A kulcs ott van, amikor egy telepen felnőtt, nagyon nehéz körülmények között élő fiatal egyszer csak elkezd nem a hiányaira nézni. Nem arra, hogy nekem mim nincs, hanem arra, mim van. Hogy »jé, én tudok adni másoknak, képes vagyok másnak örömet szerezni«. Miközben természetesen a hiányokkal is foglalkozunk. De nem az van a középpontban. Hanem az, hogy ők mit tudnak beadni a közösbe. Hogy életre szóló örömet tudnak szerezni másoknak, egy gyermeknek vagy egy idős, akár sérült embernek, miközben ők is hiányokkal küzdenek.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Lyukóvölgyi Közösségi Házában 2016-ban indult el a Máltanoda Lyukóvölgy program – egy tanoda, amely a hátrányos helyzetű, jórészt roma tanulóknak nyújt felzárkóztató foglalkozásokat. Az egyéni és kiscsoportos foglalkozásokon különböző képességek és készségek fejlesztése mellett szabadidős programokat is szerveznek, illetve az idejáró gyerekek rendszeresen végeznek önkéntes tevékenységeket.
Az idejáró fiúk és lányok már egészen kicsi koruktól kezdve egy csapatot alkottak, ám, ahogy idősebbek lettek, egyre csak nőtt bennük a vágy, hogy tenni akarnak a saját közösségükért. A gyerekek alig várják, hogy betöltsék a 14-et, ekkortól válhatnak ugyanis egy kivételes közösség tagjaivá. Ez a Lyukóvölgyi Fiatalok Közössége, azaz a LYFK.
A Miskolc közvetlen szomszédságában található Lyukóvölgy az ország egyik legnagyobb szegregátuma. A megyeszékhely által teljesen magára hagyott területen több ezer ember él, nagy többségük mélyszegénységben. A gyerekek és fiatalok számára a telepen az alapvető szükségleteik előteremtése is nagy kihívásnak számít – annyira kevés a közkút, hogy van, akinek egy órát kell gyalogolnia vízért –, a szórakozást és a személyes fejlődést biztosító programok pedig szinte elérhetetlenek számukra.
Az Élményakadémia 2005 óta dolgozik nehéz sorsú fiatalok társadalmi integrációjáért nem formális tanulási programokkal, illetve helyi és nemzetközi ifjúsági munkával. Az úgynevezett PILLÉR programjuk során hátrányos helyzetű ifjúsági csoportokat támogatnak közösségfejlesztési folyamatokban, képessé teszik őket saját kezdeményezéseik megvalósítására.
Az Élményakadémia támogatásával a LYFK-s fiatalok azon dolgoznak, hogy változást hozzanak a telepre. Hogy az otthonuk élhetőbb hellyé váljon a kortársaik számára. Az itt élő fiatalok ugyanis hátrányos helyzetükből fakadóan nem rendelkeznek pozitív példával vagy jövőképpel. Ha viszont megismerik az értékeiket, az erősségeiket, majd a sikereik növelik az önbecsülésüket, ösztönzést kapnak arra, hogy aktívan vegyenek részt saját, vágyott jövőjük kialakításában.
Hogy miként történik mindez a gyakorlatban? Azért látogattunk el a LYFK otthonába, hogy ezt megtudjuk.
Alapvetően hetente egyszer-kétszer találkozunk, ezeken az alkalmakon is van valamilyen kisebb önkéntes program, nyáron gyógynövényeket gyűjtünk, máskor csomagolunk, szemetet szedünk. De vannak olyan alkalmak, amik csak az önkéntességről szólnak. Nemrég járdát készítettünk a fiatalokkal itt, az út másik oldalán – meséli a fiatalok érkezése közben a közösséget összefogó Szibig Marianna Ágnes, azaz Ágnes nővér. „Mindenki nővére, remélem. Mindig van mit alakulni.”
A túloldalon két idős néni lakik, és szerették volna, hogy valahogy megoldódjon a vízelvezetés, miután a járda egy pontján megállt a víz. Egy szakember megnézte, milyen eszközök kellenek a munkálatokhoz, a fiatalok pedig megvalósították – meséli Ágnes. „Remekül”, értékeli a nővér. A gyógynövények gyűjtéséből jótékonysági vásárokat szoktak szervezni, majd az itt befolyt összegeket újabb saját projektjeikre tudják fordítani.
