Az evangéliumban így olvassuk: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit az bocsánatot nyer, akinek nem bocsátjátok meg az nem nyer bocsánatot!” Bocsánatról, kiengesztelődésről beszélünk. Miféle változás volt az, amit a Lélek végbevitt a tanítványokban és mi ennek az üzenete ma?
Sok tanító működött akkoriban Jézuson kívül is. Benne azonban sokkal többet éreztek a tanítványok. Arra jöttek rá, hogy ő a megváltójuk, akitől bocsánatot nyertek. Új erőt kaptak azzal, hogy tiszta lappal folytathatták életüket. Sokkal több ez, mint egy olyan belső tartás, ami egy tapasztalt ember meghallgatása, könyvének elolvasása által jön létre bennem. Ez a több a Szentlélek titokzatos ereje, ami egy hihetetlen belső elköteleződést hoz létre. Az értelemből a szívbe helyeződik a motiváció. A Szentírásnak nagyon szép kifejezései vannak erre: leszállt rájuk a lélek, lakhelyet vett bennük.
A tanítványok másik felismerése az volt, hogy Jézus a barátainak nevezve őket egész küldetésének folytatását bízta rájuk. Ami hatalmas bizalmat jelez, minőségi változást. Nem azt mondja nekik, hogy láttátok, tapasztaltátok a tanításomat, alkalmazzátok! Hanem azt, hogy folytassátok, amiben az építkezés, kiteljesedés ígérete van, hiszen az Egyház csírái ekkor jelentek meg és terjedt el később a világban – és ez már a tanítványok műve a Szentlélek ereje által.
Egyszerű, gyarló hívőként vágynánk arra, hogy megkapjuk a Szentlélektől ezt a belső elköteleződést, erőt. Hogyan tudjátok ezt az üzenetet közel hozni minden, hitében bukdácsoló emberhez? Mi ebben a szerzetesek szerepe?
Ferenc pápa éppen itt és ebben szeretne lendíteni az egyházon. A két évezred alatt kialakult egy szervezeti, adminisztratív, sokszor merevnek tartott és érzett forma. Egy hagyomány a liturgiákban, a kommunikációs gyakorlatokban. A pápa kimozdítana minket ebből és a személyesség, az érzékenység, a kreatív lelkipásztorkodás irányába vezetné az egyház képviselőit. Új látásmód, új magatartási minták kellenek, aminek kialakításába aktívan bevonja a híveket is. A szinodális folyamat nem kis részben éppen erről szól.
A Szentléleknek az apostolokban mély, belső elköteleződést létrehozó ereje a folyamatos megtéréstől, a hit elmélyítésétől függ. Hogyan gondolkodunk a hitünkről, amikor tucatnyi egyéb körülmény is van, amiről gondolkodni kell? Az egyik út, hogy a családom, közösségem, emberi kapcsolataim, a munkám, a rámbízottak, a szegények, a szabadidő és a többi mellett még ott van a hitem is, ennek formális gyakorlataival. A másik út, amikor az erkölcsi alapjaim, az életemet hordozó alapelvek a hitemen nyugszanak. Az erre épülő meggyőződés, tapasztalat, filozófia az, ami az egész életemet, működésemet, a családomat, munkámat, emberi kapcsolataimat meghatározza. Ekkor a hit nem egy valami az életünk számos területe között, hanem vonatkoztatási pont. Az évszázadok során ebből a szemléletből nagyon sokat elveszítettünk, egyének, közösségek és az Egyház is. Itt van a tennivalónk, mert az Isten tapintatos, nem fog tolakodni, a Szentélek nem fogja ránk erőszakolni az akaratát, az utat nekünk kell keresni. Ha csak annyit szánunk rá, hogy alkalmanként megjelenjen az életünkben, az kevés lesz.
