Köztünk élő szerzetesek Budapesten

2019-ben már nem úgy gondolunk a vallásra, mint egy velünk élő dologra: az igazán mély hit sokaknak kiváltságos, nehezen érthető dolognak tűnik. A papi hivatás méginkább, a szerzetesek teljes mértékben a vallásnak alávetett életformájáról nem is beszélve. Róluk ráadásul előszeretettel asszociálnak hegyi kolostorokban elzárt remetékre vagy Diderot Apácájából derengő fizikai-lelki megpróbáltatásokra.

Pedig a férfi és női szerzetesek köztünk élnek, Budapesten is laknak szép számmal, és a legkülönbözőbb formában telnek a mindennapjaik. Elég csak a rendházakra vetni egy pillantást: a jezsuiták Horánszky utcai tágas, napsütötte rendházában láttunk például futópadot és szobabiciklit, míg azt az egyszeri kínai turista is látja, hogy a pálos rend Gellérthegy sziklatömegébe vájt temploma és kolostora egy évszázados tradíció hangulatát árasztja.

Ha nyitott szemmel járunk az utcán, szembejöhetnek a barna öltözetbe bújt ferencesek a Margit körúton vagy a Ferenciek terén, vagy a Fő utcában élő kapucinusok; míg az azonosítás elsődleges eszköze legtöbbször a ruha, a Piarista Gimnáziumban tanító piaristák öltönyben járnak. A Sacré Coeur-nővérek táncmeditációs imákat tartanak, a Boldogasszony Iskolanővérek iskolákat tartanak fenn, a karmelita nővérek óvodát és bölcsődét működtetnek Újpesten, a Szeretet Misszionáriusai Teréz Anya nyomdokain haladva a Tömő utcában szociális munkákat végeznek. Van olyan 89 éves domonkos apáca, aki biciklivel jár, és megismertünk egy olyan szerzetest is, aki pornófüggőknek segít. Ha nem lenne rajtuk fátyol vagy reverenda, bármelyik szomszédunknak elmennének.

Tény, hogy nem ez a hivatás a legnépszerűbb karrierlehetőség Magyarországon. 1950-ben még közel 12 ezer szerzetes volt Magyarországon, ami mára 1400 főre csökkent részben a kommunizmus, részben a társadalmi változások miatt. Ma 100 rend működik hazánkban, és az 1400 magyar szerzetes közül 800 nő, 600 pedig férfi. Érdekesség, hogy bár a katolikus egyházat férfiak irányítják, az egész világon több a női szerzetes, aminek egyik fő oka, hogy a papi hivatás nem elérhető a nők számára.

„Neki nem az az útja, hogy én legyek a felesége”

Így volt ezzel Imelda nővér is (eredeti nevén Farkas Éva) domonkos nővér is. Ő a budakeszi rendház főnöke, egyben gazdasági vezetője a domonkos nővérek mind a négy rendházának. Gazdasági végzettséggel Békéscsabán a nyomdában dolgozott számviteli állásban, versenyszerűen táncolt is. A nagymamája vallásos szellemben nevelte, és bár naponta járt szentmisére, 23 évesen érezte azt először, egyedül a szentesi templomban magányosan üldögélve, hogy nemcsak egy üres épületben van, hanem „van ott vele valaki”. „Ezután akárhányszor templomba mentem, éreztem ezt a vonzást az oltáriszentség felől. Azt kívántam, bárcsak fiú lennék, és pap lehetnénk, akkor mindig a templomban lehetnék. Ekkor döntöttem úgy, hogy hitoktató leszek” – mesélte a We Love Budapestnek.

Mikor elkezdte a teológiai tanfolyamot, még komoly párkapcsolata volt, a párjával már eljövendő otthonukat keresték Békéscsabán. Ez az opció azonban megkérdőjeleződött, mikor az egyik oktató bizalmasan felfedte a kilétét: ő tulajdonképpen egy domonkos nővér. Ne feledjük, hogy még 1983-ban járunk, mikor a szerzetesek szétszóratásban vagy külföldön éltek; Imelda ekkor szerzett tudomást arról, hogy vannak, akik a tiltás ellenére is szerzetesként élnek, teljes titokban. Ő is ezt az utat választotta végül, ráadásul úgy, hogy akkor még haloványan sem derengett, hogy néhány év múlva újra közösségben élhetik meg ezt a hivatást. „Azóta sem bántam egy percig sem. Sajnáltam a fiút, de biztos voltam benne, hogy ha engem a szerzetességre hív az Úr, akkor neki nem az az útja, hogy én legyek a felesége.”

