Idén ünnepli fennállásának kilencvenedik évfordulóját az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégium, közismert nevén a Franka. A közel évszázados múltú alma mater sok papot, szerzetest, reál és bölcsész műveltségű embert adott a magyar társadalomnak. Varga Kapisztrán ferenceses szerzetessel, a nagy múltú katolikus oktatási intézmény lelki igazgatóhelyettesével beszélgetett a Magyar Kurír.
– Hogyan, milyen körülmények között jött létre kilencven esztendővel ezelőtt az esztergomi ferences gimnázium?
– Ez nagyon érdekes történet, és visszavezethető XIII. Leó pápának a ferences rendet érintő reformjaihoz. Ezek az intézkedések Magyarországon felszámolták a jozefinizmust, amely II. József után még több mint száz évig élt. A ferencesek már a XVIII. században is tanítottak Esztergomban. A jezsuiták feloszlatása után először a ferencesek vették át a gimnáziumot, tőlük pedig a bencések. A századforduló nagy ferences alakjai közül először Buttykay Antal – a Budapestet újraevangelizáló „három nagy B” egyike –, majd pedig a Szűz Máriáról Nevezett Ferences Rendtartomány vezetősége is fontosnak tartotta, hogy rendi növendékeink a saját iskolánkban érettségizzenek. Addig is voltak úgynevezett Collegium Seraphicumok, ahol a rendbe belépő fiatalok leérettségiztek, de ez nem volt államilag elismert érettségi. Így merült fel a gondolat már az első világháború előtt, hogy ismét legyen a rendnek saját gimnáziuma.
1928-ban Esztergomban internátust rendeztek be, az akkori kollégisták még átjártak a szomszédos bencés gimnáziumba. Az első tanév 1931-ben indult, mondhatjuk, a rendi reform hevületében, annak gyümölcseként. De sok minden más is történt azokban az időkben, ami ráirányította a figyelmet a rendünkre. 1926-ra esett Szent Ferenc halálának hétszázadik évfordulója, öt évvel később, 1931-ben pedig Páduai Szent Antal-év volt, ő ugyanis 1231-ben hunyt el. Mindezek következtében nagyon sok új hivatás született. Nyilván az iskola is ezért kapta a Szent Antal nevet. Szokatlannak számított, hogy nem magyar szentről neveztek el egy intézményt. Akkoriban az épület egy-, illetve kétemeletes volt. Az iskola megalapítása után kezdődött el a bővítése. Az alapítás egyik különlegessége az volt, hogy nem az állam bízta meg a rendet az iskola működtetésével – ahogyan ez a többi tanítórend esetében történt –, hanem maga a rend akarta, hogy iskolája legyen.
– Hogyan és mikor vette fel végül a gimnázium Temesvári Pelbárt nevét, aki Mátyás korában élt, és messze földön híres ferences skolasztikus író, prédikátor volt?
– Érdemes megjegyeznünk, hogy a magyar írók közül Temesvári Pelbárt volt az, akinek a legtöbb kiadásban jelentek meg a művei Európában, s ezt mindmáig nem tudták felülmúlni. Az, hogy a gimnázium Szent Antal nevét viselte, 1945 után a kommunisták számára nem volt szalonképes. Meg kellett változtatni a nevet. Több elképzelés is volt, az egyik szerint Tomori Pálról, a másik szerint Temesvári Pelbártról nevezték volna el az iskolát. Végül a Temesvári név mellett döntöttek a provincia akkori vezetői. Ez még az egyházi iskolák 1948-as államosítása előtt történt. Intézményünk egyike volt annak a nyolc szerzetesi iskolának, amely mindvégig működhetett a szocialista uralom negyven esztendeje alatt, a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után is.
– Az 1990-es rendszerváltozás után hogyan alakult a gimnázium és a kollégium sorsa?
– Akkoriban nagyon nagy volt a jelentkezők száma. Három párhuzamos osztályt indítottunk, két kollégiumi és egy bejáró osztályt. Ez 1998-ban változott meg úgy, hogy egy hat- és egy négyosztályos osztály indul. Így jelenleg is tíz osztályunk van.