Felemlegetted Ferenc pápát, akiről azt mesélted tavalyi, a látogatásakor szerzett élményeid alapján, hogy ő nem odamegy valahová, kinyilatkoztat, megfordul és elmegy. Hanem minden találkozó úgy zajlott vele, hogy előtte emberek léptek elé és beszámoltak a pápának az élethelyzeteikről, kérdéseket, dilemmákat fogalmaztak meg neki és a pápa ezekre válaszolt. Ez az igazi párbeszéd azt üzeni, hogy az egyház nem az igazság egyedüli birtokosaként lép fel és csak egyszerűen kinyilatkoztat, amit el kell fogadni, hanem együtt keressük a válaszokat, a megoldást. Hol tartunk most, hol tart a bencés közösség, hol tartasz Te ezen az úton?
A tanítás, a szolgálatok, a szentségek erejének közvetítése, az evangélium értékrendje szerinti útmutatások megfogalmazása mind a hagyományos egyházi működés fontos részei. Ha ez a működés elszakad az emberek mai tapasztalataitól, elakadásaitól, dilemmáitól, akkor nem képes valódi válaszokat nyújtani. Összességében nem tudunk figyelni a Szentlélekre, mert ő figyelembe veszi az idők jeleit, és éppen ezeket kutatva kell nekünk hiteles válaszokat adni. Nagyon fontos ebben a pápa útmutatása, aki éppen erre találta ki a szinodális folyamatot, amely a széles tömegek meghallgatásával kezdődik és a válaszok imádságos kutatásával folytatódik. Tehát nem a válaszok születnek meg először és nem az egyházi hagyomány válaszait kell elővennünk!
Bencés közösségünk ilyen irányú útkeresésében nagyon sokat segített a februárban lezajlott vizitáció, amely során kérdéseket tettek fel nekünk a minket meglátogató apátok. Sokféle szolgálata, feladata van a közösségnek, de hogyan tudunk valóban jelen lenni ezekben? Hogyan küzdünk meg a túlterheltségünkkel? Mi az, ami elvonja a figyelmünket a végső célokról? Hogyan tudjuk úgy átszervezni, átgondolni a szolgálatainkat, hogy azok ellátásába akár újabb világi, laikus munkatársakat vonjunk be?
Az én életemben ilyen átgondolandó, fontos kérdés a közösségünktől ideiglenesen távol élő testvéreink ügye. Egyik testvérünk például nagyon mély és hosszú beszélgetések után több területen esetileg ismét bekapcsolódik az életünkbe. Egy plébános atyánk sabbat-évre vonul el és missziós feladatokat vállalna Kárpátalján. Mint apátnak ezekkel az érzékeny kérdésekkel nem szabad csak a formális, jogi szinten foglalkoznom. Nekem most ezt üzeni a Lélek, ez elé a kihívás elé állít.
Mi az, amit a fontossági sorrendben előre kell venni? Mi az, amivel a közösség azonosulni tud és figyelmét arra fordítja és mi az, amit elenged, redukál? Például annak érdekében, hogy az evangéliumi lelkület, missziós cél, szinodális folyamat érvényre jusson?
Külső nyomást csak annyiban érzékelek, hogy nyilván minden területünk fokozottabb bencés jelenlétet szeretne magának. Például több, helyben ott lakó plébános, hangsúlyosabb jelenlét az iskoláinkban, a kulturális életben és így tovább. Sajnos ez fizikailag korlátokba ütközik, egyszerűen szólva nem vagyunk elegen. Erős a belső késztetésünk, hogy felmérjük energiáinkat, reálisan lássuk, mennyien vagyunk és mit bírunk el. A szempontok között a spiritualitás, a liturgiák, a lelkigyakorlatok megtartása hangsúlyosabban van jelen, hiszen ezeken a területeken nem vagyunk pótolhatók.
Bennünk laikusokban, akik együtt dolgozunk veletek, támogatunk benneteket egyszerre van jelen a megértés és türelmetlenség is irányotokba. Lehet, hogy igaztalan és önző az a vágyunk, hogy a szerzetesközösség jobban bevonódjon a mindennapjainkba, hangsúlyosabb legyen a bencés jelenlét? Lehet, hogy számotokra más a küldetés értelmezése, mint amit mi, külsősök elvárnánk?
