A Jézus Társasága 2022. március 12-én ünnepelte 400. évfordulóját annak, hogy alapítóját, Loyolai Ignácot 1622-ben szentté avatta Rómában XV. Gergely pápa. A jeles alkalom tiszteletére napra pontosan az évfordulón, március 12-én, szombaton este Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök mutatott be koncelebrált szentmisét a pesti Jézus Szíve jezsuita templomban.
A templomot megtöltő híveket Vízi Elemér, a jezsuita rend magyar tartományának provinciálisa köszöntötte, különös szeretettel Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspököt, a szertartás főcelebránsát. Erdő Péter bíboros, prímás előzetes tervével ellentétben nem tudott eljönni, így Mohos Gábor püspök vállalta a szolgálatot. Vízi Elemér üdvözölte a nagy számban egybegyűlt paptestvéreket, szerzeteseket, szerzetesnővéreket.
Ez a nap rendkívüli. Kereken négyszáz évvel ezelőtt Rómában XV. Gergely pápa a szentek sorába emelte rendalapítónkat, Loyolai Szent Ignácot, rendtársát és jó barátját, Xavéri Szent Ferencet, Avilai Nagy Szent Terézt, Néri Szent Fülöpöt és a XII. században élt Földműves Szent Izidort – emlékeztetett a hazai jezsuiták provinciálisa. Kiemelte Loyolai Szent Ignác személyét: „Az a sok ajándék, amit az ő példájából kaptunk, mindannyiunkat formált és formál továbbra is, de jó tudni, hogy ennek a templomnak az oltára őrzi a csontereklyéjét. A szentek nem azért váltak szentekké, mert tökéletesek voltak, hanem azért, mert megvolt bennük a bátorság, hogy teljesen Istenre hagyatkozzanak. Mindvégig arra törekedtek, hogy a figyelmükkel újra és újra Istenhez forduljanak, belőle éljenek, belé helyezték át életük súlypontját. Ezt ünnepeljük minden szentmisében, ma is, amikor hálát adunk értük, és azokért az adományokért, amelyekkel formálták és formálják az életünket, az egész Egyházat.”
Az evangélium Szent Lukács könyvéből hangzott el (Lk 9,28–36).
Mohos Gábor püspök felolvasta Erdő Péter bíboros előre megírt szentbeszédét, amelyet változatlan formában közlünk:
Krisztusban Kedves Testvéreim!
A mai szentmise evangéliumában a színeváltozás csodájáról olvasunk. Azt halljuk, hogy Jézus maga mellé veszi Pétert, Jakabot és Jánost, és elvezeti külön őket egy magas hegyre. Jeruzsálemi Szent Cirill nyomán az egész középkoron át a Tábor-hegyét tekintették a Színeváltozás hegyének. Méltán kérdezhetjük, hogy miért kívánta Jézus megmutatni a színeváltozás csodálatos eseményét tanítványainak. Az egyházatyák közül sokan úgy válaszolnak erre, hogy vigasztalnia kellett őket, hiszen már Jeruzsálem felé mentek, hiszen már megjövendölte szenvedését. Ennek elviseléséhez pedig meg kellett erősödniük hitükben. Ehhez méltán hozzátehetjük, hogy az evangéliumban (vö. Mt 16,27). Jézus azt ígéri, hogy el fog jönni az Atya dicsőségében angyalaival, és mindenkinek megfizet tettei szerint. Ennek a dicsőségnek az élményszerű felvillantása is célja lehetett a színeváltozásnak.
Ez az a dicsőség, amely az egész Ószövetségben Isten jelenlétét fejezi ki, a fényes felhő Isten fenségét mutatja (Kiv 16,10; 19,9.16; 24,15–16; 33,9–10; 34,5; 40,32–36). A zsoltárban pedig ezt olvassuk: „Fenségbe és szépségbe öltözöl, és fényesség burkol, mint köpeny… A felhőket rendeled fogatoddá, magad a szelek szárnyán viteted” (Zsolt 104,3). Vagy másutt: „Emelkedjél fel, Isten, az egeknek fölébe, az egész föld fölé ragyogjon dicsőséged” (Zsolt 108,6). Ez az a mennyei dicsőség, amely a megdicsőült Krisztusnak kijár. Jézus a főtanács előtt ezt mondja: „Látni fogjátok az Emberfiát, amint a Mindenható jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin” (Mt 26,64). Ez az a mondat, amelyre a főpap megszaggatja ruháit, ennek alapján ítélik halálra. Itt tehát Jézus istenségéről van szó. Ennek igénye, ennek megvallása vagy botrány és káromkodás, vagy igazság.
XVI. Benedek pápa a Názáreti Jézusról szóló könyvében Jézus egész tanításának, az általa adott új törvénynek ebben jelöli meg a középpontját. Ha Jézus valóban Isten, akkor van joga a mózesi törvény parancsait szuverén módon tovább fejleszteni, akkor van joga kijelenteni, hogy „mondatott a régieknek… én pedig mondom nektek”. Akkor méltán fogalmazhat így: „aki engem lát, látja az Atyát is”. A színeváltozás eseménye tehát Jézus titkát nyilatkoztatja ki. A fényes felhőből hangzó szózat is erre utal: „ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok”. Tehát ezen a hegyen a dicsőség felhőjéből szóló Isten nem parancsokat sorol fel, mint annak idején a Sínai-hegyen, hanem rámutat egy személyre, Jézusra, és kijelenti, hogy magáénak tekinti mindazt, amit ő mond.
