Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapátot kérdezte Körössy László a járványveszély okozta új helyzet kihívásairól és lehetőségeiről.
Ez az interjú húsvét előtt készül. Az elharapózó járvány miatt rendkívüli intézkedések sorát vezette be a kormány, nem tudjuk, mit hoz a holnap, és sűrűsödő teendőink közepette most még el sem látunk a naptári értelemben vett ünnepig. Bezárultunk az otthonainkba, emberi kapcsolatainkban a távolságtartás lett a meghatározó. Máról holnapra új és új kihívásokkal kell szembenéznünk. Eközben óhatatlanul szembesülnünk kell önmagunkkal, és ez a szembesülés is új módon ér minket.
Azt gondolhatjuk, egy szerzetes lelkileg felkészültebben várja az előre nem látható fejleményeket. Erről is kérdeztük Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapátot.
– Hogyan éli meg a járvány okozta válsághelyzetet, milyennek látja a világot, amely most „leáll"? A kiszámíthatatlan történéseknek van-e üzenetük az Ön számára, és előfénylik-e valahonnan Krisztus világossága?
– A koronavírus előszele olyan hirtelen csapott le ránk, mint ahogy a vihar szokott a Balatonon. Elöljáróink meghozták az ön- és közösségvédő rendelkezéseket. Egy, a napokban tartott megbeszélésen kifejezett ajánlásra önként vállaltam a következő időre a teljes visszavonulást. Aktív éveimben többször ismétlődő tüdőgyulladásaim, felső légúti hurutjaim, megfázásos betegségeim, érzékenységem indokolják ezt. A szobám biztonsága és a séta meg a gondoskodás segít most az elvonulás idején. Hálás vagyok ezért Istennek és testvéreimnek. Minden meghívást lemondtam, újat nem vállaltam, és a közösség sem. Nem fogadunk most sem vendéget, sem látogatót. A vírus terjedését és lefolyását egyelőre csak sejtjük. Az emberi óvatosság elengedhetetlen, de Isten kezében vagyunk és vagyok, erre hagyatkozom teljes bizalommal.
– Hogyan telnek a napjai?
– Kiváltságos „remeteéletet” élek. Rendi testvéreim viselik a gondomat. Magányosan, de velük párhuzamosan imádkozom és dolgozom. Most több időm van elmélkedésre, olvasásra. Szellemi munkát végzek, rendtörténettel foglalkozom. A tömegkommunikációs eszközök nem engednek ugyan elszakadni az emberek világától, de tudatosan nem „menekülök” oda sem.
Bölcs emberek mondták: az élet nyugdíjas szakaszára fel kell készülni szellemileg és lelkileg egyaránt. Igazuk van, magam is megerősítem ezt az állítást. Életünk ki nem mondott kérdése ebben az életszakaszban egészen élessé válik: ha magadra maradsz, mit kezdesz magaddal? Ha röviden összegezni akarom a nyugdíjasként töltött elmúlt két év és a mostani napok örömteli tapasztalatát, az nem más, mint amiről Ágoston egyházatya írt Vallomásaiban. Számára és számomra is élmény ez: „Örök-új Szépség, jaj, későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg kívüled! Künn kerestelek, s torz mivoltommal belerohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál, s én nem voltam veled. (…) Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél, s íme áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után. (…) Törd szét bilincseimet, emeld fel szívemet, engedd, hogy egész lényem csak feléd forduljon, hogy soha el ne veszítselek szemem elől, és engedd, hogy szeretetem a te szemlélésedben napról napra növekedjék. Ámen.”
– Valami módon mindannyian remetékké váltunk. Mit tanácsol e szokatlan létállapot gyümölcsöző megéléséhez?
– Senkinek nem merek és nem tudok tippeket, tanácsot, biztos módszert ajánlani, de meggyőződésem, hogy ez az irány: Isten mélyebb ismerete, megtapasztalása felé kell tájékozódnunk. Jézusra hivatkozom, ő mondja: „aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak”.
Ezt élhették meg azok a testvéreink is, akiknek Péter apostol azt írta: „Őt, bár nem láttátok, szeretitek, s mivel most látatlanul hisztek benne, kimondhatatlan és megdicsőült örömmel örvendeztek majd, amikor eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.” (1Pét 1,8).
– És a szembesülés önmagunkkal?
– A szembesülés engem sem kerül el. Az élettapasztalat gyarapodása, gondolom, a halálig elkíséri az embert, azon túl pedig – hitem szerint – kiteljesedik. Gyermekkorom óta örömmel élem meg, hogy hívő és vallásos vagyok. Az, hogy hívő, azt jelentette számomra – és mindmáig azt jelenti –, hogy bensőséges, személyes kapcsolatban vagyok Istennel. Fogalmazhatnék úgy is, hogy állandó párbeszédben. Fohászkodom, sóhajtozom, szólongatom és hallgatom a szívem mélyén. Választ várok: békét és megnyugvást, örömöt és szabadságot, és jön válasz. Vallásos vagyok, hiszen Katolikus Egyházunk imádságra vonatkozó, liturgikus és morális törvényeit igyekszem megtartani. Az életemnek szerves része ez egy kolostorban. Mivel az élő és személyes hit kísért mindeddig, ha bárkivel – ismeretlen, hívő vagy akár nem hívő testvéremmel – találkozom, az első kérdésem a lelkem mélyén mindig ez: Hol van a hite, amely élteti őt? Miben mutatkozik meg?
Hivatásválasztásomban meghatározó volt az a tudat, hogy Jézus Krisztus hirdetését a szocializmus idején kilúgozott társadalmunkban elölről kell kezdeni. Szorongó szívvel néztem katonatársaimat, akik mindannyian boldogságot, saját örömöt kerestek. Azt kérdeztem: hol van az életükben helye az Istennek? Ugyanezt néztem egyetemistaként az értelmiségi fiatalok között. Aztán a történelmünk változásaiban érzékeltem, ahogyan átalakult a kortársaim gondolkodása az ember boldogságát, jövőjét, az emberséget illetően. Megvásárolhatónak látták mindezt, és sokan jóléti hajszává, embertelen rohammá alakították az életüket, vagy erre kényszerültek. Időnként az volt az érzésem, hogy a gazdagok és a hatalmasok, de a „kisemberek” is egyenlőnek érezték magukat Istennel. Néha olyan öntudattal és magabiztosággal beszéltek, nyilatkoztak, mintha Istennek kellett volna hálásnak lennie azért, hogy az ember az ajkára veszi a nevét, és hozzá fordul. Egocentrikus életérzésünk és világnézetünk mindent felülírt.
A riport többi része itt olvasható el: www.magyarkurir.hu
Forrás és fotó: Magyar Kurír