A szerzetesek sokak számára két lábon járó bizonyítékai annak, hogy Isten létezik, és kapcsolatba lehet lépni vele. Különben semmi értelme nem lenne annak, hogy felnőtt, intelligens emberek „fura ruhában” járnak, és döntéseiket egy láthatatlan lényhez igazítják. De mi történik, ha tilos a hivatásukat „szabályosan” megélni? A kommunista rendszerben sokan nem élhettek közösségben, titkolózniuk kellett. Hogyan lehet ilyen körülmények között hűségesnek maradni Jézushoz?
Szabó Katalint, a Szociális Testvérek szerzetesrend tagját a hivatásáról és a rendszerváltozás előtti közösségi életről kérdezte Elekné Fábián Krisztina.
– Hívő családból jön?
– Nem igazán voltak vallásosak a szüleim, ráadásul hétéves koromban különváltak. Apukámmal továbbra is megmaradt a jó kapcsolat, de elég nehéz körülmények voltak otthon. Édesanyám sokat betegeskedett. Vasárnapi keresztények voltunk, ennek ellenére a nővéremmel a Patrona Hungariae katolikus lánygimnáziumba írattak minket. Ott meghatározó volt számomra egy bizonyos Emerica nővér – Tarnai Mária –, aki vasárnap a mise után kirándulni vitt minket. Egyszer második gimiben a legjobb barátnőmmel, Ágival az ablakból néztük, ahogy terelgeti a gyerekeket. Valahogy megfogalmazódott bennem, hogy „olyan szeretnék lenni, mint ő”. Meg is beszéltük, hogy mi is apácák leszünk, és nekem Filoména lesz a nevem. De ennek még semmi köze nem volt a személyes istenkapcsolathoz.
– Istentől nem is kapott közvetlenebb üzenetet, hívást?
– Egy esetre emlékszem, amikor finoman „meglegyintett” a Szentlélek. A piarista fiúk jöttek hozzánk társastáncra negyedik gimiben. Hú, nagy izgalommal vártuk őket, mert eléggé el voltunk zárva a világtól. Kettős érzés volt bennem: egyrészt, hogy „na, én most azonnal szerelmes leszek”, másrészt meg, hogy „el innen”! Fel is mentem az emeleti kápolnába, ahol sötét volt, csak az örökmécses világított. Ott megnyugodtam: „ez az én otthonom”. De aztán ezek az érzések elhalványultak, és nem követte őket döntés.
– Hogyan alakult érettségi után a pályaválasztás?
– Először matematika-fizika szakra jelentkeztem, de hiába kaptam maximális pontszámot, az egyházi suli miatt nem vettek fel. Apukám szerzett nekem állást egy számítástechnikai cégnél – akkoriban ez még azt jelentette, hogy egy légkondicionált szoba tele volt szekrényméretű, mágnesszalagos gépekkel. Ott jól kerestem, fényes karrier állt előttem. Aztán munkahelyi ajánlással elkezdhettem az alkalmazott matematika szakot estin. Úgy nézett ki egy napom, hogy korán elmentem munkába, utána jöttek az egyetemi órák, és este kilenc után estem haza. Jól sikerültek a félévi vizsgák, de közben szembesültem azzal, hogy az otthoni helyzet kritikus, nagymamám ágyban fekvő beteg, a nővérem vidéken, édesanyámnak szüksége lett volna rám... Ekkor Istenhez menekültem.
– Hogyan találta meg Őt?
– Ez már a személyes hit időszaka volt. Sokat jelentett nekem az ének: „Jézusomnak szívén megnyugodni jó…” Elkezdtem misére járni, és valahonnan szereztem egy gyerekeknek való képes Bibliát. Jobb híján azt lapozgattam, és nagyon megérintett egy mondat: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába”. „De hiszen én éppen a gazdagság felé tartok!” – gondoltam. Életemben először feltettem magamnak a kérdést: „Mit akarok igazából? És mit szeretne Isten?” Azt biztosan tudtam, hogy otthon segítenem kell, és hogy nem akarok még öt évig egyetemre járni. Az a munka sem állt közel a szívemhez. Sokkal inkább a gyerekek! Elmehetnék bölcsődébe vagy óvodába dajkának…
– Kivel tudta megosztani ezeket a dilemmákat? Volt lelki vezetője?