– A Frankába kezdettől fogva csak fiúk járnak. Az ilyesmi ma már nagyon ritka. Miért döntött úgy a rend, hogy őrzi ezt a hagyományt?
– Régen ez volt a természetes, de ma már csak a pannonhalmi bencések, a pesti piaristák – náluk nincs kollégium – és mi vagyunk, akik nem változtattak ezen a rendszeren. Az emberek nagy többsége ma már nem gondolkozik el azon, hogy a fiúk fejlődése szempontjából biztosan az-e a legjobb, ha azonos korú lányokkal járnak egy osztályba. A lányok ugyanis sokkal korábban érnek. Ég és föld a különbség egy tizennégy vagy tizenhat éves lány és fiú között. Egy ennyi idős lány már kész nő, a fiú meg még játszik. Ha együtt tanulnak, kik lesznek a jó tanulók? A lányok. Kik lesznek az empatikusak? Szintén a lányok. A fiúk csak később, huszonegy-huszonhárom éves korukra érik el a teljesítőképességük csúcsát. S éppen ezért nem árt, ha a gimnazista korú fiúk „árnyékban vannak”, mert ez segíti elő a fejlődésüket. Így tudják serkenteni egymást a jóra, a tanulásra, egyfajta teljesítményre.
Itt nem lehet odaadni reggel a füzetet a lányoknak, hogy másolják bele a házi feladatukat, ahogyan ez a koedukált iskolákban gyakran megtörténik. Nálunk senki nem írja meg a leckét a másik helyett. Vagy nézzük meg, hogy fociznak a fiúk! Ha maguk között játszanak, az teljesen másképpen történik, mint amikor ott van a partvonalon néhány lány. Ez utóbbi esetben ugyanis azonnal megjelenik köztük a rivalizálás, hiszen imponálni akarnak, míg magukban teljesen más világot élnek. Éppen ezért nagy kérdés: mikor és hogyan lesz egy fiúból férfi?
Tizenvalahány évvel ezelőtt a Vigiliában megjelent egy nagyon érdekes interjú: Várnai Jakab atya készítette az általam is ismert Amaral kenyai ferences novíciusmagiszterrel, aki elmesélte, hogy a noviciátus lényegét a törzsi társadalmakban élő afrikai keresztények számára a fiúk beavatásával teszik érthetővé. Ezekben a társadalmakban a fiúkból azáltal válnak férfiak, hogy a törzs férfitagjai próbára teszik, majd pedig befogadják őket maguk közé. A mi helyzetünkre lefordítva próba alatt természetesen nem egy szokásos diákcsínyt vagy a hatalmaskodás elviselését kell érteni, hanem valami nehezebb feladat elvégzését, például a beilleszkedést egy közösségbe, teljesítmény felmutatását és így tovább. Nos, ez az egyik alapja ennek a gimnáziumnak.
A másik pedig az, hogy ez egy klasszikus bentlakásos intézmény. A fiúk tizennyolc-húsz tanítási naponként mennek haza, így a kollégium maghatározó nálunk. Minden osztályban csupán néhány bejárós esztergomi vagy közelben lakó van, a többség kollégista. Kárpátaljától a Felvidékig, Soprontól Szegedig mindenhonnan vannak diákjaink. A kollégiumban azonban nemcsak „gyermekmegőrzést” végzünk. Napközben és a hétvégéken is olyan programokat tudunk nyújtani nekik, amelyekben máshol nem lehetne részük. Sportolás, kulturális rendezvények és megannyi időtöltés, amit a diákjaink maguknak találnak ki a kirándulásoktól kezdve a színházlátogatásokig. Nagyon gazdag a kínálat.
Ami így kifejlődik bennük, az azért fontos, mert nagyon sokszor azt látom, hogy ma nem a tehetség hiányzik a fiatalokból, hanem a tehetséget hordozó képességek. Ezek híján bicsaklanak meg életek, emiatt nem tudnak kiteljesedni. A kollégiumi nevelés erősíti ezeket a hordozóképességeket.
A cikk további része itt olvasható el: https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-bekeert-es-lelki-gyarapodasert-kilencveneves-franka
Forrás és fotó: Magyar Kurír