Harmincévesen tett ideiglenes fogadalmat egy magánlakásban, teljes titoktartás közepette, még a családjának sem árulhatott el semmit. Mikor a rendszerváltás után aktuális lett, hogy beköltözzön Kőszegre a rendházba, még élt a nagymamája, és ő ápolni szerette volna haláláig. A nagymama még 12 évig élt; így alakult, hogy csak 2002-ben kezdhette meg az „igazi” szerzetesi életet, ami azt jelentette: 47 évesen fel kellett adnia a gyökereit, bevett szokásait, önállóságát és mindenekelőtt anyagi függetlenségét. A szerzetesrendekben ugyanis le kell mondani a saját vagyonról, közös kasszából gazdálkodik mindenki.

„Rendszerető ember vagyok. Szeretem a rendet magam körül. Itt mindennek megvan a helye az életünkben, az imának, a munkának, a pihenésnek. Nagyon szeretek kirándulni, de azt itt is lehet” – indokolja, hogyan sikerült a kezdeti honvágy ellenére is hamar megszoknia az új életformát, ami szigorú napirenden alapszik. Máig tartják a szerzetesi fegyelem egyes elemeit: Imelda nővér 4:45-kor kel, 5:50-kor kezdődik a reggeli zsolozsma, amit fél 7-től szentmise követ. Napközben és este is imádkoznak közösen, és a kolostorban van klauzúra, vagyis a külvilágtól teljesen elzárt rész a szobáikkal. Hordják a habitust, azaz a szerzetesi ruhát, és délelőttönként szilenciumot tartanak, mikor csak a legszükségesebbeket beszélik meg egymással. Este 9 után már mélyszilencium van, vagyis ekkortól egyáltalán nem szólalnak meg.

Jelenleg négy novícia (a szerzetesi ruhát már felöltött „újonc”) lakik velük, ők szoktak bevásárolni autóval, Imelda nővér havi egyszer a nagybevásárláson működik közre a Metróban. Gazdasági vezetői teendői mellett fiatal vallásos családok lelki segítésében vesz részt. 24 társa között vannak, akik a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanítanak és tanulnak a Ferenciek terénél, vagy hittant tanítanak, baba-mama klubot tartanak fenn. Van, aki alternatív közgazdaságból doktorált a Corvinuson, és tanítja több egyetemen is. Van köztük nyugdíjazott pszichiáter, van, aki Svájcban épp a doktorátusát írja, egyházi témájú könyveket fordít. A szombat este az úgynevezett rekreációé, pihenésé, amit gyakran töltenek activityvel a nővérek. 

A kérdésre, hogy hogyan viszonyulnak hozzá a járókelők, Imelda nővér azt válaszolja: „Időnként látom, hogy csodálkoznak, meglepetésükben dicsértessékkel köszönnek. Legutóbb egy fiatalokból álló 4-5 fős csoport »Áldás, békesség!«-gel köszönt rám, reformátusok lehettek, és elsőre ez ugrott be nekik rólam. Általában azt kérik tőlem férfiak, nők is, hogy »Áldjon meg, anyám!« Ilyenkor azt mondom: »Áldjon meg az Úristen«”.

„Miközben a többiek az okostelefont nézik, én elmondom az imákat”

Erzsi nővér (született Veisz Erzsébet) szintén a szocializmus idején lett nővér, igaz, gyökeresen más utat követve. Több mint 60 éve apáca, tavaly töltötte be a 80. életévét, a Hermina úti Ferences Mária Missziós nővérek kolostorában él hat társával együtt egy nemzetközileg vegyes közösségben. Ő az „amerikai álmot” cserélte fel a szerzetesi életre. Már gyerekként érezte, hogy vonzza a szerzetesi hivatás, de ekkor szó sem lehetett ilyesmiről. 18 évesen, 1957-ben szökött át Ausztriába, ahonnan a tengerentúlra igyekezett: a nagynénje várta Amerikában. A disszidenseket ferences apácák szállásolták el a kolostorukban, itt várták meg a továbbutazáshoz szükséges papírokat. „Szép, hosszú fasoron mentünk át a templomhoz. Mondták a nővérek, hogy először a ház urát fogjuk köszönteni. Nem értettem – mit csinál a ház ura a nővérekkel? Bementünk, és megláttam a nővéreket az oltáriszentség előtt térdelni teljesen fehérbe öltözve. Épp szentségimádás volt. Nagyon megfogott, mintha átviláglott volna ezen keresztül a Jóisten; rájöttem, hogy ez az, amire annyira vágytam tízéves koromban.”

