A Jézus Társasága alapítójaként a háttérben akart maradni, most viszont a jezsuiták jubileumi évet szentelnek neki. Korábban lovagként kereste a dicsőséget, megtérése után pedig a másik végletbe esve üzent hadat a világi hívságoknak. A logika és az akarat embere, akinek lelkigyakorlatai szíveket képesek átalakítani. Vízi Elemérrel, a magyar jezsuita rendtartomány vezetőjével Szent Ignác alakjáról Szőnyi Szilárd beszélgetett.
– Szent Ignác nem tartozik a legnépszerűbb szentek közé. Vajon miért?
– Talán azért, mert sokan a személyiségének katonás, az akaratra építő, céltudatos vonását ismerik, és az ilyen, szigorúnak elkönyvelt szentek nehezebben találnak utat a szívekhez. Emellett a jezsuiták tevékenysége elsősorban az elitet célozta meg, márpedig a népszerűség egyik feltétele, hogy valaki közel kerüljön a hétköznapi emberekhez. Ez még akkor is igaz, ha a rend évszázadok óta kiveszi a részét az oktatásban vagy éppen a népmissziókban. További tényező, hogy Ignácról nem született olyan, őt különösebben rokonszenves személyiségként ábrázoló regény vagy film, amely közel hozhatta volna a széles tömegekhez. Azt egyébként, hogy Ignác nem szerepel népszerű helyen a szentek „panteonjában”, valahol szépnek és üzenetértékűnek is tartom. Ő ugyanis már életében sem akart a középpontba kerülni, aminek egyik jele, hogy a megtéréséből született közösség, rendünk nem róla, hanem Jézusról kapta a nevét.
– Erre mi most egy egész Szent Ignác-évet szentelünk a megtérése emlékének… Vajon ennek hallatán őszinte lenne a mosolya?
– Lehet, hogy nem – mint ahogy annak idején már életrajzot sem akart írni. Csak a társai hosszas unszolására egyezett bele, hogy elmesélje a tapasztalatait. Egyik közeli rendtársa, Jerónimo Nadal több éven át kitartóan kérte, mesélje el, miként vezette az Úr megtérésétől kezdve, hogy ez legyen a Társaságra hagyott végrendelete és atyai tanítása. Úgy gondolta, hogy az Ignác atyánknak adott kegyelem az egész Társaságnak szól. Jellemző egyébként, hogy ebben, egy másik rendtársa által leírt műben nem nevezi meg, hanem egyes szám harmadik személyben, „a zarándok”-ként emlegeti magát. Ez is mutatja, mennyire a háttérben akart maradni.
– Pedig korábban becsvágyó lovagként a saját dicsőségét kereste, és később hasonló szenvedéllyel vetette bele magát Isten keresésébe.
– Egyszer valaki úgy fogalmazott, hogy annak az ágyúgolyónak a révén, amely szétroncsolta a térdét, és elindította a megtérés útján, Isten „lelőtte” magának Ignácot. És először valóban ugyanaz a szenvedély hajtotta, csak éppen az ellenkező végletbe. Míg korábban nagyon fontos volt neki a külseje, ezután megnövesztette a haját, nem vágta a körmeit – így akart megszabadulni azoktól a „rendezetlenségektől”, amelyek addig fogva tartották. Az önsanyargatás olyan szélsőséges szintjére jutott, ami már az egészségét veszélyeztette, de az ingának ezek a kilengései kellettek ahhoz, hogy végül megtalálja a középutat. Azt az állapotot, amikor képessé vált szabaddá válni nemcsak attól, amihez azelőtt görcsösen ragaszkodott, de attól is, amit az ellenkező végletként célzott meg, hogy mentes legyen a függőségeitől. Ha ugyanis valamit nagyon akarok vagy éppen nagyon nem akarok, az egyaránt rólam szól. Ebben a folyamatban annak a készségnek a kiművelése volt kulcsfontosságú, amellyel figyelmét önmagáról Istenre irányította.
– Személyisége, útkeresése a mai lélekbúvárok figyelmét is felkeltette. Németh Attila pszichiáter például 2002-es könyvében Loyolai Szent Ignác, az önmagát gyógyító kényszerbeteg címmel elemezte a rendalapítót. Tényleg le lehet így írni mindazt, ami vele történt?
