Halottak napja közeledtével, még október utolsó napjaiban Kálmán Peregrin ferences szerzetessel, pasaréti plébánossal beszélgetett Körössy László a gyászolókkal való lelkipásztori kapcsolatról, a temetéssel kapcsolatos lelkipásztori szempontokról és a temetésről mint a misszió lehetséges alkalmáról.
– Hogyan készül a temetésre lelkipásztori szempontból? Mi az elsődleges az Ön számára?
– Temetések előtt mindig megkérem a hozzátartozókat, hogy írásban röviden foglalják össze, amit fontosnak tartanak az elhunyttal kapcsolatban. Ez támpont nekem a búcsúztatóhoz, de nekik is segítség, mert sokszor ennek elkészítése során szembesülnek a múlt jó és rossz vonatkozásaival, eseményeivel, s nemegyszer a maguk számára is ekkor fogalmazzák meg először ezeket. Emellett, ha hirtelen érkezik a halál, és az átlagosnál súlyosabb megtörtséget tapasztalok a családban, már a temetés előtt igyekszem személyesen találkozni a közvetlenebb hozzátartozókkal, akkor is, ha nem vallásosak.
A rendszeresen templomba járó híveinkhez akár több évtizedes, személyes emlékek kapcsolnak. Az ő esetükben a rájuk leginkább jellemző gesztust, élethelyzetet igyekszem megtalálni az emlékeim között, ami a szertartáson jelen lévőkben általában megszólaltat valamit, mert a felidézettek nekik is legalább annyira, sőt sokszor még inkább beszédesek, mint nekem. Akikkel pedig a betegek szentségének kiszolgáltatása kötött össze, sokszor éppen az utolsó óráikban, azoknál ez a találkozás a meghatározó számomra a temetésre készületben.
Hétfő esténként mindig közös szentmisét mutatunk be az azon a héten elhunytakért. Ez a plébániai közösség cselekedete a megholtakért, hiszen ezáltal Krisztus keresztáldozatához kapcsoljuk őket, engesztelünk a bűneikért, és hálát adunk értük az eucharisztiában. Nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni ezt, mert manapság mintha kiveszne az Egyházból az a gyakorlat, hogy a meghaltak lelkét odaadó imádsággal kísérjük.
Uralkodása idején Enver Hodzsa albán diktátor nem engedte be a szülőhazájába Teréz anyát, a haldokló édesanyjához sem mehetett el. Egyes beszámolók szerint Hodzsa halála után a sírja körül különös jelenségek mutatkoztak, az ott őrt álló katonák sorra kikészültek. A diktátor felesége már nem bírta ezt tovább, és megkereste Teréz anyát, aki hosszú évtizedek után ekkor léphetett be először Albániába. Imádkozott a sírnál, és kérte, hogy mutassanak be szentmisét ezért az emberért. Ezután szűntek meg a különös jelenségek, és lett valóban nyughely Enver Hodzsa sírja.
– A halál érkezhet váratlanul vagy hosszú betegség után, idősen, fiatalon, sőt nagyon fiatalon is. Megtört életutak tisztulnak le vagy nagyívű életpályák hullhatnak porba, az élet olykor nagy vargabetűkkel teli, ahogy mondani szokták. Úgy gondoljuk, a papnak minden előítéletről le kell mondania, s krisztusi lelkülettel állni a temetésen az egybegyűltek elé. Sikerülhet ez minden alkalommal? S ha nem, honnan meríthet támogatást egy lelkipásztor a nehéz vagy nagyon megrázó esetekben?
– Ezekben a helyzetekben is abból indulok ki, hogy a temetési prédikáció ugyanolyan, mint az Egyház minden egyéb megnyilvánulása: középpontjában nem az ember áll, hanem Isten és általa az ember. Azt próbálom érzékeltetni, mit tett értünk Isten, és az evangéliumok alapján mit tesz értünk most, ebben a helyzetben, s hogy az elhunyt élete, jelen állapota hogyan érintkezik, érintkezhet Isten életével. Mindig kerülöm a legeket (például leghűségesebb házastárs és így tovább), mert csak Isten látja igazán a szíveket, de igyekszem megragadni azt, ami a család elmondása alapján Isten jóságának jele volt/lehetett az elhunytban, és kiemelni azt, ami reményt ad személyes üdvösségére. Emellett úgy érzékelem, a súlyos gyászban, az elviselhetetlennek tűnő helyzetekben a pap egyik legfontosabb feladata a temetésnél, hogy miközben mindenki bizonytalan, ő biztos pont legyen, aki méltó módon, jó értelemben vett rutinossággal elvégzi a szertartást, mert annak megszokott rendje, kiszámíthatósága kapaszkodót ad a rokonoknak a búcsúzásban, a fájdalmuk kifejezésében, még akkor is, ha túl sok közük nincs az Egyházhoz.
