Tornya Erika Sacré Coeur-nővér január 27-én tette le örökfogadalmát Rómában. Arról kérdezte Thullner Zsuzsanna– Európa és a világ sokféle vidékén tapasztalatokat szerzett szerzetesként –, hogyan éli meg hivatását, mit jelent az Egyház egyetemessége.
– Milyen állomásokon keresztül érkeztél el oda, hogy örökfogadalmat tegyél a Szent Szív Társaságban?
– Diákként a budapesti Szent Ignác-kollégium tagja voltam, ott mélyült el bennem a Szent Ignác-i lelkiség. Egy Szentjánosbogár-táborban találkoztam az akkori Sacré Coeur-noviciátussal, vidám, civil ruhás lányok voltak, érezhető közösség volt köztük, szerették egymást. 1995-ben beléptem a rendbe, aztán első fogadalmasként elért a krízis, 2000-ben kiléptem, elkezdtem szakmámban gépészmérnökként dolgozni, véglegesnek gondoltam a döntésemet. Pár év múlva azonban visszajött a hivatás. Projektmenedzser voltam egy gyárban, szerettem a munkámat, sok barátom volt. Az útkeresés azonban megerősödött bennem: elmentem például Indiába, de végigjártam a Caminót is. Elvégeztem a Sapientiát, csak azért, hogy lássam, bírom-e ezt a klerikális közeget…, bírtam, megértettem, hogy bízhatok ebben a hívásban. Minden jel arra mutatott, hogy vissza kell mennem a közösségbe, ott a helyem. A Sacré Coeur-közösség erejét mutatja, hogy tíz évig voltam távol, és visszatérésemkor tíz szál rózsa várt a szobámban. Semmi szemrehányást nem kaptam, csak befogadó gesztusokat. A Lyonban töltött noviciátust követően hazatértem, a közösségen belüli megbízatásom a hivatásgondozás lett. Munkahelyet a jezsuita rendtartományban kaptam, ahol az INIGO-csoportban működtem, ifjúsági programokkal foglalkoztunk. Emellett lelki kísérést tanultam Ausztriában, és lelkigyakorlat-vezetést Németországban. Most, az örökfogadalom után a Sacré Coeur hivatásgondozói munkámat nemzetközi terepen fogom végezni, megpróbálunk egy, az egész világot behálózó, hatékony hivatásgondozói rendszert felépíteni különböző kontinenseken élő nővértársakkal. A „külső” munkám ismét a jezsuitáknál lesz, a budapesti Mária utcai templomban fogok lelkiségi szolgálatot végezni.
– Közösségetekben sok tapasztalatot szereztek arról, hogyan élik meg a hitet, a hivatást a világ más vidékein.
– Képzésünk során jól megismerjük az európai viszonyokat: a mi magyar régiónk a közép-európai provincia (Ausztria, Németország, Magyarország) része. Jelenleg a noviciátusunk Franciaországban, Lyonban van, az elsőfogadalmasoknak pedig rendszeres képzéseik vannak, nemzetközi csoportban is. Az örökfogadalom előtt a nővérek abbahagynak minden munkát, elhagyják a kontinenst, ahol élnek, nemzetközi tapasztalatra mennek. Ezt követi egy intenzív, öthónapos képzés Rómában, a probáció, ami a végleges elköteleződéssel zárul. A probációba a világ minden részéről jönnek a nővérek, igazi interkulturális közösség alakul ki közöttünk.
– Miért fontos ennyire sokféle tapasztalatot szerezni?
– Izgalmas megosztani a tapasztalatainkat másokkal, egy indiai vagy egy perui társunkkal, gazdagító hallani, ő hogyan élte át ugyanazt. Elképesztő, mennyire befolyásoltak vagyunk kulturálisan! Aki egy halászfaluból jön Indiából, és utána szegény gyerekeket tanít vidéken, az másképp használja ugyanazt az információt, mint egy nagyvárosi lelki kísérő. Mindig a helyi igényekre válaszolunk azzal, amivel foglalkozunk. Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában sok helyen nagyon konkrétan a szegények mellett állnak a nővérek. A nemzetközi közegben eltöltött idő során talán türelmesebb lettem, szélesedett a látóköröm, észrevettem, mennyire befolyásol az európai kultúrám, és feléledt bennem annak a vágya, hogy még nagyon sok mindent tanuljak másoktól.
– Rómában, a Katolikus Egyház szívében mit láttál az Egyházból?