A fiatalok az őszi szünetben sem pihentek. Két önkéntes táborban is jelen voltak: az egyikben a kisebb, tanodás gyerekeket táboroztatták Sátoraljaújhelyen, míg a másikban egy veresegyházi tanyán és idősek otthonában végeztek önkéntes munkát, illetve egy súlyosan fogyatékos embereket ellátó intézményben adtak önálló műsort. A táborokban mindig van valamilyen önkéntes tevékenység, és mellette szórakozás is – most egy adomány jóvoltából a Dunán hajózhattak.
Ahogyan a súlyosan fogyatékos emberek között mozogtak, az valami gyönyörű volt. Előtte persze beszélgettünk a programról, hogy elsőre furcsa lehet majd számukra akár egy látvány vagy reakció, ha például valaki éppen sikítással fejezi ki az örömét, mert nem tud beszélni. Igyekeztünk felkészíteni őket mindenre, és aztán láttuk, ahogy átlépnek minden szokatlan körülményen, és ajándékoznak, kérdezgetik a lakókat, mit énekelnének szívesen – meséli Ágnes nővér.
A segítségnyújtás karácsonykor sem marad el. Néhány éve épp az Élményakadémia segítségével kaptak a fiatalok háromszáz darab cipősdoboz ajándékot, amit szétoszthattak a helyi családok között. „A fiatalok négy csoportra osztották fel magukat, körbejárták egész Lyukót, összeírták a családokat, készítettek személyes meghívót. A mosodát feldíszítették az ajándékozáshoz, aki nem tudott eljönni, annak személyesen vitték el az ajándékot. Mindezt úgy csinálták végig, hogy nem vittek el maguknak, a saját családjuknak semmit, miközben lehet, hogy egyik-másik úgy ment haza, hogy otthon sem várta finom karácsonyi vacsora vagy ajándék, sőt, lehet még a villany sem égett, mert éppen lekapcsolták az áramot.”
Hogy mit lehet erre mondani? Ágnes nővér például csak ennyit: Ez gyönyörű.
A fiatalok szép lassan megérkeznek, a 18 fős társaságból tizenketten jöttek el a mai alkalomra. A programpontok között szerepel a játékos megérkezést követően egy pizzavacsora, játékos és nem annyira játékos kommunikációfejlesztés, illetve a közelmúltbeli táborok belső értékelése.
A nyitókörben kiderül többek között, hogy 14 és 21 év közöttiek, vannak, akik csak pár hónapja, mások hosszú évek óta – a tősgyökeres LYFK-s nyolc éve van jelen – a közösség tagjai. A nyitókört hálakör követi, ahogy Ágnes nővér mondja, azért, hogy „tudjunk jobban arra figyelni, mink van, nem arra, ami nincsen.”
Hogy ki miért hálás? A teljesség igénye nélkül:
- Végre megtanultam viselkedni az iskolában.
- Hogy felkeltem ma.
- Hogy itt lehetek. Hogy testileg, lelkileg rendben vagyok.
- El tudom kezdeni a jogosítványt. („Fejezd is be, testvér” – érkezik a biztatás rögtön.)
- Egészséges vagyok. A családom is az.
- Hogy élek.
- Értetek.
A fiatalok egyébként nemrég mindannyian írtak néhány mondatot arról, mit jelent nekik az önkéntesség, két nagy papírra fel is kerültek a szavaik. „Az önkéntességen keresztül tapasztaltam meg, hogy van olyan, hogy önbecsülés”, írta egyikük, más arról számolt be, hogy a jótettek által teljesen átalakult, és felfedezte az „adni öröm” kifejezés értelmét.
„Miután tartottunk az Élményakadémiával egy közösségfejlesztő programot a LYFK-soknak, ők fogalmaztak meg továbblépési lehetőségeket, és az egyik az volt, hogy találkozzunk gyakrabban” – meséli a programpontok között Kozár Zoltán, a szervezet munkatársa. Az Élményakadémia egyik programja, a Tőlünk nektek keretében négyszer öt napra hívnak be hátrányos helyzetű fiatalokat, az első öt nap csapatépítés, a második egy önkéntes tevékenység megtervezése, a harmadik maga az önkéntesség lebonyolítása, majd az utolsó a zárás.
Ezen a programon sok lyukóvölgyi fiatal részt vett már évekkel ezelőtt, de régóta tervezték, hogy ne csak programok szintjén tudjanak kapcsolódni, hanem folyamatosan jelen legyenek a csapat életében. Ez most év eleje óta végre meg is valósulhat: azóta kéthetente járnak ide. A legelején volt egy beszélgetés arról, hogy a fiatalok miben szeretnének fejlődni egyéni és közösségi szinten, illetve mi mit tudunk ehhez hozzátenni. Szerencsére elég nagy volt az átfedés.
