A szeretteikkel együtt kívánták megünnepelni a Boldogasszony Iskolanővérek hazai működésük kezdetének 160. évfordulóját, ezért hívták össze egykori tanítványaikat, régi és jelenlegi munkatársaikat. Április 27-én a Patrona Hungariae Iskolaközpontban hétszáz vendéggel együtt emlékeztek a múltra.
Indul az iskolabejáró séta – szólította meg Lobmayer Margit, az iskola egyik tanára a vendégeket. Petra nővér a magyar közösség 160 éves múltjának tárgyi emlékeit bemutató örökségszobába hívott, Gemma nővér pedig a jelent dokumentáló roll-upok, a közös múlt pillanatait megragadó fotóösszeállítás megtekintését ajánlotta.
Jubileumot ünnepel a Boldogasszony Iskolanővérek nagy családja. A rend magyarországi megtelepedésének 160 évfordulója egyszerre jelent találkozási lehetőséget az itt tanult diákoknak és bemutatását annak a szolgálatnak, amivel a nővérek ma is megélik küldetésüket. Gazdag programra várták régi és mostani diákjaikat és munkatársaikat. Megerősítést nyernek a múltból, számot vetnek a jelennel, hogy a jövőben még teljesebben tudjanak szolgálni.
Több mint hétszáz nő – kezdve az egyik legidősebbtől, a 98 éves Paschalis nővértől a rendezői segítséget nyújtó tizenéves, egyenruhás gimnazistákig. Nők az iskolanővéri szolgálat 160 évének különböző helyszíneiről: a budapesti Patrona Hungariae Gimnáziumból, a debreceni Svetits Intézetből, a szegedi Karolinából, a makói Szignumból, a szovátai és nagybecskereki misszióból. Nem csak térben, időben is széles a skála, a legkorábbiak közé tartozó 1954-ben érettségizettek mellett eljöttek a kétezres években végzett fiatalok is. A derékhadat az idősebb korosztály adja, a hetvenes, nyolcvanas években érettségizettek több százan vannak jelen a találkozón.
Vajon a nosztalgiázás, a mindent megszépítő emlékezés hozta őket ide ezen a napon? Azért vannak ilyen lelkesen jelen, mert egymás között újraélhetik fiatalságuk élményét? Nyilván ez is fontos, de a beszélgetések azt mutatják meg, itt ennél sokkal többről van szó. Akik eljöttek erre a jubileumra, sok távol maradt társukkal együtt egész életüket formáló alapokat kaptak, meghatározó élményt, tapasztalatot szereztek a nővéreknek is köszönhetően középiskolás éveik során.
A ’76-ban érettségizett Katalin nemcsak életreszóló barátságokat, de a tanári pályára való felkészítést is iskolájának köszöni. A ’88-ban végzett, gyerekorvosként dolgozó négygyermekes Tímea úgy érzi, nem tartana ma ott, ahol van a Patrona nélkül. „Szeretetet és tudást kaptunk, megéltük az összetartozást. Megismertünk egy életen át stabilitást adó vallásgyakorlási mintát” – meséli, és hozzáteszi, lányát már születésekor ide álmodta, és örömmel látja, hogy hozzá hasonlóan érettségi előtt álló lánya is megtalálta a helyét a Patronában. A 2004-ben érettségizett Vera mint tanár is jelen van a találkozón. Arról mesél, az itt töltött évek megerősítették önbizalmát, tartást kapott a nővérektől.
A találkozó első részében az osztálytermekbe várták a résztvevőket. Lehetett tantárgyak szerinti órákat választani, többek között fizikát Dominika nővérrel, latint Gemmával és Rózával, népéneket Irénnel, matematikát Juliannával és Krisztinával, hittant Mártával és Petrával, biológiát Szaniszlával és Zsófiával, franciát Mártával. Sok nővér viszont osztályfőnöki órát hirdetve eleve beszélgetésre várta az érdeklődőket. Ildikó nővér a Patrona mai életében különleges helyet elfoglaló „osztozóba” adott bepillantást, Kinga nővér táncmeditációra, Klarissza nővér pedig csendes, szemlélődő imára hívott.
Az ünneplés a díszteremben folytatódott. Lobmayer M. Judit tartományfőnöknő köszöntötte az egybegyűlteket. „Legyen kezdet a mai nap, annak a különleges kapcsolatnak az ünnepe, ami összeköt minket, egykori diákokat, nevelőket, nővéreket. Kívánom, hogy a visszatérés a gyökerekhez legyen forrás mindannyiunk számára.”
Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Iskolaközpont főigazgatója, szintén öregdiák ünnepi beszéde egyszerre volt tanúságtétel az egykori alma mater szeretetéről és áttekintése az elmúlt 160 évnek, a folyamatosan megújuló szolgálatnak. „Hit, béke, szilárd tudás összesűrített pillanata, mely azóta is tart, megtart engem, titeket, mindnyájunkat” – fogalmazta meg a főigazgató, hogy a diákként kapott indíttatás ma is meghatározza életét.
A kezdetektől 1945-ig tartó évekig tartó időszakban alapozták meg a nővérek művüket a történelmi Magyarországon, mondta el Rubovszky Rita. „A magyar ugar ínségében, a nem magyar ajkú és nem katolikus közösségekben is vállalva a katolikus leánynevelést, nagy társadalmi elismertséget szerezve. Terézia anya lányai nem Budapesten, nem a Dunántúl vagy a svábság katolikus falvaiban telepedtek le. Misszióba mentek a móriczi Barbárokföldjére, a német ajkú Temesvárra, a református Debrecenbe, Szegedre, ahol az alapítás évében, 1873-ban a kolera és a gabonaválság az Alföld egyik legsúlyosabb válságát hozta.”
Rubovszky Rita középpontba állította a kommunista időszak éveit, amikor a nővérek igent mondtak a Svetits Intézet és a Patrona gimnáziumának működtetésére. Vállalásukat Noé küldetéséhez és Mária igenjéhez hasonlította. „Vállalták a társadalmi szégyent, az esetleges megkövezést, kiközösítést” – utalt a társadalom részéről megélt értetlenségre, sőt megvetésre, ami még a hetvenes és nyolcvanas években is erősen benne volt a levegőben.
A főigazgató megemlékezett a rend mártírjairól, azokról, akik internálótáborban szenvedtek és azokról is, akik – népiskolai tanítóként – nem tudtak helyet és feladatot kapni a rend két gimnáziumában. A nővérek vállalták a nehézségeket, hogy az Egyház szerepvállalása megmaradjon a leánynevelésben, de „Noé bárkájának lenni úgy, hogy senki sem tudja, mennyi ideig tart a vihar...” – gondolkodtatott el az egykori diák, és utalt arra, mekkora hit, bizalom s bátorság kellett ahhoz, hogy a nővérek vállalják az ifjúságnevelés szolgálatát. A szerzetesi élet a Patrona és a Svetits Noé-bárka létében nem sorvadt el, a ’80-as évek sokak hivatását hozta. A hozzáállás, hogy az alapítói, Terézia anyai karizma szellemében mindig készek voltak a nehezebb utat választani, ekkor is feladat elé állította a nővéreket. Így indították újra a szegedi és a makói iskolát, és vállalták a missziót Erdélyben és Bánátban, s teszik mindezt a legújabb módszertanokat alkalmazó általános és középiskoláikban, megélve ma is a tisztaság, engedelmesség, szegénység fogadalma mellett a negyediket, mely szerint az ifjúság oktatása és nevelése által közreműködnek embertársaik megszentelésében. „Ennek az örömét hoztuk ide ma, a megszentelt életek örömét” – mondott köszönetet az egykori diák a nővérek szolgálatáért.
A jubileumi alkalomra ünnepi műsorral érkezett Budapestre a szovátai misszió énekkara, a marosszéki Kodály Zoltán gyermekkar. A gálaműsor befejező részében bemutatták Ducki Witek, Vankó Bence és Hernádi Zsolt filmjét, mely a budapesti díszterembe hozta az iskolanővéri szolgálat mind a hat helyszínét. Nem csak az oktató-nevelő munkáról adott képet, láttatta azt is, hogyan éli meg szerzetesi hivatását az egyén és a közösség.
„Az a feladatunk, hogy a neveléssel lehetőségeket teremtsünk. Terézia anya azokhoz küld ma is minket, akik a lehetőségek szűkében vannak” – fogalmazta meg a nagybecskereki misszió egyik tagja, Koncz Györgyi M. Julianna.
Az est további része a köteletlen ünneplésről szólt. Nagy sikere volt a Várhegyi Rózsika vezette nosztalgia-tánciskolának, a Spárga zenekar retró tánczenéje sokakat éjszakába nyúlóan táncba csalt.
Néhány férj és férfi tanár kivételével idősebb és fiatalabb nők ropták a táncot. A közös neveltetés ezer szállal fogja, tartja őket össze – és teremt a mindennapokban megtartó erejű életteret számukra mindmáig. Ezt ünnepelték ezen a napon.
Fotó: Merényi Zita
Forrás: Trauttwein Éva/Magyar Kurír