A Jézus személyében elérkezett isteni jelenlét betetőzi és beteljesíti az ószövetségi kinyilatkoztatást. Ezért áll Jézus két oldalán Mózes és Illés, hiszen a törvény és a próféták is róla tanúskodnak. Jézus szenvedése és halála tehát, amire a tanítványoknak lélekben fel kellett készülniük, benne áll Isten üdvözítő tervében. Minden látszólagos kudarc ellenére Isten akarata teljesül. Az Ószövetség nagyjainak megjelenése megmutatja a tanítványoknak, hogy Jézus úr a halálon is, ha egyszer Mózes és Illés jönnek el, hogy tanúskodjanak mellette. Szent Jeromos szerint ezzel Jézus megválaszolt a farizeusoknak is, akik jelet kértek tőle az égből vagy az alvilágból. Tertullianus (Adversus Praxean) szerint ezzel a jelenéssel beteljesedett az az isteni ígéret, amelyről a Számok könyvében olvasunk (Szám 12, 8): Isten azt mondja Mózesről: „Ő mindenütt otthonos házamban. Vele szemtől szembe beszélek.”
Ha Jézus közelében a tanítványok Isten jelenlétét élték át, akkor ez a titokzatos jelenet arról is árulkodik, hogy milyen érzés is Krisztus tanítványának Isten közelében lenni. Szent Péter apostol így kiált fel: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nemcsak kifejezhetetlen öröm Isten jelenléte, hanem valódi boldogság, amelyről azt kívánjuk – ösztönösen és elemi erővel –, hogy soha ne érjen véget.
Végtelenbe tekint az ember lelke. Halhatatlan, örök életre hivatott minden ember. Vágyainkat igazán akkor töltheti be az Istennel való közösség boldogsága, ha örökké tart.
A színeváltozás fényében tehát nemcsak Jézus szenvedését és halálát látjuk más színben, de egész személyét, tanítását és küldetését is. És más fényben jelenik meg előttünk az ember is: Isten teremtménye, aki örök boldogságra hivatott.
Kedves Testvérek! A saját szemünkkel láttuk, hogy az örök boldogság reménye és földi életünk hétköznapi, sokszor gondokkal terhelt világa nem idegen egymástól. Az eucharisztikus kongresszus nagyszerű eseményeiben, különösen a szombat esti körmeneten és a pápai szentmisén mintha a színeváltozás csodáját éltük volna át. Az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus ránk árasztotta vigasztaló, lelkesítő erejét és isteni békéjét. Lehet, hogy ezzel a Gondviselés minket is meg akart erősíteni, hogy a későbbi csapások és a közelünkben kirobbant háborús események terhét és testi-lelki szenvedését el tudjuk viselni. Mintha megismétlődne, ami az 1938-as eucharisztikus világkongresszus után történt.
Éppen a mi reményünk, a mi hitünk az, ami fényt sugározhat körülöttünk a világba.
Ezzel a bátorsággal és örömmel kell a körülöttünk élők felé fordulni akár a segítő szeretet, akár a munkánkban vállalt feladatainkban való helytállás, akár az imádság és a másokért felajánlott szenvedés legyen az előttünk álló feladat életünk mostani szakaszában. Hálát adunk Istennek, hogy katolikus közösségünk és egész népünk a mostani menekülthullám idején a rászorulók önzetlen segítésének gyönyörű példáját adta.
De van még egy különleges okunk is a hálaadásra. Most négyszáz esztendeje, hogy szentté avatták Loyolai Szent Ignácot, a jezsuita rend alapítóját és Xavéri Szent Ferencet, a katolikus hit hirdetésének, a világmissziónak szentelt élet nagy példaképét. Az ő szenvedélyes tanúságtételük is Krisztus jelenlétét sugározta a világban. Olyan korban éltek, amikor a katolikus igazság és az egyházi közösség válságok és támadások kereszttüzébe jutott. A Gondviselés rajtuk keresztül adott új lendületet, új virágzást Egyházunknak. Ma különösen időszerű, hogy közbenjárásukat kérjük és példájukat kövessük.
Isten áldását kérem erre a plébániára, lelkipásztoraira, munkatársaikra, minden hívére és azokra az emberekre, akikhez ennek a hívő közösségnek a küldetése szól. Adja Isten, hogy Krisztus világosságát ragyogtassuk fel a világnak! Ámen.
A szentmise végén, a záróáldás előtt Mohos Gábor püspök kiemelte: akármilyen szomorú dolgok is vesznek körül bennünket, a szívünkben mi mégis ünnepelhetünk. Azt ünnepeljük, hogy a szeretet minden látszat ellenére erősebb a gyűlöletnél, az élet erősebb a halálnál. Jézus titkában ragyog fel nekünk ez az igazság, erről tanúskodnak a szentek is az életükkel, akikre ma emlékeztünk. Bátorítanak bennünket: ha ők a saját korukban, az akkori történelmi helyzetben tudtak szentté válni, akkor ez lehetséges a mi számunkra is. Ehhez kérjük Isten áldását! – biztatott a főcelebráns.
A szentmisével összekötött ünnepi megemlékezés az Ukrajnában dúló háború árnyékában zajlott, ezért a jezsuita rendtartományhoz kapcsolódó valamennyi templomban a március 12–13-i hétvégén a perselyekben összegyűlt adományokat a Jézus Társasága magyarországi rendtartománya a háborús menekültek javára ajánlotta fel.
A szentmisén zenei szolgálatot végzett a templom kórusa, a Musica Sacra.
Forrás és fotó: magyarkurir.hu