Így alakult, hogy amikor a papírok megérkeztek, Erzsi nővér már tudta, hogy nem fog elutazni. A „hívás” erősebb volt, mint a tengerentúl ígérete: ezzel a szóval illetik azt a belső meggyőződést, vágyat, hogy az illetőnek teljes mértékben Istennek kell szentelnie az életét a szerzetesi pályára lépve.

Erzsi nővér élete ezután kalandosan alakult: Bécsben elvégezte a pedagógiát, a teológiát és az óvónőképzőt, majd 18 évet Afrikában, Kongóban töltött misszióban az egykori francia gyarmaton. Nemzetközi óvodát működtettek, hittant tanítottak, könyvtárat tartottak fenn a szegényeknek; két évet még a szavannán is eltöltött, lepratelepen is megfordult. A rendszerváltás után Magyarországra helyezték, ekkor találkozott először magyar társaival. Regionális főnökként az ő feladata volt összefogni a szétszóratásban élőket, illetve a külföldről érkező missziós apácákat. Ma már főleg otthon tevékenykedik, és embereket fogad, segít bárkinek, aki krízishelyzetbe kerül, nemrég egy alkoholbeteg férfit állítottak a gyógyulás útjára.

A Hermina úton, a Városliget sarkán álló rendházba be lehet jelentkezni telefonon, vagy be is lehet csöngetni; bárki bejöhet lelkigondozást kérni, de főleg azokkal vannak kapcsolatban, akik a templomukba járnak. A rendház szorosan a templom mellé épült, a zárkáikból közvetlenül a sekrestyébe és a hajóba nyíló folyosóra lépnek ki, itt tehát nem él az a klauzúra, ami a domonkos nővérek szobáit teljesen elzárja a látogatók elől. A házfőnök lengyel származású, aki több plébánián is különböző lelkigyakorlatokat vezet fiataloknak. A hét nővér között van olyan, aki hittant tanít, egyik szlovén társuk az Irgalmas Kórházban ápoló.

Mary nővér Indiában született, több mint 20 éve él Magyarországon. Ápolóként is dolgozott Budapesten. 

A Ferences Mária Misszionárius Nővérek színe a szürke és a fehér, de Indiában például száriban járnak. „Ez a medál a mi rendünk jele” – mutatja Erzsi nővér a nyakában lógó keresztet. „Ahol nem viselhetjük a fátylat, ott erről ismerjük meg egymást. Ez az egyszerű ezüstgyűrű az örök fogadalmat jelképezi, felette ez a másik a tized-rózsafüzér, ez nem hivatalos, csak azért viselem, mert praktikus. Ugyanis ha kimegyek a városba, az emberek gyakran kérik, hogy imádkozzak értük. Aztán útközben, miközben a többiek az okostelefont nézik, én elmondom az imákat.”

Bécs és a kongói főváros után könnyen hozzászokott Budapesthez, de amikor a kis kápolnában imádkozik csendben, és kint hallja a trolikat, autókat, úgy érzi, egy kis szigeten van. „Az emberek különbözőképpen néznek ránk. Egyszer odajött egy férfi, és megkérdezte: Ön apáca? Mondtam, hogy igen, erre ő: Megsimogathatom a kezét?” – emlékszik vissza mosolyogva. De előfordult már az is, hogy valaki elmesélte neki az egész életét a buszon ülve.

„Kőkemény rocker voltam”

A fiatal belépők száma évről évre csökken Európában és a nyugati világban, inkább Afrikában, Ázsiában tapasztalható felfutás. A budakeszi domonkos rendházban négy novícia van épp, és itt beszélgettünk a 27 éves Angelika nővérrel is (születési nevén Schnider Anikóval), aki a nyáron tette le az örök fogadalmát. Közvetlenül érettségi után lépett be, és ő már azt a generációt képviseli, amely az interneten keresztül ismerte meg a nővéreket. „A szerzetesség kérdése már a gimi második felében nagyon foglalkoztatott. Az első fele nem ezzel telt, akkor kőkemény rocker voltam” – meséli nevetve.