Ugyanakkor nem hanyagolható el az egyértelműség sem. A temetkezési irodák felkínálják a civil búcsúztatót – és itt nem a családtag, a barát visszaemlékezéséről van szó –, amit egyfajta pluszszolgáltatásként kifizet a család. A temetés előtt néhány perccel nemegyszer jött már oda hozzám ilyen megrendelt szertartásvezető azzal, hogy: atya, együtt fogunk temetni, és már kezdte is, mikor szól majd ő vagy én a szertartás során. Ilyenkor annyit szoktam mondani: ön valószínűleg azt emeli ki, hogy az elhunyt miként él tovább a gyermekeiben, a fában, a virágban, én meg azt, hogy remélhetőleg eljut a feltámadásra. Ez a két állítás nem fér meg egymás mellett, valamelyikünknek nincs igaza. Így ne csináljunk bohócot egymásból a közös „emlékezéssel”. Ön mondja el, amit szeretne a szertartás előtt, én pedig azután elvégzem a katolikus szertartást.
– A temetésre egybegyűltek közössége a hit szempontjából általában nem homogén. Budapesten akár missziós terep is lehet egy ilyen alkalom a lelkipásztor számára. Mit gondol erről?
– Azt hiszem, nemcsak Budapesten missziós terep ez a terület. De a misszió nem a temetési szertartással kezdődik, hanem azzal, ahogyan a pap, az irodista a gyászolókat fogadja, vagy ahogyan a lakásukban, a kórházban látogatja a haldoklókat, betegeket. Ha a nem hívő azzal találkozik a temetés bejelentésekor, hogy számon kérik, miért nem jár templomba, miért nem fizet egyházi adót, ha megkövetelik tőle, hogy a tartozásait előbb egyenlítse ki, vagy megtagadják a szertartást, akkor nem megértést talál a fájdalmában, hanem megalázást, és ilyenkor – teljesen érthető módon – különösen taszító lesz számára az Egyház. Ha viszont azt tapasztalja, hogy mellé szegődnek fájdalmas útján, miként az Úr Jézus is tette az emmauszi tanítványokkal, akkor kialakulhat egy olyan kapcsolat, amely már túlmutat önmagán. Azt hiszem, Szent Ágoston írja valahol: ne azt nézd, hogy miért jött, beszélj úgy, hogy Krisztusért maradjon. Egyszer egy idős kommunista a felesége temetése után odajött hozzám, és ezt mondta: Peregrin, mindenki meg volt elégedve a rendezvény magas színvonalú lebonyolításával. Megmosolyogtam a szókészlettárat, de magányában ez a férfi ezután gyakran felhívott telefonon, mielőtt pedig a gyermekei elvitték egy másik városba, meghívott egy búcsúlátogatásra. Ekkor tudtam felvetni neki a kérdést, mi lenne, ha rendezné a lemaradását. Meggyónt, megáldozott, felvette a szentségeket, elkezdte olvasni a Szentírást. Később tudtam meg, hogy a gyermekei nem is hallottak arról, mi történt e találkozásunkkor, mert társadalmi temetést kértek a nem hívőnek gondolt nagyapának.
Pasaréten január elején mindig mondunk egy szentmisét az előző évben elhunytakért. Ekkor küldünk a rokonoknak egy levelet, amiben meghívjuk őket az imádságra, felajánljuk, hogy bizalommal keressenek meg bennünket bármi szükségükben. Ajánljuk nekik a gyászolók csoportját is, amit Tegzes Katalin nővér nagy odaadással vezet, és az említett mise előtt is tart egy katekézist a hozzátartozóknak ebben a témában. Házasságrendezések, elmaradt szentségek pótlása, olyan kapcsolatfelvétel, amire később támaszkodni tudott a rokon, jócskán volt már ezek során. Persze itt sem arról van szó, hogy nagy tömegek katolizálnának. Szóval a misszió szerintem nem a temetési szertartás, hanem az ahhoz vezető vagy az azután kezdődő úton az együttérzés, az együtt haladás megtapasztalása.
– Meglehet, a temetési szertartáson csak egy-két hívő van jelen, a többiek talán keresztet sem vetnek. Hogyan beszél ilyenkor az egybegyűltekhez, melyek a lelkipásztori szempontjai?
– Ebben a helyzetben a minimálisan feltételezhető értelmi, érzelmi, hitbeli alapra szoktam építeni, vagy segíteni a jelenlévőket egy-egy képpel, praktikus tanáccsal, ami később valamikor beugrik talán, s annak kapcsán eszükbe jut Krisztus és az Egyház. Gyakran említem, ha meggyőződésünk, hogy a világ rendezettsége mögött ott áll egy létező, az az Isten, aki ezt a rendezettséget, a valamit a semmi helyett létrehozta, akkor ő a porrá lett emberrel is megteheti ezt. A feltámadás azonban nem ennek a világnak az idő nélküli folytatása, hanem egy egészen új, a semmi és a valami különbségéhez hasonlító valóság.