– A helyi egyházzal nem nagyon találkoztam, mert intenzív napjaink voltak a probáció ideje alatt. A programunk része volt a többszöri látogatás a Sant’Egidio közösségnél, akiknek a lelkiségével rokonságot érzek: a közösség az emberekre koncentrál, neve, története van mindenkinek, megpróbálják visszaadni az emberek méltóságát. Hasonlóan éljük meg ezt mi is a nevelési küldetésünkön keresztül. Nagyon fontos a személy, akivel dolgozunk.
– Indonéziában, muszlim környezetben mennyire volt más az Egyház, mint amit itthon látunk?
–A Katolikus Egyházat engedélyezi az állam, a katolikusoknak elvileg joguk van a szabad vallásgyakorlathoz. A keresztények kisebbségben vannak; az erős központi hatalom megpróbálja egybetartani ezt a kulturálisan sokféle muszlim országot. Számomra a vallások közötti együttélés megismerését jelentette leginkább Indonézia. Előtte talán egyszer, Bécsben találkoztam muszlimmal, Indonéziában pedig reggel öt előtt a müezzin már énekelt, naponta ötször imára hívott – nem lehet nem észrevenni. A férfiak imaszőnyegekkel mentek a mecsetbe, a ruházkodás is feltűnő, az egyetemista lányok kendőben futnak a sportpályán. Jakartában van egy nagy mecset, a második legnagyobb a világon, ami a párbeszéd helye. Nagyon nyitottak, azt nézik, mi az, ami összeköt minket, a párbeszédre hívnak. Mély benyomást tett rám, eloszlatta a félelmeimet. Szélsőséges politikai csoportok időnként támadást intéznek keresztény közösségek ellen, de ez elszórt jelenség, és a kormányzat megpróbál rendet tartani, nekik érték a vallások jelenléte. Voltam vallásórán is muszlim egyetemen, kedves fiatalok voltak ott, éppen, mint nálunk, semmi különbséget nem láttam. Mélyen hiszem, hogy minden világvallás ugyanazt az Istent imádja, túl kell lépni a félelmeken, túl kell látni a politikai játszmákon. Ha Istenre tekintünk, és legyőzzük személyes korlátainkat, van egy alap a párbeszédre. Ez a jövő útja, kulcskérdés, hogy a vallás ne mint a manipuláció eszköze jelenjen meg.
– Hogyan élik meg a hitüket a katolikusok ebben a nyitott muszlim környezetben?
– A templomok tele vannak, élő hitük van, rengeteg a fiatal, nagyon jól használják a közösségi médiát. Kénytelenek is, mert például tömegközlekedés alig van, telefonos applikációkkal lehet autókat, motorokat rendelni a közlekedéshez. Keleten mindenki magáról ír, fotókat tesz közzé, egy épületet soha nem tesznek ki azért, mert szép, hanem elé állnak. Kapcsolatokban élnek, nem tudják szétválasztani az embert és a környezetet. Rómában az indiai rendtársaim is folyamatos WhatsApp-kapcsolatban voltak a barátiakkal, a közösségükkel, a lelkigyakorlat kivételével folyamatosan kommunikáltak. Úgy tűnik, az elmagányosodás veszélye náluk nem áll fenn, inkább plusz kapcsolatot jelent a közösségi háló.
– Tanulhatunk ezeknek a fiatal közösségeknek az internethasználatából? Ti is használjátok a közösségi hálót a kapcsolatépítésre?
– Az internet, a szociális média egy jó eszköz a fiatalok megszólítására. A közösségünk azt tartja, oda kell mennünk, ahol a fiatalok vannak. Ezért megkerülhetetlen számunkra a netes jelenlét. Mi is tanuljuk, milyen nyelvet érdemes használni, milyen képek, zenék a megszólítóak a fiatalok számára. A világhálón való jelenlétünk többirányú: nemcsak arra használjuk, hogy saját magunkat, a lelkiségünket, programjainkat közöljük a világgal, hanem nagyon sok mindent tudunk tanulni a fiatalok világáról. Hogy mi érdekli őket, milyen zenéket hallgatnak, mit játszanak, mi a szívük fájdalma, milyen kérdések foglalkoztatják őket, mi mozgatja meg az igazságérzetüket. Nem az a célunk, hogy folyamatosan az interneten tanyázzunk, hanem hogy kapcsolatba kerüljünk és meghívjuk őket a programjainkra, ahol aztán nem a saját okosságainkat hajtogatjuk, hanem reagálunk a kérdéseikre, személyes válaszokat adunk. Meghallgatunk, kérdezünk, ott vagyunk, és ez segít továbbhaladni.
