékában nők vezetik az egyházközséget, sokan szerzetes nővérek, de nem mindnyájan. Felmerült hát a kérdés, hogyan lehet segíteni, hogy az ott élő emberek szentmiséhez jussanak. Európában is terjedőben van a nős diakónusok szerepvállalása, ezt ajánlja is a szinódus, ugyanakkor ők szentmisét nem mutathatnak be. Viszont a szinódus határozottan kimondja, hogy az embereknek joguk van az Eucharisztiához; nemcsak az igeliturgiához, amikor áldozhatnak is, de joguk van a szentmiséhez.
A paphiány megoldására veti fel a szinódus, hogy idős, kipróbált, házas embereket, akiket a helyi püspök alkalmasnak lát, pappá szenteljenek. Ez egyébként a legtöbb vitát kiváltó kérdés. Mert egyfelől lehet mondani, hogy a papi cölibátus nem dogma-érvényű, hanem az egyház élete során alakult ki, másfelől mégiscsak olyan évezredes hagyomány, amivel a szakítás az egyház bomlásához vezethet. Ezzel kapcsolatban rengeteg pro és kontra érvet lehet felsorakoztatni.
Magyarországon látjuk, hogy a görög katolikusoknál nős embereket szentelnek pappá, ezért hazánkban egészen természetes, hogy egyszerre vannak házas papok a görög katolikusoknál és célebsz papok a római katolikusoknál. Vannak, akik azt mondják, hogy az emberek szentségi igényének megfelelően, a kivételes helyzetre tekintettel, rendkívüli esetben – amilyen most Amazóniában áll fenn – meg kell engedni a nős emberek pappá szentelését, és ez nem jelent szakítást az egyház hagyományával.
Mások, akik féltik az egyház hagyományát, úgy vélik, hogy ha itt egy kis rést ütünk, akkor elszabadul minden, hiszen ilyen erővel a német püspöki kar is mondhatja, hogy paphiánnyal küzd, és ott is engedjék meg ugyanezt. A szinódusi atyák véleménye ebben a kérdésben volt a legmegosztottabb, de így is több mint kétharmados arányban tartották támogatandónak, hogy idős, nős férfiakat kivételszerűen, nem megbolygatva a cölibátust, pappá szenteljenek.
A harmadik, és ez volt az, amiben szintén nem volt szinte száz százalékos az igenek aránya, a nőkkel kapcsolatos kérdés. Említettem, hogy az elszigetelt, őserdei települések egy részében nők látják el az ottani közösség, mondhatjuk úgy, egyházközség vezetői szerepét.
Az is fölmerült, hogy a régi időkben voltak az egyházban diakonisszák. Nem lehetne-e ezt a hagyományt föleleveníteni? A kérdés bonyolultságát mutatja, hogy a pápa létrehozott már korábban egy szakbizottságot, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel, és most, amikor a nők diakonisszává szenteléséről szóló a pontról szavaztak, akkor a Szentatya a záróbeszédében elmondta, hogy újabb szakértőkkel megerősíti ezt a meglévő bizottságot, hogy tovább vizsgálják a felvetést.
– Családon belül, közösségekben, baráti körökben, akár az Ön rendjén belül is bizonyára vannak a vitás kérdésekben más-más álláspontot képviselők. A világban látunk késhegyig menő csatározásokat, az egyházunkban ugyanakkor még a kérdésfelvetéssel is óvatoskodunk, elszoktunk az érveket ütköztető párbeszédtől.
- Igen, a szinódusi dokumentumban újra és újra előkerül a dialógus szempontja, hogy ne bunkóval essünk egymásnak, ne közösítsük ki, aki más véleményen van, hanem tudjam a saját álláspontomat képviselni, hozzátéve, hogy nem biztos, hogy mindenben nekem van igazam. Próbáljam megismerni a másiknak a szempontjait és föltenni, hogy lehet, hogy valamiben neki van igaza.
Az igazi dialógus ezen fordul, hogy nem elárulása a saját nézetemnek, ha nyitok a másik felé, és utána talán találunk olyan közös nevezőt, amelyik magasabb szinten foglalja össze a két álláspontot.
Sajnos nagyon sok olyan, majdnem kiátkozással fenyegető megszólalást lehet a közösségi média oldalain olvasni, ami nem a dialógus szellemében íródott. Nehezebb a helyzet családi körben, de mondhatom a saját szerzetesi közösségemet is, ahol különféle nézetek ütköznek. Ilyen esetekben úgy gondolom, néha fontosabb a személyes kapcsolat, a jó viszony fenntartása, mint a vitatott kérdés. Nem érdemes lándzsát törni a másik fölött és egy kapcsolatot megrontani ezzel.
Beszélgetőtárs: Madocsai Bea
Forrás és fotó: szemlelek.net