– Akkoriban még nem. Egyedül a nővéremnek mertem elmondani, mire készülök. Ő bátorított, hogy csináljam azt, amit igazán szeretnék. Végül a gimnáziumi matematika-tanárnőmnek írtam meg, hogy eldöntöttem: otthagyom az egyetemet, és elmegyek egy bölcsődébe. Úgy gondoltam, a tanárnőm annak idején annyira örült a választásomnak, hogy ha ő is támogat, az már jelent valamit. Jött a válasz, miszerint ez a váltás őrültség lenne az én képességeimmel, de a levél végére odaírta: „…hacsak, édes Katám, nem arról van szó, hogy az Isten le akar foglalni magának.” Ez a félmondat úgy hatott rám, mintha kinyílna egy kapu, megvilágosodtam. Óriási öröm töltött el, hirtelen kitavaszodott a lelkemben. Megvan, ez az én utam! Onnantól mindennap a templomban voltam, mindegy, hogy misén vagy litánián, csak ott legyek. Tényleg, mint egy szerelmes! Húszéves voltam. Boldog voltam. Édesanyám könyörgésére még az évvégi vizsgákat letettem, de aztán mindent otthagytam, és elmentem dolgozni egy bölcsődébe.
– De hogyan találta meg éppen a Szociális Testvéreket? Manapság az ember elolvashatja a rendi szabályzatokat, és eldöntheti, hogy melyik tetszik neki...
– Ó, semmilyen írott szabályzat nem volt, mármint azt nem adták oda az első jöttmentnek. Igazából nem is kerestem, annyira eltöltött a boldogság. Aztán annak a bizonyos Ági barátnőmnek a hívására – aki akkor már komolyabban ismerkedett a szociális testvérekkel, de én erről mit sem tudtam – 1974 nyarán elmentem egy találkozóra. Hármasban ültünk, Ági mesélt egy NDK-beli nővér fogadalomtételéről, amely olyan hatással volt rám, hogy elsírtam magam. Döbbenten néztek, hogy mi bajom van. „Én is pont erre vágyom; a világban élni, dolgozni, de közben Istennek szentelve… de hát ilyen közösség nincs Magyarországon…” Mire a másik hölgy rám nézett: „De van. Ha érdekel, gyere el két hét múlva, és beszélgessünk.” Ettől kezdve rendszeresen találkoztam Sztrilich Ágnessel – ő volt a felelős a fiatalokért –, de hónapokig még azt sem árulta el, hogy mi a neve a közösségnek, ami iránt érdeklődöm. Aztán amikor elmondta, hogy Szociális Testvérek Társasága… „Te jó ég, hova keveredtem?!”
– Ez nem csengett túl jól akkoriban…
– Hát ugye, folyton a szocializmust építettük… De aztán megnyugodtam, hogy az egyház által jóváhagyott rendről van szó. Amikor kiderült, hogy az egyik fő céljuk a gyermek-, nő- és családvédelem, akkor éreztem, hogy itt a helyem. Óvatosan fogadtak, de az a tény, hogy eljöttem az egyetemről, és feladtam a menő munkahelyemet, meggyőző volt, Ági barátnőm révén pedig tudták, hogy megbízható vagyok; elkezdődhetett a komolyabb ismerkedés.
– Ami hat évig tartott, mire eljutott az első fogadalomig. Hogyan zajlott a „képzése”?
– Ketten vagy hárman találkoztunk, sokszor az erdőben vagy temetőben sétálva. Mindent személyesen beszéltünk meg, hogy ne legyen nyoma. Eleinte „Sz. Ágnessel”, később, mivel őt többször is kihallgatták és figyelték, egy másik testvérrel, aki a „mesterem” lett. Törtük a fejünket, hogy hol tudnánk zavartalanul beszélgetni... hát hol máshol, mint a Gellért-fürdőben! A padok messze voltak egymástól, a háttérben zsivaj... ültünk szépen köpenyben, úgy tanultam a bencés regulát. Telefont ritkán használtunk, akkor is virágnyelven – például elöljáró helyett azt mondtuk: nagymama. Dátumot, nevet nem említettünk, találékonyak voltunk ám! Látja azokat a nagy, sötét dossziékat a polcon? Azokban a Testvér folyóirat számai vannak összefűzve, a Társaság „ereklyéi”. Ebben a kihallgatós időszakban egyszer megjelent „Sz. Ágnes” és a kezembe nyomott párat. „Ezeket dugd el jól, nálatok talán nem lesz házkutatás!” Azt se tudom, hogy értem haza, annyira izgultam, hogy meglátja valaki.
– Beleolvasott otthon?
– Jaj, dehogy, örültem, hogy elástam a mappákat a lomok közé, és senki nem vette észre.
– Azt hinné az ember, hogy 1975-ben már nem volt akkora szigorúság.
– Az ’50-es évektől kezdve az én belépésemig 11 testvér volt börtönben hosszabb-rövidebb ideig, de még 1986-ban is előfordultak kihallgatások, és volt, aki a börtön elől menekült Amerikába. Hihetetlenül hangzik, de nem is ismertük az idősebb rendtársakat, még a nevüket sem tudtuk. Volt nagy öröm, amikor ’89-ben végre összegyűlt a közösségünk nagy része egy misére, és végre egymás szemébe nézhettünk!