– Mennyire sikerül láthatóvá válni, hivatásokat ébreszteni és jelen lenni az emberek életében?
– Hiszem, hogy Isten folyamatosan ültet el szerzetesi hivatásokat az emberek szívében. Kérdés, hogy a posztmodern világban sikerül-e értelmezni ezt a hivatást, és mi mint közösség találkozunk-e ezekkel a hivatást hordozó nőkkel? Az utóbbi 6-7 évben szisztematikus munkát kezdtünk, valódi prioritás a hivatásgondozás a közösségünkben, hála Istennek vannak jelöltjeink, novíciáink. Van egy kurzusunk decembertől áprilisig, amelyen nagyon komoly, érdeklődő nők vesznek részt. Ha valaki nem tudja eldönteni, szerzetesi hivatása van-e, mi ebben valóban tudunk segíteni. Van, aki azt dönti el, hogy házasodni szeretne: ha megszületik a döntése, általában férjet is talál hamar, hiszen belső megnyílás kell hozzá. Nem beszélünk rá senkit, hogy legyen szerzetes, de ha valaki csak bátortalan, adunk szempontokat a továbbhaladáshoz. Az őszi GPS-kurzus általánosabb, fiúk is jönnek, ez is jól működik. Sok energiát fektetünk bele, de megéri. A jelenlegi magyar hivatásgondozó nővér, Heim Kata remek munkát végez, az egész közösség támogatásával.
– A programok kialakításában is segít a nemzetközi tapasztalat?
– Igen, szép példa, hogy a francia egyházban sok munkát végeznek a világiak, friss témákat dolgoznak fel lelkigyakorlatokon vagy imacsoportokban. A civil embereket foglalkoztató témákat jól be tudják hozni a lelki életbe, szoktam nézegetni, milyen témáik, anyagaik vannak. Nagyböjtben, adventben már egy ideje nálunk is megtartjuk a hétköznapok lelkigyakorlatát, és arra gondoltam, jó lenne ökológiai szempontból meghirdetni. A fiatal generáció érzékeny az ökológiára. Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája alapján a franciáknál vannak ilyen lelkigyakorlatok, most fontolgatom, hogy lehetne nálunk is.
– Jártál a Fülöp-szigeteken is. Onnan milyen példát hoztál haza?
– Csak egy hónapot töltöttem ott. Az egyház ott erősen politizál, együttműködik a civil szervezetekkel a szegények érdekében. Meg lehetne tanulni ezt a széleskörű összefogást az igazságosságért. Vannak szigetek, ahol külföldi befektetők érdekeit szem előtt tartva el akarják venni a szegények földjeit. Amikor ott jártam, éppen egy határozott, széles körű tiltakozás volt ez ellen, egyházi szervezetek, szerzetesrendek és NGO-k együtt mozdultak meg. Ilyet korábban még sehol nem tapasztaltam. Nagyon tetszettek a szociális miniprojektek, amelyek konkrét igényekre konkrét válaszokat adnak. A rendünknek van egy óvodája, ahova a szemétválogatásból élő szülők gyerekei járnak, az anyukák pedig a varrodában dolgoznak: ausztrál és japán iskoláink adnak le nekik megrendeléseket uniformisokra. Okos, egyszerű ötletek segítik a családokat. Van egy biofarmunk is, a környékbeli szegény asszonyoknak adnak munkát, a fiataloknak képzést.
– Mit jelent számodra, hogy a világ minden részéről származó társakkal együtt készültél fel az örökfogadalomra, láttad a világegyház számos részét?
– A Katolikus Egyház éppen ezt az egyetemességet, sokszínűséget jelenti, sok minden befér az ernyője alá, rítusok, lelkiségek egy nagy egységben vannak jelen. Fantasztikus dolog megélni ezt az egységet a sokszínűségben! Tízen tettünk fogadalmat, különböző kontinensekről. Az afrikaiaknak tánc nélkül nem ünnep az ünnep, az európaiak számára a homília volt talán hangsúlyos, a felajánlási ceremónia az indiaiak számára különösen fontos. A fogadalmi szentmisére táncolva vonultunk be, sok nyelven énekeltünk, még magyar, kínai, koreai és kecsua nyelven is! Mindenki kultúrája belekerült. Nekem ez a Katolikus Egyház. Jézusnak nagyon sok arca lehet, és ez gyönyörű!
Forrás és fotó: Magyar Kurír