A jelenlétnek több formája van. Az egyik a fizikai, amikor találkozunk, beszélgetünk, együtt ünnepelünk, közösségben vagyunk együtt. A bérmálások, húsvétok, liturgiák alkalmával, mikor az iskolában órát tartunk, kirándulni megyünk. A másik egy közvetett spirituális jelenlét, ami például megjelenik a Bencés Kiadó sokféle lelkiségi kiadványában. Közvetetten jelen vagyunk minden kulturális programunkban, kiállításunkban, koncertünkön, sőt a gazdasági tevékenységeinkben, borainkban, söreinkben, termékeinkben is. Fizikailag nem tudunk eljutni mindenhová, spirituálisan inkább.
Minden jelenlét, amit felsoroltál egy-egy kommunikációs felület, amin keresztül nemcsak a hívőket és a közvetlen vonzáskörzetet éritek el, hanem a Főapátságtól mind lelkületben, mind földrajzilag távolabb eső csoportokat is. Ugyanakkor mindegyik – jazz-koncert, könyvek, kiállítások, bor, sör, apátsági termékek, gasztronómia – magasra pozicionált termék és szolgáltatás. Még azt is mondhatnánk, hogy elitista. Miközben a 2023-as népszámlálási adatok azt mutatják, hogy a katolikus hívők alig 20 százaléka diplomás. Mintha tíz emberből csak kettőt akarnátok megszólítani…
A számok bizony a valóságot tükrözik. Például jó kérdés, hogy egyáltalán ki olvas ma könyvet, vagy látogat kortárs művészeti kiállításokat. A szerzetesek is ebbe a magasabb iskolázottságú csoportba tartoznak, hiszen diplomás emberek vagyunk. Iskoláink közül az általános iskolák és szakiskolák köre az, ahol a társadalom szélesebb köreihez jutunk el, de azokban sincs állandó bencés jelenlét. Ilyen heterogénebb csoportokat megszólító alkalmak még a zarándoklataink. Ugyanígy a szociális munkánkban, a plébániai szociális lakásokban, szociális otthonainkban, Szent Márton asztalánál, a Felzárkózó Települések program keretében végzett szolgálatunkban találkozunk sokféle ember sokféle egzisztenciális gondjával. Gondolkodnunk kell azon is, hogyan nyissunk, hogyan juttassuk el az evangélium üzenetét feléjük is, minél több ember felé.
Egyik prédikációdban ezt mondtad: „Krisztus egyháza, a Krisztushoz tartozó közösségek nem emberi megfontolás, döntés, vállalás, nem módszerek és szervezés útján jönnek létre, hanem a Szentlélek kezdeményezésére, a Szentlélek embereket megragadó hatalma révén.” Sokaknak ma úgy tűnik, hogy ez nem így van, mert az egyház hatalmi és pénzügyi konstrukciók hálójában vergődik.
Félek, hogy a hálóba-keveredettségnek ez a szorongató, levegőt kiszorító érzése ugyancsak valós – ahogy egyébként az első nyugati szerzetesek tapasztalata is ez volt a negyedik században. Hazánkban ma az egyházat az állam finanszírozza, és nem a hívők adományaiból vagy más forrásteremtő tevékenységekből tartja fenn magát és műveit. Az egyház azonban mégsem csupán emberi konstrukció, mint egy egyesület, amelyet emberek hoztak létre, emberek határozzák meg vagy éppen módosítják a célkitűzéseit. Amit korábban mondtam a Szentlélek működéséről, ide is illik. Jézus a küldetésének folytatását, kiteljesítését bízta a tanítványokra, az egyházra. Nekünk ezt az elsődleges célt kellene szem előtt tartanunk.