– De akkor mégis miben állt a hivatása? Dolgozott a bölcsődében, és imádkozott titokban - ezt egyszerű keresztényként is megtehette volna, nem?
– Az a csodálatos a mi hivatásunkban, hogy teljesen Istennek szenteljük magunkat, mégis elvegyülünk az emberek között. A Jóisten fantáziája határtalan, és előre gondoskodott a nehéz időkről. Alapítónk, Slachta Margit, még jóval a szerzetesrendek feloszlatása előtt, kétféle megvalósulást alakított ki: vannak belső és külső testvérek. A külső testvérek nem éltek közösségben, sőt, akár még titkos is volt a hivatásuk. Éppen azért, hogy szabadon mozoghassanak ott is, ahová a „hivatalos Egyház” nem vagy csak nehezen jutott el. Így 1950-ben, amikor a legtöbb szerzetesrendet betiltották, elöljárónk kimondta, hogy innentől mindenki „külső, titkos” hivatású lesz. A tilalmak ellenére így tudtuk élni a társadalmi küldetésünket. Az Istennek szenteltség óriási szabadságot ad az olyan veszélyes szolgálatokhoz is, mint például a zsidók mentése. Dolgozhattunk gyárban vagy postán, az Isten szívével mentünk az emberek közé. Én hatalmas örömmel végeztem a munkámat, 23 évig abban a bölcsődében, később 11 évig egy óvodában. Nagyon szerettem a gyermekeket, jóban voltam a szülőkkel, a kollégákkal.
– Nem furcsállták, hogy nem megy férjhez?
– Dehogynem. „Miért nincs már gyűrű az ujjadon?” „Neked már tíz gyereked kéne hogy legyen, annyira jól bánsz velük!” – mondogatták a kollégák. Én meg azt válaszoltam, hogy a párválasztásban „magasak az igényeim”. Végül is nem hazudtam! Arról egy szót sem szólhattam, hogy szerzetesként élek, de azt tudták, hogy hívő vagyok. Volt, aki megtért mellettem, egy anyuka pedig nekem köszönte meg a kisbabáját, mert bár gondolkozott az abortuszon, a beszélgetésünk hatására megtartotta.
– Milyen volt az első fogadalomtétel? Voltak előtte kétségei?
– Kétség sosem volt bennem Istennel kapcsolatban, csak magammal szemben. Épp a fogadalomtételek előtt szakadt rám az érzés, hogy méltatlan vagyok, hogy a korlátaim miatt nem vagyok alkalmas erre a hivatásra.
– De ez igazából egy ravasz kísértés, nem?
– Igen! De nem könnyű megbirkózni vele. Ez a kettősség, hogy érzem, a Jóisten szeret, én is szeretném őt szeretni, ugyanakkor úgy látom, hogy katasztrófa vagyok… A lelkivezetőm segített kimászni ebből az aggodalmaskodásból. Az elöljáróm pedig feltette a kérdést: „Kati, szeretnél méltó lenni arra, hogy fogadalmat tehess?” „Persze, mindennél jobban szeretnék!” Így engedtek fogadalomtételre 1980-ban. Egyébként nagyon egyszerűen zajlott, egy pap és az elöljáró jelenlétében, egy eldugott plébániai irodán, ahol tudtuk, hogy valószínűleg nincs lehallgatókészülék. Korábban csak gyóntatószékben lehetett fogadalmat tenni. Az ’50-es években viszont olyan is előfordult, hogy az elöljáró a Fő utcai börtönben ült, és a testvér a börtön körül sétálva mondta el a fogadalmi imát – gondolván, „az elöljáró tud róla, hogy én most itt sétálok, és átveszi”.
– Volt ennek valami külső jele? Nyaklánc, gyűrű?
– Nem, semmi. Később, 1985-ben az örökfogadalmamra kaptam egy köves gyűrűt, amit nem lehet összetéveszteni a karikagyűrűvel.
– Volt önben félelem? Utólag már okoskodunk, hogy „az ’50-es években tapasztalható véres terror a ’70-es évekre enyhült...” Na, de ki tudta, hogy mi lesz vele, ha beidézik a rendőrségre?
