Az embersége, az önismerete és az empátiája határozza meg, hogy az elsajátított ismeretek birtokában jó lelkigondozó lesz-e, aki erre a hivatásra vállalkozik – véli Varga Kapisztrán ferences szerzetes, aki a WebNővérnek nyilatkozott a lelkigondozásról, a falak lerombolásáról és arról, hogy a megnyíló ember tisztelete nélkülözhetetlen.
Hogyan kapcsolódik a szerzetessége, papsága a mentálhigiénés szemléletéhez?
Van egy nagyon fontos alapelv: a természetre épít a kegyelem. Ha valaki nem tud megtenni valamit, például az Istennel való kapcsolatában nem tud haladni, akkor annak mélyebb emberi okai vannak. Ezért ez nem teológiai probléma, így nem teológiai, hanem emberi segítséget kíván. Ez nem azt jelenti okvetlenül, hogy pszichológusra van szükség. A protestáns egyházakban, ahol a szentségek száma jóval kevesebb, az emberi szolgálatot fejlesztették ki, amit nem lelkivezetésnek hívnak, hanem lelkigondozásnak. Ezen alkalmakkor olyan is történhet, mint például a katolikusoknál a gyónásban: személyes útmutatást kap az illető. Valami ilyesmi terelt engem abba az irányba, hogy képes legyek segíteni az embereknek: szépen haladjanak az istenszeretet és a felebaráti szeretet útján. Képes legyek nem kóros esetekben segíteni abban, hogy eltávolítsák azokat az akadályokat, amelyek megnehezítik életüket, az Istennel, embertársaikkal és önmagukkal való kapcsolatukat.
Mit jelent az ön számára a mentálhigiéné, a lelkigondozás?
Amikor e tevékenységbe bekapcsolódtam, már elterjedt a mentálhigiénés szolgáltatás, ám lelkigondozás még nem létezett a katolikus egyházban. Amikor Pasarétre kerültem, és az ottani növendékek elöljárója lettem, világossá vált, hogy a teológiai tantárgyak között nincs olyan, amely segítené őket abban, hogyan szólítsák meg többek között a betegeket, gyászolókat. Akkor kerültem kapcsolatba olyan szakemberekkel, akik ekkor már kidolgoztak olyan tematikákat, amelyek a teológiai képzésben felhasználhatók voltak.
Miért fontos, hogy e téren is legyen képzés, legyenek hozzáértő szakemberek?
Azért, mert ha az embereknek el akarjuk vinni az evangéliumot, akkor először is meg kell tudnunk őket szólítani. Szemtanúja voltam egy kórházban a következő esetnek: a kórterembe bement a pap, megkérdezte, kívánja-e valaki a szentségeket felvenni. Senki nem jelentkezett, többen elfordultak. Majd jött a lelkigondozó, akinek nagyon örültek, vele szívesen beszélgettek. Nem gondolom, hogy a papnak ártana, ha megtudná teremteni azt a légkört, amelyben jól viszonyulnak hozzá. Egyébként az említett kórházi lelkigondozó a katolikusokat, ha erre igényük volt, segítette abban, hogy gyónjanak, áldozzanak. Ám ennek előfeltétele volt a közöttük kialakult jó emberi kapcsolat.
Mint katolikus szerzetesnek van egy világképe. Ezt hogyan egészíti ki a mentálhigiéné?
Kezdjük egy kicsit korábbról. Kapisztrán Szent János az 1400-as évek közepén Lipcsében prédikált. Beszéde hatására hatvanan jelentkeztek a rendbe. Harminc jelentkezőt elküldött Nürnbergbe, és az ottani novíciusmagiszternek, Puchelbachnak levelet küldött arról, miként képzeli el a noviciátust. A többi között leírta, hogy „ugyancsak állapítassék meg nekik egy óra a mentális imádság számára, hogy megtanulják megismerni magukat, azért, hogy megtanulják megismerni Istent”. Vagyis egyértelmű, hogy Istent megismerni csak önmagunkon keresztül lehet. Ahhoz, hogy helyesen gondolkodjunk Istenről, szükség van a helyes önismeretre, énképre. Ez nem azt jelenti, hogy hibáktól, bűnöktől mentesek vagyunk, hanem azokat nem tagadjuk, velük szembenézünk. Akkor tudom megközelíteni jól az embereket, ha tudom, hogy a szavaim, gesztusaim mit jelentenek, milyen hatást gyakorolnak az emberekre; mi van akkor, ha így vagy úgy közeledek hozzájuk. Tudnom kell magamról, ha megjelenek, mit sugárzok. Kedvességet? Unottságot? Törődést? Befelé fordulást? Nyitottságot? Empátiát?
Mondjon példát arra, hogyan foglalkozott az önhöz fordulókkal, mielőtt megszerezte lelkigondozói tudását, majd a tudás birtokában változott-e a szemlélete, gyakorlata?