– Bár a lélek egyes változásait a pszichológia vagy a pszichiátria képes megmagyarázni, nem hiszem, hogy az Isten vonzásában élő ember teljes személyiségét, belső rezdüléseit, a kegyelem működését mindenestül meg tudná ragadni. Akadnak persze közös pontok. Amiként a pozitív pszichológia azt tanítja, hogy nemes gondolatok rutinszerű felidézése kedvező változást indíthat el bennünk, úgy az ignáci lelkigyakorlatokban is fontos bizonyos dolgok ismétlése, mert ezek segíthetnek az emberben kiművelni az erényt. A személyiségfejlesztés azonban más, mint a megtérés; utóbbi esetben nem saját erőből jutok el a változásra, hanem teret engedek magamban arra, hogy válaszolhassak Isten megszólítására, és kitartok ebben – akár gyakorlatok árán. A kettő ugyanakkor találkozhat, és Isten a lélekbúvárokon keresztül is működhet. Ennek többször magam is a tanúja lehettem: valaki sokáig járt pszichológushoz, esetleg pszichiáterhez, és a szakemberek addigi munkáját a lelkigyakorlat koronázta meg. Valószínűleg szükség volt a korábbi mélyszántásra ahhoz, hogy a kegyelem, Isten érintése teljessé tegye az illető gyógyulását.
– Te magad hogyan ismerkedtél meg Szent Ignáccal?
– Először akkor hallottam Ignácról és a jezsuitákról, amikor tizenévesen a gyulafehérvári kisszemináriumba jelentkeztem, és a felvételire egyháztörténelemből is fel kellett készülnöm. Feltűnt, hogy milyen nagy szerepet játszott az egyház életében, de katonásnak, szigorúnak, talán önhittnek látszó személyisége őszintén szólva nem vonzott. A jezsuiták sokkal inkább a lelkigyakorlatok miatt érdekeltek, mert én is ezen keresztül kaptam nagyon sokat, és ezt szerettem volna másoknak továbbadni. Jezsuita novíciusként aztán jobban megismertem Ignácot, és egyre inkább megértettem, hogy személyiségének nem is a katonás viselkedése lényeges, hanem az a lelkület, amellyel mindaddig küzdött, amíg rá nem talált az Istennel való személyes kapcsolatban gyökerező szabadságra. Ignác Krisztus-központú zarándok vonása az igazán rokonszenves számomra, aki továbbvezet a szabadság útján. Az úton létben, a komfortzónánkon túllépve megjelenik a jótékony kiszolgáltatottság, amelynek terében ráhagyatkozhatunk az Úrra, és ez ösztönzi figyelmünket, hogy keressük és megtaláljuk őt mindenben.
– A jubileumi év programjainak tervezésekor egy tréfás kedvű kolléga felvetette: amennyi jezsuita fizimiskája a rendalapítóéra hajaz, akár Szent Ignác-hasonmásversenyt is hirdethetnénk. Te milyen tulajdonságaid révén érzel rokonságot vele?
– Azzal szoktam tréfálkozni, hogy ha másban nem is, abban hasonlítok hozzá, hogy anno őt szintén hazaküldték a Szentföldről. Ez nekem szintén megadatott, amikor rendi képzésem egyik szakaszában Jeruzsálembe mentem volna, de a reptérről visszafordítottak, mert gond támadt a papírjaimmal. Én is megtapasztalhattam, milyen az, amikor valamit nagyon szeretnél, de nem adatik meg. De, hozzá hasonlóan, azt is átélhettem, hogy ha az ember el tudja engedni elképzeléseit, és az akadályokban felfedezni Isten működését, akkor lehet, hogy általuk nagyobb jóban lesz része. Én ennek következtében jutottam el Nepálba, mely időszak emlékét azóta is meghatározó élményként őrzöm.
Mostani helyzetemben is van némi párhuzam Ignáccal: miközben a lelkipásztori szolgálat, az emberek segítése volt a szívügye, élete vége felé évekig római szobájából irányította a Társaságot, főként levelezéssel. Rendtartományunk vezetőjeként számomra is ismerős az irodához kötött munka, főként a járvány idején, viszont próbálom ezt a tevékenységet ignáci lelkülettel végezni, elfogadva, hogy ebben az életszakaszban az emberek szolgálata ilyen módon valósul meg.
– Az Ignác-év központi üzenete a megtérés. Súlyos, sőt ha a térítés értelmében vesszük, terhelt kifejezés. Belőled mit hív elő?