Ezt a gondolatot egy korábbi interjúdban is megfogalmaztad: „a ma embere számára az evangélium éltető üzenetét, a frissességét, a hit fölszabadító erejét kellene továbbadni és megfogalmazni. Így nem szakadunk el a hagyományoktól, de nem is válik az egyház kövületté. Mint minden folyamat, ez is megtorpant napjainkra. A mi törekvésünk, hogy az egyház legyen missziós, tárja fel azokat a területeket, ahol szolgálni tud, feleljen a nagy társadalmi problémák kihívásaira.” Kérdezem, hogy valóban kapott-e lendületet ez a folyamat a Szentatya 2023-as látogatása után? Vegyük sorba, milyen választ ad a magyar társadalom jelenlegi nagy problémáira az egyház, ezen belül koncentráljunk a Pannonhalmi Főapátságra!
A kegyelmi botrány és annak utóhatása például egy komoly társadalmi feszültséget okozott komoly erkölcsi kihatással. A kiskorúak bántalmazása nagyon súlyos probléma és minden olyan tett, intézkedés, magatartás, amely ezt eltitkolja, jelentőségét kisebbíti és büntetéseit devalválja, rendkívül súlyos erkölcsi kártétellel jár. Hazánkban talán azért lett ebből ekkora probléma, mert politikai hatása is van. Ha a tömegek úgy ítélték volna meg, hogy nem olyan súlyos gond, amit a kegyelmi ügyben a köztársasági elnökasszony tett, akkor ebből feltehetően nem lett volna ekkora ügy. De mivel úgy ítélték meg, és a politika látta, hogy emiatt szavazatokat lehet veszíteni, komoly ügy lett belőle. Hangsúlyozom: a visszaélések súlya nem a tömegek pillanatnyi érzésén, vagy a politikai hasznosság szempontjain múlik. Ferenc pápa itt is az evangéliumhoz való húségünk felelősségére mutat.
Azonban egy csónakban evezünk mindannyain, az egész emberiség a világ gondjainak tengerén – ez a hasonlat valós. A különböző szembefordítások nem segítik, hogy egy irányba és a jó irányba vigyük ezt a csónakot. A világ nagy problémái ma a migráció, a klímaváltozás és ökológiai válság, gazdasági nehézségek, erkölcsi krízisek és a háború. Megoldásuk csak a jószándékú emberek összefogásával lehetséges. Vallások, hitek, politikai meggyőződések, etnikai, politikai megkülönböztetések mentén széttöredezve nem fog menni. Ferenc pápa ugyanígy látja, mi is ugyanígy látjuk.
Amit javasolsz annak kulcsa, hogy közösséggé váljunk, felelősséggel és szeretettel legyünk egymás iránt. Megsérült vagy elvesztettük azt a képességünket, hogy ebben az individualizált világban túllépjünk egymás megkülönböztetésén és így alkossunk közösségeket?
Igen, megsérült ez a képességünk, ez találó kifejezés. Egyrészt a korszellem miatt. Sok politikai indíttatású törekvés arra irányul, hogy táborokat hozzanak létre, amelyek között nincs átjárás. Falakat húzni egymás közé, ezt számtalanszor tapasztaljuk. A különböző identitású csoportok szembefordítása politikai siker, haszonszerzés reményében történik és nem a társadalmi siker érdekében. A társadalmi siker záloga a belátáson alapuló együttműködés lenne, amiben meglátod a másikat, a sokszínűségében rejlő értéket.
A mai magyar társadalomban van-e béke? Ha igen, akkor nincs tennivalónk. Ha nem, akkor mi a tennivalónk?
Akik tompítani akarják ezt a kérdést, azt mondják, hogy sohasem volt béke. A békétlenségnek, gyűlölködésnek, elszigetelődésnek, kirekesztésnek vannak fokozatai. Ezen a téren bőven lenne mit változtatni. Különösen káros, amikor zárt, merev vélemények mentén, a kisebbségek, a nemi identitások, a bevándorlók, idegenek kapcsán fogalmaznak meg előítéleteket.