– Nagyképűen hangozhat, de tisztában voltunk vele, hogy a mi perspektívánk a börtön. Ennek ellenére nem volt bennem félelem. Megvoltak a keretek, és örültünk, ha „nem rosszabb” a helyzet. Álmunkban sem jutott eszünkbe, hogy esetleg jobb lesz, vagy megszűnik a diktatúra. Azért volt pár emlékezetes eset, amikor igazán megijedtem. Egy alkalommal például az erdélyi testvéreinket látogattuk meg, akik egy fontos üzenetet akartak rám bízni. Ez már 1984-ben történt, de több papot is akkoriban börtönöztek be Romániában, és nyomtalanul eltűntek. Ezért a vendéglátó házaspárral, három testvérrel és egy atyával egy Isten háta mögötti hegyi házikóba mentünk. Épp a mondandójuk közepén jártak, amikor neszezést hallottunk az ajtó felől: valaki le akarta nyomni a kilincset. Megfagyott az ereinkben a vér. Akkoriban magyar állampolgár csak román állami szállodában lakhatott, komoly bajba kerültünk volna, ha ott megtalálnak! Az atya felemelkedett a székből, és a mártírok méltóságával az arcán, határozott léptekkel elindult az ajtó felé. Mi a belső szobában várakoztunk. Később kiment a házigazda is. Csend. Percek teltek el... óráknak tűntek... végül széles mosollyal tértek vissza: többször is körbementek a ház körül, de sehol senki. Valószínűleg egy kíváncsi medve volt! Engem személy szerint sosem idéztek be, de nyilván megfigyeltek. Többször előfordult, hogy a bölcsődei öltözőt pár órára lezárták a rendőrök, mondván, a szomszéd házban gyanús tevékenységet kell megfigyelniük. Aztán hogy mit kutattak át, vagy hány poloskát helyeztek el, ki tudja.
– Említette, hogy kezdetben nem volt személyes a hite. Hogyan alakult azóta, mióta igazán kapcsolatba került Istennel?
– Ez állandóan változó folyamat. Az elején olyan voltam, mint egy friss szerelmes. A hivatásra való rátalálás elevensége után, kb. ’85-től jött egy csendesebb időszak, amikor a hűség és hit útján kellett járnom. Nem értek olyan varázslatos élmények. Csalódásnak nem mondanám, de évekig olyan „se kép, se hang” korszak volt. Izomból próbáltam csinálni a hétköznapokat, pedig hát szeretetből kéne...
– Ön sokáig a fiatalok képzéséért felelt, kilenc évig pedig a közösség elöljárója volt. „Szárazabb” időszakban segít, ha látja kivirágozni az új hivatásokat?
– Nagy öröm látni, hogy Isten rajtam keresztül mennyi ajándékot ad. Még ha közben csak „száraz gyökérnek” érzem is magam. Ugyanakkor volt bennem egy nagy vágy valami többre, egyfajta türelmetlenség. Mégiscsak szeretetkapcsolatban vagyunk Istennel! Aztán egyszer a szívem mélyén megszólalt egy hang: „Ünnepet készítek neked.” Eltelt fél év… „Hol van már az az ünnep?” – kérdeztem. „Ne türelmetlenkedj!” Pár hónap múlva egy lelkigyakorlaton egy újfajta imaelmélkedés hatására gyönyörű istenélményben volt részem. Ahogy beszélt az atya, egyszer csak szó szerint azt mondta: „…és az ünnep elérkezett.” Nagy béke és öröm töltött el. Ez komoly ugrás volt az istenkapcsolatomban.
– Attól kezdve másképp imádkozott?
– Igen is, meg nem is. Azt tapasztalom, hogy a mély imádság kegyelem, amit nem lehet erőből elérni. Sokkal inkább bizalommal, ráhagyatkozással. De az igaz, hogy annyira megragadott a szemlélődés nagyszerűsége, annyira vonzott Isten közelsége, hogy elgondolkoztam rajta, a megfelelő rendbe léptem-e be. Aztán a lelkiatyámmal ezt is helyretettük.
– Milyen a helyzet most, a nagy szabadságban? Milyen kihívásokkal néz szembe a közösség?
– Az illegalitás alatt tízévenként 15-20 fogadalomtétel volt. Mostanában ez a szám egyre csökken. Gondolom, a Jóisten nem ad kevesebb hivatást… Nem irigylem a mai fiatalokat, szerintem nekik nehezebb, mint nekünk volt. Annyira sok az infó, a zaj. Aki soha nincs csendben, nem hallja a saját belső hangját, hogyan hallaná meg Istenét? Szerintem régebben világosabb volt, hogy mi a jó és a rossz. Ma megkérdőjeleződik, hogy van-e egyáltalán igazság. Ez a belső támadás veszélyesebb, mint a mi időnkben a külső fenyegetettség.
– Mi ad reményt önnek?
– Hadd idézzem az egyik kedvenc zsoltárversemet: „Amit az Úr akar, mindent végbevisz a mennyben és a földön.” (135. zsoltár) Lehetnek bármilyen nehezek a körülmények, Ő meg tudja érinteni a lelkünket. Számára nincs lehetetlen!
Forrás és fotó: magyarkurir.hu