Szeretem azt a képet is használni, hogy mi, keresztények nem követ, hanem gyertyát, élő virágot viszünk a szeretteink sírjára, mert nekünk a sír nem zsákutca, hanem Krisztus megnyitott oldalának képe. Imáinkkal kísérve elhelyezzük halottunkat a sírban, amely megnyit a feltámadásra, ezt üzenik az emlékezésnek ezek a kifejezésformái, imájával pedig ezt segíti az Egyház. És kérem is, hogy gondozzák a sírt, mert így talán eszükbe jut olykor, hogy az örök élet belénk kódolt reménye ültetteti velünk a virágot, gyújtja a gyertyát. Szoktam utalni a veszteségre is, hogy egészen másként éljük meg azt, ha elvesznek tőlünk valakit vagy valamit, mintha magunk adjuk oda. Jézus is mondja: az életemet nem veszi el tőlem senki, magam adom oda (Jn 10,18). Ha van egy kevéske kis istenkapcsolatuk, ajándékozzák oda, ajánlják fel halottjukat mint legkedvesebb ajándékukat az Úrnak, és akkor egy idő után nem azt érzik már, hogy milyen távolra ment, hanem hogy mögöttük áll, segíti őket. Azt pedig lelkivezetés során javaslom, hogy ha tehetik, menjenek el egy hosszabb-rövidebb zarándoklatra vagy egy búcsújáróhelyre, és az úton vagy a kegyhelyen, ahogy a padban ülnek, ahogy gyalogolnak vagy éppen utaznak, gondolják, imádkozzák át a halottal való kapcsolatukat, és zárják le egy felajánlással. Végül pedig merjenek gyászolni, sírni, gyengének mutatkozni, hagyjanak erre időt, de éljék meg azt is, hogy Isten a magukra maradásban olyan dolgokra hívja meg őket, amelyekre a családosoknak nincs lehetőségük.
Például megtapasztalhatják, hogyan tudnak jobban a szenvedők vagy azok mellé állni, akiket egyébként a teljes életet élők nem vesznek észre. Nagyjából ilyen kérdéskörök mentén próbálok mozogni a hívő-nem hívő gyászolóknál.
– Úgy gondolom, hogy az elmúlással szembesülve hívők és hittől távol lévők, agnosztikusok vagy a vallás iránt érdektelenek valamiképpen mind egyenlők vagyunk. S a lelkipásztor is egy közülünk. Volt, hogy valakinek a temetése, a sorsa erősen elgondolkodtatta önmagáról, lelkipásztori mivoltáról, Krisztushoz tartozásáról?
– Kicsit előbbre helyezném e kérdés fókuszpontját, és történetekkel világítanám meg. Több haldokló, akikről az ápolónővér, a rokon, az orvos azt mondja, már nem kommunikál, amikor a szentségeket elviszem neki, és mondani kezdem a bánatimát, jelét adja, hogy tudja, mi történik vele. Gyakran előfordult, hogy kitisztult ilyenkor a haldoklók tudata, és érthető módon folytatták a bánatimát, bár feltehetőleg gyerekkorukban gyóntak utoljára. Aztán amint az áment kimondták, visszazuhantak a teljes bezártságba.
Volt valaki, aki gyerekként csodás módon meggyógyult, de fiatalkorában a családjával együtt teljesen vallástalanná vált, és így élte le az életét. A testvére azonban titokban behívott ehhez az akkor már idős, utolsó óráit élő emberhez, hogy adjam fel neki a szentségeket. Utána azt mondta: atya, én gyerekként a saját szememmel láttam a testvérem csodás gyógyulását, most pedig úgy éreztem, ez a látás kötelez, ezért hívtam el magát hozzá.
Ilyenkor mindig megérint a papságom lényege: ablakot nyitni az embereknek Isten világára, s az, hogy a Jóisten milyen vékony szálakkal köti magához az embert, és hogyan erősíti meg ezeket a kötelékeket emberek közreműködésével a halálra várva, hogy átvezesse őket a feltámadásra.
Amikor a kórházban haldoklott Anasztáz testvér, végig ott voltak mellette a rendtársak. A halála után egy héttel felhívta a plébániát a kórházi szobatársának a lánya, és kérte, hogy vigyük el a szentségeket az apjához, aki most haldoklik. A hatvanéves munkásember ugyanis azt mondta, ő is úgy akar meghalni, ahogy a kilencvenéves rendtársunknál látta, akit imádsággal vettek körül a szerzetestársai.
Assisiben, a Porciunkula-kolostorban voltam néhány hónapot. Ott láttam, ha meghalt valaki az infirmáriumban, a koporsóját bevitték a kápolnába, este pedig az egész közösség összegyűlt a halott mellé, ott imádkozták a rózsafüzért, a loretói litániát.
A testvériség egyik legmélyebb tapasztalata volt ez számomra: szerzetes testvérei a legnagyobb magányban sem hagyták magára rendtársukat, imádságuk kísérte a lelkét az Úristen elé. Remélem, engem is a testvériségnek ez a köteléke fog hordozni a halálban.
Forrás és fotó: magyarkurir.hu