Ferenc pápa gyakorlata ebben is iránymutató. 2019-ben Abu-Dzabiban az ottani imámmal együtt a béke, a békés együttélés, a testvériség érdekében írt alá egy közös dokumentumot. A pápa és az imám ebben arra szólítanak fel, hogy a hívőknek a testvért kell látniuk a másik emberben, akit támogatniuk és szeretniük kell. Ez a gondolkodás, érvelés lenne az, ami egyszerűen kihúzza a talajt a gyűlölködés alól és a kiengesztelődést szolgálja. Arnold atyáék minden évben iskolatáska-megáldást tartanak együtt a reformátusokkal és evangélikusokkal – ez a kiengesztelődés útja kicsiben.
Az ország, a polgárok elé példaként állított emberek és pozíciók morális összeomlását láthattuk magunk előtt: köztársasági elnök, egykori igazságügyminiszter, református püspök. Erről miért nincs mondandója az egyháznak?
Az egyház némaságát vizsgálni kellene és szembenézni azzal, hogy mik az okok. Nyilván van egy a múltból, az 50-es évekből származó elnémítottságunk. A rendszerváltás után pedig nem mertünk megszólalni a múltunk bűneiről, a kommunista rendszer kiszolgálásában betöltött szerepünkről. Ma is folytatódik ez a hallgató egyház gyakorlata, amelynek pedig lenne lehetősége megszólalni, de nem él vele, mert annyira összefonódott a finanszírozás alapján az állammal. A saját tekintélyét, működési erejét az állam támogatja. Nehéz, de ki kell mondani, hogy az egyház saját magát korlátozza. Az egyház öncenzúrát gyakorol vélt vagy valós érdekek mentén, ez nyilvánvaló. A deák ferenc-i idea a szabad egyház a szabad államban elve volt, ami a polgári átalakulás lényeges alappillére. Akkor úgy érezték, hogy a nemzeti haladásnak, megbékélésnek ez lesz az alapja. Az elképzelés az volt, hogy az összefonódás megszűnésével az autonóm egyházak szabadon láthatják el a köz érdekében a feladataikat és ebben benne van a prófétai szó, a kritika megfogalmazásának lehetősége is. Ne feledjük, micsoda prófétai szó volt Gyulay Endre szeged-csanádi püspök írása a Magyar Nemzetben 1988-ban, amikor a Ne bántsd a magyart címmel olvasói levelében szólalt meg az abortusz ellen, vagy amikor Paskai László levelet intézett Strassbourgba ugyanebben az évben a falurombolás megakadályozására. De hadd utaljak itt még egy körlevélre, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia adott ki 1996-ban Igazságosabb és testvériesebb világot! címmel. Az egyháznak ezekben a pillanatokban megvolt a lehetősége, hogy prófétai szavával társadalomformáló hang lehessen. Mintha ez a bátor hang ma elnémulna, miközben annyian vágynak rá a társadalomban.
Ha már kritika, akkor nézzünk meg egy másik korjelenséget. Alig találni olyan filmet, filmsorozatot, amelyben ne az erős női karakterek vinnék előre a történetet a megoldás felé. A világ közvéleménye – nyilván nem függetlenül a metoo mozgalom sikerétől – már nagyon mást gondol a nők szerepéről, a női princípium megjelenéséről, mint akár 10 éve. A tavalyi pannonhalmi konferencia kapcsán erős kritikai visszajelzést kaptunk, hogy egyáltalán nem volt női előadó, a konferencián a nők szempontjai nem kaptak teret. Pedig még református lelkésznők is részt vettek az eseményen. Mi erre a válaszod?
Egyik válaszom, hogy idei konferenciánkon már figyelmesebbek vagyunk, és felkértünk hölgy előadókat. Itt lesz velünk Stephanie Dietrich professzor asszony Norvégiából, Kővári Magdolna testvér, a szociális testvérek központi elöljárója, Dorothee Bauer teológusnő Bécsből, Varga Gyöngyi teológusnő Budapestről. A másik válaszom, hogy éppen a Pannonhalmi Főapátság vonatkozásában nem érzek ekkora aránytévesztést. Gazdasági igazgatói, HR-vezetői pozícióikat már hosszú évek óta nők töltik be. Tiszta fiúgimnáziumunkban végtelenül értékes tanárnőinkkel dolgozunk együtt, iskolaigazgatóink között is van hölgy, civil munkatársaink többsége nő, de az egyházmegyei képviselőtestületekben is szép számmal vannak asszonyok. Számunkra fontos, hogy a szakmaiság mellett a női személyiségek érzékenysége is megjelenjen. Ferenc pápa gyakorlata pedig egyenesen áttörést jelent, ami megnyilvánul abban, hogy a Szerzetesi Dikasztérium első számú vezetője – aki eddig mindig egy érsek volt – most egy szerzetesnő. A minap kaptam a Vatikánból egy dekrétumot, amelyet két nő írt alá.