Az élményakadémiás programokon már sok évvel ezelőtt is azt tapasztalták, hogy akár egy négy–ötnapos élménypedagógiai programnak is kivételes hatásai vannak a fiatalokra – folytatja Zoltán. Az önkéntességen keresztül megtapasztalhatják, hogy képesek segíteni, adni másoknak. Hosszú távon a cél, hogy minél több olyan közösség létrejöttét támogathassák, mint amilyen maga a LYFK. Ahol fiatalok összeálltak és azt mondták, hogy márpedig szeretnének valamit tenni a saját közösségükért. És ezért aktívan tesznek hétről hétre.
„Ez egy aktív közösség, akik akkor is dolgoznak, ha nem vagyunk itt. Mi pedig jobban szeretjük, ha a fiatalok határozzák meg, mit szeretnének csinálni, mint mi mondjuk meg nekik. Keretet és lehetőséget biztosítunk, hogy a fiatalok kitalálják saját magukat. És már vannak köztük jó páran, akik az Élményakadémia nemzetközi programjaiban is részt vettek. A YOUTH+ projekt keretében voltak innen néhányan Spanyolországban és Lettországban. Ott a spanyol és más nemzetközi résztvevők kultúrájával ismerkedve történtek csodák. Láthatták, milyen más emberekkel találkozni, olyanokkal, akik másképp élnek, másképp dolgoznak. Miközben előtte lehet, hogy a megyén kívül sem jártak.”
A következő program egy bingó: a fiataloknak olyan személyeket kell találniuk maguk között, akikre igazak a különböző rubrikákban olvasható állítások – például az, hogy legalább 46-os lába van, tud csinálni tíz fekvőtámaszt, van tetoválása vagy szereti a tökfőzeléket. „Ejtettem már be a telefonomat a vécébe? Hát mégis ki csinál ilyet?” – kereste kétségbeesetten alanyát az egyik állításhoz egyikük, mire lelkesen intettem, hogy végre egyszer az életben valakinek a hasznára válhat a kétbalkezességem.
Azt, hogy milyen változásokat érzékel az évek elteltével a fiatalokon, Kozár Zoltán egy történettel szemlélteti. Amikor elkezdtek beszélgetni a fiatalokkal arról, hogyan szeretnének változni, az egyik 15 éves fiú azt mondta, szeretné, ha ebben a közösségben az együttérzés fejlődne. Azt mondta, hogy amikor nyáron, az egyik programon valakinek rossz kedve volt, akkor többen körbeülték és meghallgatták. És ez jóleső érzés volt. Sokkal könnyebb volt utána együtt lenni, és ezt szeretné ebben a közösségben fejleszteni. Ennyi idősen ilyet mondani, főleg hátrányos helyzetűként, amikor még több utat kell megtenni, hogy valaki eljusson idáig, csodálatos dolog.
Ezek a fiatalok felismerték, hogy mire képesek. Mi több, meg is tudják fogalmazni azt is, miben szeretnének fejlődni. Jobban szeretnének kommunikálni egymással és a külvilággal, jobban szeretnék érteni mások érzéseit. Jobban szeretnék tudni kezelni a konfliktusaikat, saját feszültségeiket, képesekké akarnak válni projekteket megvalósítani.
Tizenéves fiatalok így tudnak megnyilvánulni arról, mit szeretnének. Emellett tudnak beszélgetni, együtt játszani és gondolkodni, azt is tudják, kinek mi az erőssége, és úgy osztják ki a feladatokat. Az este kommunikációs blokkjában a Piroska és a farkas történetét kell egy szereplő szemszögéből elmondaniuk kis csoportokban, és az olyan elcsípett félmondatok, mint a „de ti most ezzel foglalkoztok, vagy mivel?!” érzékletesen igazolják az előbbi állítást. Majd közösen értékelik, hogy bár mindannyian másképp élünk meg dolgokat, mindegyikük története igaz volt.
A szabálykövetés is láthatóan mélyen gyökerezik ebben a közösségben, ezt példázza az is, hogy hiába van még hátra legalább öt perc a meghirdetett szünetből, a többség már a helyén várja a folytatást. Vagy ahogy rászólnak egymásra, ha valaki elveszi a helyéről a program előtt összegyűjtött telefonok közül a sajátját. Az évek során megszerzett tudásuk a munkahelyen és az iskolában eltöltött időre is jó hatással van. Van, aki azt mondta, hogy korábban bármilyen feszültség adódott, ő rögtön ütött, most már beszél róla. Ráadásul egymást is húzzák felfelé. Ha valaki azt mondja, hogy nem szeretne iskolába járni, akkor a többiek rászólnak, hogy »de, de, menjél«.
