A szerzetesek sem egyformák. Van, aki elvonultan, meditációval tölti a napjait, és van, aki cselekvően benne marad a világban, és nem is látszik rajta, hogy szerzetes. Berkecz Franciska szociális testvér is ilyen, „jeltelenül” él a világban, de rendkívüli tetterővel. Igazi vezető alkat, tele tervekkel, elképzelésekkel, ám történt valami, ami derékba törte addig szépen ívelő pályafutását. Krúdy Tamás interjúja a Nők Lapjában.
– Bocsásson meg, hogy egyből ezzel kezdem, de tudom, hogy nagyon beteg. Az interjúra készülve beszéltem egy barátjával, aki azt mondta, hogy az is csoda, hogy még életben van.
– Tizenegy éve vagyok rákos beteg, egy orrmelléküregi daganattal kezdődött. Az orvos, aki először műtött, azt mondta, hogy nincs olyan betege, aki egy ilyen nagy és rossz helyen, a fejem közepén lévő bázisdaganattal öt évnél tovább élt volna, úgyhogy tervezzem meg, mit szeretnék az elkövetkező 2-3 évben csinálni, utazgassak, vagy találjam meg, ami jólesik. Ez 11 éve történt, azóta átestem öt műtéten, lettek áttétek, azokat is meg kellett műteni. Most éppen ott tartok, hogy az eredeti daganat kiújult, amitől arcidegzsábám lett, egészen a szememig.
– Úgy tudom, az nagyon fájdalmas…
– Ez nagyon-nagyon fájdalmas, gyógyszerekkel tudom kontrollálni. Az egyik vesémet már ki kellett venni az áttét miatt, most kiderült, hogy a másik vesémen is van három kisebb daganat. Azt mondta az urológus, hogy nem érdemes műteni, menjek az onkológushoz, hátha talál valami gyógyszert. Ez a rákfajta olyan ritka, hogy kérdéses, lesz-e rá egyáltalán gyógyszer, most folynak a vizsgálatok.
– Az interjúra készülve végigvettem a pályafutását: 1996 és 2003 között a Szociális Testvérek Társasága magyarországi tartományának volt a vezetője, majd 2003 és 2009 között az egész nemzetközi közösségé. Közreműködött a szerzetesrendek újraindulásában a Püspökkari Titkárság Szerzetesi Irodájában, titkára, majd elnöke lett a női szerzeteselöljárók konferenciájának, létrehozott egy teológiai főiskolát szerzetesnők részére, és még sorolhatnám. Igazán szép pályafutás. Nem haragudott meg az Istenre, hogy mindezt derékba törte a betegséggel?
– Nem, mert valami különleges dolog is történt. Érthetetlen volt számomra, hogy miért most jön ez a betegség, ami széttöri az elvégzett munkámat, az egész társaságban betöltött szerepemet. Akkor most hogyan tovább? Mi lesz a közösséggel? Ilyesmik foglalkoztattak, de tiltakozás kevésbé volt bennem, noha teljesen érthető lett volna az is. Mindez ugyanis nem ért teljesen felkészületlenül. Mielőtt kiderült volna a betegségem, egy héttel korábban volt a Budapesti Városmisszió. Elmentem az egyik rendezvényre azzal a kérdéssel a szívemben, hogy mi az én misszióm. Világos volt, hogy vezető vagyok, általános elöljáró, ezeket már korábban megtaláltam, de jó, ha az új élethelyzetekben időről időre felteszi magának az ember ezt a kérdést. Elmentem erre a programra a Szent Imre-templomba, ahol Kis Szent Teréz ereklyéi ki voltak téve. Nem vagyok valami nagy ereklyelátogató, de most mégis odamentem ezzel a kérdéssel, és azon nyomban éreztem a választ a szívemben: „Szeress a szenvedésben!” A következő héten meg is jelentek a különféle fizikai tüneteim, amelyek után világos lett, hogy itt egy rákos betegségről van szó. Hihetetlen módon megtapasztaltam Isten gondviselését abban, ahogy a dolgok alakultak, ahogy egyből sikerült orvost találnunk. Gyors műtét következett, majd kemoterápia és sugárkezelés.
– Nem félt?
– De, abszolút igen. Mindezek a nagyon nehéz érzések megjelentek, de ott volt egy fény, ott volt egy személyes megszólítottság, hogy most ez az én dolgom, és hogy meg tudom tenni, mert kapok erőt hozzá. A rákos betegségtől nagyon megijed az ember. Féltem, hogy mi lesz velem, ha elvesztem a képességeimet, a gondolkodásomat, emlékezetemet, hogy fogom én ezt megélni? És akkor valahol egészen mélyen jött egy gondolat, hogy bármit elveszíthetek, de az emberi méltóságomat nem fogom. Hogy én Isten képére és hasonlatosságára vagyok teremtve, azt sosem veszíthetem el. Akkor elkezdtem mélyebben megérteni a többi embert, az ő emberi méltóságuk forrását, és hogy milyen fontos így tekinteni a betegekre, a szenvedőkre, a fogyatékkal élőkre. Ők mind Isten kincsei, szeme fényei. Ez a gondolat nagyon lényeges kapaszkodó volt. Az ember három szinten él: a fizikai, a lelki/pszichés és a spirituális szinten. Nekem igen sokat jelentett, hogy a fizikai rosszullét állapotában erőt tudtam meríteni a spiritualitásból, és miután van pszichológusi és szupervizori képesítésem is, ez segített engem, hogy a pszichés szinten is meg tudjak küzdeni a nehéz helyzetekkel.
– A kapaszkodókat értem. De honnan merít az ember lelki erőt ahhoz, hogy ne süllyedjen mély depresszióba, hogy egyáltalán legyen kedve kikelni az ágyból?
– Az első műtét, a kemoterápia, amit meglehetősen rosszul viseltem, és a sugárkezelés után az MRI azt mutatta ki, hogy a daganat nemhogy összement, de nőtt. Ez nagyon nehéz helyzet volt. Átéltem a félelmet, ami fogva tudja tartani az embert, éreztem én is, hogy növekszik bennem. Akkoriban Futó Karcsi bácsi járt hozzánk gyóntatni, ő volt a lelki vezetőnk. Rám nézett, és nagyon határozottan azt mondta: „Te aggodalmaskodsz! De hát mit mondott Jézus, és mi szerepel az evangéliumban? Ne féljetek! Elég minden napnak a maga baja! Mennyei Atyátok gondot visel rátok!” Lefordíthatjuk ezt a pozitív pszichológia nyelvére, és akkor úgy hangzana, hogy állítsd le a félelmedet, állítsd le az aggodalmaskodásokat, gondolkozz pozitívan! Bár hasonló, a két dolog nem ugyanaz. És röviddel ezután megtudtuk, hogy ennek a fajta ráknak a legjobb orvossága a gammasugár-kezelés, ami fél évvel azelőtt megérkezett Debrecenbe. Én akkor részesülhettem ebben a kezelésben, aminek következtében a daganat növekedése befelé leállt, kifelé viszont nem, ami miatt négy év múlva újra meg kellett műteni.
…
A teljes interjút a Nők Lapja 2019/21. lapszámában olvashatják el. A magazin május 22-től kapható az újságosoknál.
Forrás és fotó: https://noklapja.nlcafe.hu