A Főapátság nagyméretű napelem-erőművet épített. A tudomány álláspontja szerint is erősen környezetszennyező akkumulátor-gyárakat telepítenek az országba, napelemparkokat a termőföldekre, erdők szélére. Mi az üzenete a klímaváltozás korszakában a teremtésvédelem fontosságát is zászlajára tűző zöld Pannonhalmának? Mi az üzenete a biológia-földrajz szakos tanár pannonhalmi főapátnak?
Szerintem ennek több olvasata van. A tudomány és a tudományos kommunikáció még adós azzal a válasszal, ami a hulladéktermelés, energiafelhasználás, CO2- és egyéb károsanyag kibocsátások tekintetében pontosan kiszámolná, hogy melyik gazdasági ágazat valójában mekkora környezeti terhelést jelent.
A mi teremtésvédelmi gyakorlataink előremutatóak. Lassan 15 éve, hogy átálltunk a környezetünkben megtermelt zöldhulladékra építő biomassza erőműre, napelemeket telepítettünk az épületeink tetejére, hőszivattyús rendszereket is építettünk. A felelősségünk abban is nagy, hogy egy ilyen ismert helyszínre, mint a Főapátság fokozottabb figyelem irányul. Nem mindegy, hogy milyen gyakorlatokat követünk például a klímavédelem kérdésében. A szemléletformálásunk része, hogy már rendszeresen tartunk teremtésvédelmi keresztutat, évről-évre meghirdetem a zöld böjtöt.
Utolsó kérdés a belső béke után a külső, országok közötti béke kérdése. Sajnos a Szentföldön tavaly október óta, a szomszédos Ukrajnában több, mint két éve ölik egymást az emberek, egymás testvérei. Szégyen, de megszoktuk, hogy háború van, miközben mind Bartholomaiosz pátriárka, mind Ferenc pápa a béke útjára hív. Hogyan lehet ezeket a problémákat orvosolni, hogyan lehet hitelesen megszólalni a béke érdekében?
Egy világbéke megteremtése a nagyhatalmak és nem a kisemberek hatásköre. Bencés közösségünk apró gesztusokkal hívja fel a béke fontosságára a figyelmet. Mi csak törődni tudunk a háború károsultjaival. Menedéket és lakást nyújtunk ukrán menekült családoknak. Az ortodox Húsvét napján meghívtuk őket a pannonhalmi egyházközségbe és ők fogalmazták meg a hívek könyörgését és ukránul imádkoztak. Segélyszervezeteket támogatunk a Pannonhalmi Karitász adományaival. A béke utáni vágyat ébren tartjuk az emberek szívében, de politikai, hatalmi nyomást nem tudunk gyakorolni. A Szentatya képes erkölcsi nyomást gyakorolni diplomáciai testületeken keresztül, a moszkvai pátriárkán keresztül, vagy amikor felajánlkozik túsznak a fogvatartottak helyett. Ténylegesen mi ennek a folyamatnak sem garanciái, sem letéteményesei nem vagyunk. De minden nap imádkozunk a béke áldozatában, az eucharisztiában: adj kegyesen békét napjainkban. És nem feledhetjük: a mi nagy pártfogónk, Szent Márton szerzetespüspök abba halt bele, hogy utolsó napjaiban békét próbált teremteni egy viszálykodó egyházban.
Forrás és fotó: pannonhalmifoapatsag.hu