Arról szeretnék szólni, hogyan gondolkodtam korábban, és mit tartok ma. Amikor jönnek hozzám tanácsért, ma már tisztában vagyok azzal, hogy nagyobb részük nem azt szeretné tudni, hogy mitévő legyen, hanem inkább el akarja mondani, mi van vele. Korábban sokat gondolkodtam azon, mit fogok majd mondani, ha nehéz élethelyzettel vagy betegséggel, esetleg házassági problémával keresnek meg. Már akkor is éreztem, hogy a felvetett gondok megoldásáról valójában fogalmam sem lehet. Ennek következménye volt, hogy a válaszaim gyakran kimerültek közhelyekben. Még empátia esetén is képtelenség pontosan belehelyezkedni a valóságba. Jálics Ferenc jezsuita atya mondja, hogy ha azt akarom, hogy egy beszélgetés véget érjen, akkor rögtön tanácsot kell adni, amiből a panaszkodó tudni fogja, hogy az ő ideje lejárt. A lelkigondozó tisztában van azzal, hogy valójában a panaszkodón az segíthet, ha saját maga megtalálja a problémájára a megoldást. Forrásai birtokában benne kell megszületnie a jó válasznak. Noha gyakran mondják, milyen jót beszélgettünk, ám én szinte semmit sem mondtam. Viszont igyekeztem jól kérdezni. A célom a többi között az, hogy rendezze a gondolatait a hozzám forduló.
A gondolatrendezéshez és az esetleges forrásokhoz való eljutáshoz gyakran sziklákat kell megmozgatni, falakat lerombolni. Előfordulhat, hogy a sziklák a gyermekkor óta nyomják a segítségre szoruló lelket…
A forrás meglétében biztosak lehetünk, ám valami útját állja. Élénken él bennem, hogy amikor novíciusmagiszter voltam Szécsényben, a kolostor kertjében források fakadtak a domboldalon. Találtunk a közelükben téglákat. Kisebb kutatás után találtunk egy eltömődött forrásfoglalatot, amit megtisztítottunk, kiszedtük a homokot, a szemetet, és újra feltörhetett a tiszta víz. Ezzel összegfüggésben, az emberi lélekre gondolva, különbséget tennék a források fölfedezése és a falak eltávolítása között. A forrás „fölfedezése” egyfajta tisztítás, ami sokféleképen történhet: imádsággal, beszélgetésben, terápiában. Abban is biztosak lehetünk, hogy minden embernek, aki erre a világra születik, van forrása. Ha nem klinikai esetről van szó, akkor meg lehet találni a forrás eltömítődésének okát. Nagyon sok ember nem ismeri saját élete forrásait. Nem tudja, mitől virágzik ki, folytat-e olyan tevékenységet, ami ezt elősegíti. Érdemes szembenéznie azzal, van-e naponta legalább fél órája arra, hogy azzal foglalkozzon, amit szeret, amikor kreatív, mint a gyermek, amikor árad körülötted az élet. És nem önzésből, hanem azért, hogy az lehessen, akinek lennie kell, a családja, a munkatársai vagy egyszerűen a maga számára. Aki nincs tisztában azzal, ami a felszínre bukkanhat, az a mélységekkel nincs kapcsolatban. Nagyon sokszor előfordul azonban, hogy van forrás, de valami megállítja az áramlást. Lehet fal.
A felismeréssel és a megnevezéssel már eredményt lehet elérni. Legalább annyit, hogy nem menekülök. Segíthet az emberen a felismerés mellett az imádság, amelyben eljöhet a megkönnyebbülés, és a szó eredeti értelmében visszanyeri salusát, vagyis egészségét, üdvösségét. Vannak persze az emberi segítségnyújtás módszerei mellett vallásos „technikák” is arra, hogyan közelítsem a lelkem Istenhez. Tehát a gátak eltávolításnak több módja van.
Könnyebb annak, aki ismeri önmagát, másképpen fogalmazva: képes találkozni önmagával. Ezt a találkozást hogyan segíti elő?