– Olyan ember vagyok, akinek mindenről a lelkigyakorlat jut az eszébe… Amikor a megtérés kifejezést hallom, nem arra gondolok, hogy az életemben 180 fokos fordulatot hajtok végre. A legtöbb kereszténynek erre nincs is szüksége. Inkább arról van szó, hogy életemet hozzáigazítom a célomhoz, mint amikor egy zarándokúton az iránytűvel ellenőrzöm, hogy jó felé haladok-e. A jubileumi év is erre akar ösztönözni: vizsgáljuk meg, nincs-e szükségünk „újratervezésre”, és ha igen, a napi imák, lelkiismeretvizsgálatok, examenek vagy a lelkigyakorlatok segítségével álljunk újra irányba. Ilyen értelemben a megtérés nem egyszeri aktus, hanem szívünk folyamatos odaigazítása Istenhez. Ez az üzenet pedig a nem hívőket is megszólíthatja, hiszen minden embert a szeretet igénye és vágya mozgat, amiről mi, keresztények persze tudjuk, hogy nem más, mint Isten „leánykori” neve.
– Kérdés persze, mi nagyobb fordulat: nem hívőből hívővé válni, vagy úgymond vasárnapi keresztényből a hitben újjászületett emberré.
– Megtérése előtt Ignác is vallásos volt, de aztán hite más dimenzióba került, amikor személyesen, tudatosan igent mondott Isten hívására. Vagy vegyük Avilai Szent Terézt, aki húsz év szerzetesség után mondta, hogy végre megtért. És tényleg nem könnyű feladat kitartani a felismert irányban. Az Istenre való ráhagyatkozásunk szándékát gyorsan meggyeplőzzük, legtöbbször észrevétlenül, hogy mégiscsak mi irányíthassuk az életünket. Hajlamosak vagyunk olyan módon kezünkbe venni a sorsunkat, mintha minden rajtunk múlna. Sokszor úgy élünk, hogy kigondoljuk, mit kell tennünk, sőt meg is valósítjuk, és visszük a papírt aláírásra az Úrhoz, hogy nézd, milyen jó és szép dolgokat hoztunk létre, légy szíves, írd alá és hitelesítsd, hogy te akartad. Ezzel szemben a lelkigyakorlatok értelmében a megtért ember képes újra és újra odafordulni Istenhez, és kivárni, megérteni, mire indítja őt, és cselekedeit ehhez igazítani.
– Ha találkozhatnál Ignáccal, és feltehetnél neki egy kérdést, mi volna az?
– Annyi mindent kérdeznék, hogy magam sem tudom, mit emelnék ki. Talán egy nem annyira jelentőségteljes dolgot, amire voltaképpen van is magyarázat: miután pappá szentelték, miért telt egy évbe, mire elmondta az első miséjét; és hogyan volt képes ilyen hosszú időt várni, amíg az oltárhoz áll.
– Sőt talán már az is kérdés, miért szentelték fel, amikor eredetileg nem is akart pap lenni.
– Valóban, kezdetben laikusként tevékenykedett, így kezdte adni a lelkigyakorlatokat – talán ez is oka annak, hogy rendünk manapság is olyan közel áll a világiakhoz. Ignác idővel felismerte, hogy tanulmányok nélkül nem igazán fog boldogulni a lelkek segítésében, a papságban pedig az apostoli szolgálat eszközét látta meg, ezért kérte, hogy szenteljék fel.
– De vajon miért várt egy évet a primíciával?
– Első miséjét egy év múlva a római Santa Maria Maggiore-bazilikában tartotta; abban a templomban, ahol a betlehemi jászol feltételezett darabját őrzik. A valószínűsíthető magyarázat az, hogy eleinte úgy remélte, visszatérhet a Szentföldre, és ott mondja el a primíciáját. A Velence és az Oszmán Birodalom közötti háború miatt azonban még ekkor sem jártak a hajók, ezért nem tudott elutazni, így Rómában olyan helyet keresett, amely legalább jelképesen kötődik álmai földjéhez.
– A rendtartomány rengeteg programmal, kiadvánnyal készül a jubileumi esztendőre. Ha előre tekintesz 2022 nyarára, mikor értékelnéd sikeresnek a Szent Ignác-évet?
– Ha az embereknek minél több inspirációt és segítséget adhatnánk arra, hogy rendezzék és igazítsák Istenhez az életüket. Ha minél többen indíttatást éreznének, hogy elmenjenek lelkigyakorlatra vagy más módon ismernék meg jobban a Szent Ignác-i lelkiséget. Arra biztatok mindenkit, hogy ebben az esztendőben próbáljon meg új módon, Krisztus tekintetével nézni a teremtett világra. Nem kell mindenkinek ágyúgolyó: Isten a legkisebb történéseken keresztül is meg tud nyilvánulni és képes nagy dolgokat véghezvinni. Csak legyen szemünk észrevenni.
Az emlékévvel kapcsolatos programok, írások, interjúk, beszámolók az jezsuita.hu/tema/szent-ignac-ev/ gyűjtőoldalon.
Forrás és fotó: jezsuita.hu