De alapvetően vallásos volt, járt misékre, igaz, lázadó korszakában belül elhatárolódott a szabályoktól, az egyháztól. „Az acélbetétes bakancs, szegecses öv ellenére már akkor is azt kerestem, mi az az igazság, amire építhetek. Ez a keresés adott egy folytonosságot; szépen csendben belül megfogalmazódott bennem, hogy Isten maga az igazság.” Ebben különös szerepet játszott egy nagypénteki kereszthódolat, amelyen akkor érezte, hogy Jézus tényleg közelebb hívja magához. „Benne volt a pakliban, hogy legyen családom, gyerekeim, egy férjem, hiszen nagy családból jövök, három testvérem van. A lemondás olyan értelemben igaz, hogy le kell mondani a családról. De emellett beléptem egy közösségbe, sok emberrel találkozom, más értelemben, de kaptam egy családot” – mondja. „Valós a hívás, mondhatok rá igent vagy nemet is, de kikerülhetetlen, reagálnod kell rá. Én azt tapasztaltam, hogy akkor leszek a helyemen, ha igent mondok.”

Angelika több mindent megőrzött régi életéből, hobbiszinten csellózik és fotózik. Fiatalabb korában elkezdett képeket szerkeszteni, s ezt kamatoztatja is a közösségen belül, ő szerkeszti a plakátokat, roll-upokat. Fenn van például Facebookon is, és a közösség Facebook-oldalát is ő frissíti másodmagával együtt. Hebraisztika tanszéken tanul az ELTE bölcsészkarán, hetente többször bejár a belvárosba, és valamilyen tekintetben ugyanolyan egyetemista, mint a többiek. Egyébként minimum alapszinten minden apácának kell teológiát tanulnia.

„Az egyetemen meg szokták kérdezni, miért van rajtam ez a cucc, ami zörög. Nem tudom, hogy érti-e, ha azt mondom, hogy ez egy rózsafüzér” – magyarázza Angelika. „A fő kérdés a magántulajdonra vonatkozik: kapok-e fizetést, elkölthetem-e az ösztöndíjam? Néha megbámulnak, néha nem, valaki nagyon feltűnő, valaki odajön, hogy „Anyám, áldjon meg!”, és akkor rajzolok egy kis keresztet a homlokára – mert azért nem vagyok felszentelt pap –, és mondom, hogy imádkozom érted. Van, akin látszik, hogy tényleg fontos neki. Van, aki rám köszön, hogy Dicsértessék! Amilyen sokszínű a város, olyan sokszínűek a reakciók is. Szokott lenni néha egy-két csípősebb megjegyzés, olyanok hogy »Tudom, hogy beléd bújt az ördög!«” – mondja nevetve.

"Savanyú papokra, feláldozott életekre nincs szükség"

A mai világban nagyon nehéz elkötelezetten élni, szinte mindegy, hogy tisztaságban, vagy egy nő mellett” – véli Bellovics Gábor, a 31 éves jezsuita szerzetes, aki a Mária utcai Jézus Szíve Jezsuita Templomban szolgál. „Leginkább az foglalkoztatja az embereket, hogyan lehet explicit szex nélkül élni, nem pedig az, hogyan lehet család és házasság nélkül. Ezt pontosan tudják. Én a szerzetességgel a teljes önátadás mellett döntöttem, aminek a következménye sok minden. Nagyon jó, hogy hosszú a képzés, mert már megvizsgálhatja egy fiatal, akarja-e ezt az egészet. Gond nélkül kiszállhatsz bármikor, körülbelül a növendékek fele vissza is fordul. Savanyú papokra, feláldozott életekre nincs szükség. A botrányoknak van annyi haszna, hogy segítenek a »megtisztulásban«. Ma sokszor nagyon negatív előítéletek övezik a papságot, tripla adag elhatározásra van szükség, hogy valaki vállalja” – osztotta meg velünk gondolatait. Gábort 12 év után szentelték pappá, ennyi ideje volt, hogy felkészüljön a döntésre, holott nagyon korán, már 19 éves korában úgy döntött, hogy egyházi pályára lép.

Bár gyerekkorában járt hittanra, templomba, elmondása szerint sosem volt „egy ájtatos manó”. „A magaviseletem sem volt túl jó, az osztály bohóca voltam igazából, az a típus, akinek többször látja a hátát az osztályfőnök, mint az arcát. Az osztálytársaim emlegették is a papszentelésemen, hogy soha nem gondolták volna, hogy egyszer itt fogom hirdetni az Isten igéjét” – meséli nevetve. A kortárs nyomás persze megvolt rajta is, ő is járt kocsmázni, szerelmes is volt. De aztán más lett számára a fontos.