Valóban azt látjuk, hogy az emberek nagy része menekül attól, hogy magára egy pillantást vessen, önmagával találkozzék. Az emberek „gyógyszernek” használják a cigarettát, az alkoholt és más pótszereket a bennük lévő feszültség enyhítésére. Mindezt azért, hogy elbírják viselni azt, amiben élnek, amivel nem akarnak szembenézni. Ennek vannak társadalmilag elfogadott formái is, például a munkába temetkezés, a túlzott aktivizmus, ami, ha vezetői megbízatású munkájáról van szó, másoknak sem jó. Hiszen az a törekvés bújhat meg mögötte, hogy az érintett elrejtse magát önmaga elől. Eközben nem tudja, ki is ő igazából. A feltárásban olyan ürességet és hiányt tapasztalhat, amelyhez nincs hozzászokva. Például az értelmiségi ember, aki rendkívüli problémákat old meg különböző területeken, ám a házasságában vagy a gyermekei nevelésében sikertelen. Nagyon nehéz az ilyen embernek szembesülnie a kudarcával. Nehéz feltenni a kérdést: miért nem tudok magammal maradni akár egyetlen percig? Miért nem vagyok boldog? Az esetek jelentős részében az okok nem nyilvánvalóak. Sokan meglepődnek, miből származnak a problémái, vagy megjegyzik, azt hitték, ezen már túlvannak. A fölismerések megkönnyítik őket, sőt, már tudják is, mit kellene tenni. A sikeres segítés mellett a lelkigondozóval előfordul, hogy nem tud segíteni. Ezt el kell viselnie.
Aki segítséget kér a források föltárásához, a gátak lebontásához, kiszolgáltatottá teszi magát, hiszen kitárulkozik. Bizonyos szempontból függőségbe kerül a lelkigondozóval. Mint ahogy a beteg-orvos vagy a tanár-diák viszonyban is egyértelmű a kiszolgáltatottság. Ilyen helyzetekben az emberi méltóság tiszteletben tartása lényeges kérdéssé válik. Ehhez miként viszonyul a jó lelkigondozó?
Ez nagyon fontos. Ha nem tisztelném az emberi méltóságot – ami nem a paragrafusok betartását jelenti csupán –, akkor nem teremtődhetne meg az alapvetően szükséges bizalmi légkör. Talán ez az, amit a legnehezebb megszerezni. Alkattól és a szenvedéstől függően van, aki rögtön a nyakamba önti a problémáját, mások azonban próbára tesznek. Mindenekelőtt az első alapelvem az emberi személység tiszteletben tartása. Ami közöttünk elhangzik, azt teljes titoktartás övezi. Az emberi méltóság tiszteletben tartása megjelenik úgy is, hogy azzal foglalkozom, amit az illető mond. Igaz, felvethető, hogy az szubjektív. Mégiscsak az általunk megélt valósággal tudunk foglalkozni. Tény, hogy mindenki másként éli meg ugyanazt a történést. Ha elkezdek valakit győzködni, hogy amit elmondott, az nem úgy volt, akkor megszakad a beszélgetés. Ezért miközben segítem azt a folyamatot, hogy mélyebben tudja látni magát, aközben tiszteletben kell tartanom azt a képességét is, hogy mennyire tud rátekinteni önmagára, mekkora a belső teherbíró képessége. Nélkülözhetetlen a figyelem és a tapintat. Nagyon fontos, hogy észrevegyem, mire van szüksége.
Azokban a hivatásokban, amelyek emberekkel kapcsolatosak, jó tulajdonság az alázat. Hogyan nyilvánul meg a lelkigondozó alázata?
Az alázat az erények közül az elsők között van. Alázatos az az ember, aki saját és mások értékeit, hibáit, erősségét, gyengeségét reálisan látja, értékeli. Erre nagyon nagy szüksége van a lelkigondozónak, leginkább a másik ember világa tiszteletben tartásában mutatkozik meg. Bizonyos határokat nem szabad átlépni. E nélkül nem lehet közeledni az emberek felé, e nélkül a kapcsolat tisztasága elképzelhetetlen. Hiszen annak az embernek a társaságában érezzük magunkat szabadnak, aki nem tolakodó, nem akarja ránk erőltetni magát vagy a dolgokat. Az alázat jelenti azt is, hogy háttérbe szorítja magát a lelkigondozó.
Sokan jelentkeznek lelkigondozónak. Ki alkalmas erre a hivatásra?
Sok éve veszek részt a képzésben, így látom, hogy ez nehéz kérdés. Talán azt mondhatnám, hogy a lelkigondozónak figyelnie kell a másik emberre, nyitottnak kell lennie az általa elmondott igazságra, miközben empatikus. Nagy szerepe van a képzésekben az önismeretnek. Ha a lelkigondozó terhelt lenne a saját múltjával, sebeivel, és ezek a terhek mindig előkívánkoznának, akkor érintődne, nem tudna figyelni a segítségre szorulóra, a figyelme saját magára terelődne. Vagyis a lelkigondozó legyen egészséges lelkű, teherbíró, aki nem önmagát akarja gyógyítani. Előfordul, azért jelentkeznek lelkigondozónak, hogy mások segítésén kívül a maguk személységét is gyógyíthassák. Ha ezen túl van valaki, akkor az embersége, az önismerete és az empátiája határozza meg, hogy az elsajátított ismeretek birtokában jó lelkigondozó lesz-e.
Forrás: ferencesalapitvany.hu
Fotó: reformatus.hu