Komolyan tanult orgonálni, és csak a templomban tudott gyakorolni. Zenei pályára szeretett volna menni a 12. osztály félévéig, mikor is volt egy megrázó élménye az egyik adventi hajnali misén. „Az oltár mellett egészen furcsa otthonosságérzés fogott el, és azt éreztem, ennek a közelében szeretnék maradni. Villámcsapásszerű volt, nem értettem, de kitartott. Sokáig nem beszéltem róla másnak, mert magamnak se tudtam megfogalmazni, mi ez.” Később a legtöbben csak lebeszélték, mondván, hogy ennyi idősen ezt nem lehet eldönteni, végezzen el egy másik egyetemet előtte, de ő kitartott az elhatározása mellett. Viszont mikor a kispapi gyakorlatát töltötte, rájött, hogy képtelen közösség nélkül élni, ekkor lépett be a jezsuita rendbe, amellyel római tanulmányai során már kapcsolatba került.

A két év noviciátus során keményen megdolgoztatták őket: a kórházban haldoklókat ápoltak, egyhónapos lelkigyakorlaton vettek részt Dobogókőn teljes némaságban, és végig kellett csinálniuk egy huszonöt napos zarándoklatot Lengyelországban pénz, telefon nélkül, mindössze egy váltás ruhával a hátizsákban, úgy, hogy vadidegenekhez kellett becsöngetniük szállásért és élelemért.

Az 1540 óta létező jezsuita rendről egyébként manapság azt tartják, a legliberálisabb rend. Az életvitelük sem annyira szigorú, mint más szemlélődő-apostoli rendeké. Gábor nem is jár habitusban; egyszerű papi gallért és Tisza cipőt viselt, amikor leültünk beszélgetni. A jezsuita a katolikus egyház legnagyobb létszámú szerzetesrendjének számít, amelyben kötelező 8-10 évig tanulni, ebből több évet sokszor külföldön, ami egyszerre vonzó és ijesztő is, viszont nagy adag nyitottsággal ruházza fel az embert.

Gábor nyolc társával együtt a Horánszky utcai rendházban él, amit sok mindennek gondolnánk, csak épp nem kolostornak. Futópad és szobabicikli is van benne, amit adományként kaptak egy lelkes hívőtől. Az itt élő szerzetesek között többen miséznek, tanítanak, hetente egy alkalommal, hétfő esténként találkoznak, és a nyitottságukra jó példa, hogy egyik közösségi vacsorájukra minket is meghívtak.

Gábor a szomszédos Jézus Szíve Templomban szokott misézni, emellett keresztel, esket, jegyespárokat kísér csakúgy, mint egy „sima” pap, múlt nyáron például huszonegy esküvőt tartott. A szomszédos Jezsuita Szakkollégium lelkésze is. Az életébe belefér, hogy alkalomadtán hazautazzon a családjához Mosonmagyaróvárra vagy hogy kikapcsolódjon a civil barátaival is.

Mikor a magántulajdon kérdésére terelődött a szó, bevallja: ha gazdálkodhatna a saját pénzével, biztosan lenne saját autója. „Illetve többet utaznék olyan helyre, ahova nem tanulni küldenek, meglátogatnám Kanadában a rokonokat. De nem panaszkodhatok, rengeteget utazom, épp most jöttem meg Panamából, de ezek mind missziós utak” – magyarázza.

„Olyan tűzzel beszélt, hogy megperzselődtek a barokk angyalkák”

Egészen más életformát kíván meg egy pálos szerzetesi hivatás. Talán ők azok, akiket a legtöbben ismernek Budapesten, hiszen a Gellérthegyi Sziklatemplom népszerű turistalátványosság. A látogatók egészen a sekrestyéig merészkedhetnek, ott viszont stoptábla jelzi, hogy tilos a bemenet. Az ajtón túl találjuk a pálos kolostort, ahol öt testvér él, hárman papok, a negyedik a ház körüli teendőket, a bevásárlást intézi, az ötödik pedig még teológiát tanul, nemrég végezte el az újoncévet. A ház főnöke Puskás Antal, aki 1998-ban, 20 évesen lépett be a rendbe. Abban kivételt képez interjúalanyaink között, hogy egyáltalán nem kapott vallásos neveltetést.

„A falunk hagyományos falu volt Felvidéken, de sose találkoztam olyanokkal, akik hitelesen tudták képviselni a kereszténységet. Nem érdekelt az egész. De közben kerestem a helyemet. Emlékszem, a barátaimmal ültünk a presszóban, egy óriási halom szotyi volt előttünk, meg sör. Ez ismétlődött hétről hétre, és azt kérdeztem magamtól, meddig fog ez menni még? Ennyi az élet?” – emlékszik vissza. A katonaságban aztán megbarátkozott néhány katolikus sráccal, akik hiteles kereszténynek tűntek számára. „Hetek, hónapok alatt magamba szívtam a hitbéli tudást, és megkaptam az ajándékot, hogy élő hitem lett. Nyilvánvaló lett számomra, hogy ha hívő leszek, az egyben azt is jelenti, hogy szerzetes is, olyan közel akarok lenni a forráshoz, amennyire lehet.”

A szotyis barátok azt hitték, „ez csak a következő hóbortja a Robinak” (a Róbert Antal atya civil neve). Mikor leszerelt, Márianosztrára keveredett, ahol egy pálos szerzetes, József atya prédikált épp. „Kicsi, hatvanéves ember volt, de olyan tűzzel beszélt, hogy megperzselődtek a barokk angyalkák. Éreztem, hogy őt meg kell ismerni. Sokat beszélgettünk, így lett vonzó számomra a pálos lelkiség és remeteség.” Az édesanyja könnyebben vette a döntést, de az apja talán kicsit szégyellte is, hogy a fia vallásos. De mára finomodott ő is, ha Antal atya meglátogatja, közösen szalonnáznak, boroznak, halásznak, csakúgy, mint bármelyik apa-fia páros.

Hogy milyen értelemben beszélhetünk remeteségről Budapest turisztikailag frekventált részén, az érdekes kérdés. A zaj régen problémákat okozott, nehezen lehetett imádkozni, de mióta kialakították a Pálos Fogadóközpontot, audioguide-dal szépen csendben végig lehet nézni a templomot. A lokációnak van jó oldala is, mert közel van a BME, sok fiatal jár a misékre. Előfordult, hogy Antal atya az esti misére ment az oltárhoz, és alig tudott átkecemergni a diákok hátizsákjain keresztül.

„20 év szerzetesség után arra jöttem rá, hogy a remeteség egy nagyon aktív dolog. Egy harc. Amikor kimentek az első remeték a sivatagba, a hegyekbe, akkor nem a világtól vonultak el, hanem meg akarták vívni a harcot a láthatatlan ellenséggel, a gonosszal, nemcsak magukért, hanem a társaikért a világban. Amit a saját bensőmben, kapcsolataimban megélek, koncentráltan van jelen a szerzetességben. A remeteséget én így élem meg Budapest középpontjában, nem szükséges hozzá egy sivatag vagy hegyvonulat. A lényege nem a kivonulás, hanem az Isten iránti szeretet és spirituális, szellemi harc. Ez lehet, félelmetesen hangzik” – mondja nevetve.

„A mindennapi életben megjelenő harcokra gondolok. Például hogy reggel elhatározom, hogy fölkelek a közös imához, vagy mikor valaki fölkel, hogy reggelit adjon a gyerekeinek. Gyakran rátör ilyenkor az emberre az akaratgyengeség, a depresszió, mikor jó ügyért, másokért akar tenni, és nehéz. Mikor nemcsak az időjárás, hanem egyfajta spirituális teher, nyomasztás is megjelenik, amitől az ember szinte lebénul. Ezt tudatosan úgy éljük meg, hogy a hivatásunk része, ami időnként koncentráltan bukkan fel.”

Antal atya naptára sűrű, a misézés és a házfőnöki teendők mellett naponta két-három ember jön hozzá lelki vezetői beszélgetésre, amire fel is kell készülnie. Még két területen is aktív: abortuszon átesett nőknek, pároknak segít, illetve pornófüggőknek, ő menedzseli a tisztasor.com projektet.

A kérdésre, hogy nem érzi-e magát bezárva, azt a választ adja: nem, sőt, lehetne még „bezártabb” az életük. „Többször kérdezték már tőlem, miért nem akarok kimenni. Mikor az ember megsejti az örömöt, amit az Istennel együtt töltött idő jelent, ahhoz nincs szükség külön helyre. A szolgálat, amiben élek, az is öröm. Ettől függetlenül biológiailag és szellemileg is szükség van arra, hogy kimozduljak a természetbe. Meg kell tanulnom, hogy időt szánjak erre. Futni, biciklizni, ledőlni a fűbe a Margit-szigeten, egészségügyi okokból, hetente kétszer, háromszor. De hogy hol találom meg az örömömet, nem kötődik helyhez. Nekem ahhoz elég egy szoba” – fejti ki.

Írta: Jász Annamária

Fotó: Kálló Péter / WLB