A töretlen lelkesedés, fejlődés és ambíció mögött eközben nehéz történetek nyomják a fiatalok vállát. Van köztük, akit az édesanyja egyedül nevel, és bár betegsége mellett hősiesen helytáll, a fiatalnak is muszáj dolgoznia, a családfenntartói szerepet részben átvennie, ezért marad ki az iskolából. Van, aki súlyos lakhatási problémákkal küzdő család sarja, vele azért küzdünk, hogy a megélhetés és a lakhatás biztosítva legyen, hogy bent tudjon maradni a középiskolában – mondja Zoltán.
Van olyan LYFK-s fiatal is, akinek az édesanyját súlyos baleset érte nemrég – jobb kezét szétvágta egy fűrészgép. Nekik épp egy automata mosógépet szeretnének szerezni, hogy tudjanak mivel mosni, hiszen az édesanyja keze nem mozog, nem is érez vele. Ágnes nővér azt mondja: „Ezeket a hozott anyagokat folyamatosan ellensúlyozzák, és amikor egy ilyen fiatal például játékot vezet kisgyerekeknek, az egész lénye teljesen megváltozik. Olyan szeretettel és gyengédséggel tud viszonyulni hozzájuk, amit ő, nem tudni, kapott-e valaha az apjától. Akár csak egyszer is.”
Az esti programok között helyet kap az is, hogy egy soron következő adománygyűjtéshez összeszedjék a résztvevőket – egy miskolci Sparban szeretnének tartós élelmiszert gyűjteni a rászorulók számára. „Nem magunknak gyűjtünk”, tisztázza gyorsan a nővér. Miután minden idősávra összegyűlik elegendő ember, jöhet az utolsó programpont, amelynek keretében a legutóbbi táborokat értékelik: mit tartanának meg, min változtatnának, aztán mindenkinek értékelnie kell a saját teljesítményét is.
Néhányan tízest, mások csak hatost adtak maguknak, majd megvitatták azt is, mit kellene tenniük, hogy ez a szám eggyel nagyobb legyen a következő tábor értékelésekor. „Egyszer fogtam csak seprűt, ezen szeretnék változtatni”, áll az önkritikus megállapítások között, míg van, aki nem egyet szeretne javítani, hanem egyenesen azt mondja, hogy ő is 10/10 akar lenni.
A programok végeztével néhány bátrabb fiatal még vállalkozik arra, hogy maga is elmondja, mit jelent neki a LYFK, illetve hogyan képzeli el most az életét. Klaudia még nem tudja, mi szeretne lenni, kozmetikusnak tanul, de nem igazán zárta a szívébe ezt a szakmát. Inkább rendőr lenne. De most úgy gondolja, hogy egy gyárban fog majd dolgozni. Szereti, hogy ebben a közösségben lehet hülyéskedni, a legjobban azt, hogy itt nem unatkozik. A kedvenc emléke, amikor karácsonykor osztották ki az ajándékokat.
Mit adott ez a hely nekem? A gyerekkoromat – fogalmaz Rajmi. Iskolába nem jár, dolgozik helyette. Jólesik neki, hogy segíthet másoknak.
Józsi burkolónak tanul, ahogy Milán is, aki nyomban leszögezi, hogy „munkásember lesz, dolgozni fog, el fogja tartani a családját”. Szeret más embereken segíteni, „megadni nekik, amire szükségük van”.
„Szeretem a csapatot, főleg amikor egyetértünk” – szólal fel Rami, aki a gyerekeknek szeret leginkább programokat tartani. Jelenleg konyhalányként dolgozik, pedig van egy pék-cukrász szakmája, de azt mondja, eddig sajnos nem sokra ment vele. Bea a Bosch-gyárban dolgozik operátorként. A közösség, az emberek, a hangulat miatt szeret itt lenni. Meg azért, hogy másoknak örömet okozhasson. Főleg a gyerekeknek.
Hogy miért éppen itt jöhetett létre ez a közösség? Ágnes nővér azt mondja, máshol is létrejöhet, sőt, lehetséges, hogy már meg is történt, csak mi nem tudunk róla. „Ha rálátunk arra, milyen gyönyörűnek és értékesnek vagyunk teremtve, ez a váltás megtörténhet bárhol. Mert mindenütt legalább ilyen értékes fiatalok vannak. És amikor nem úgy kezdek el magamra nézni, hogy »egy cigánygyerek vagyok a hírhedt Lyukóból«, hanem úgy, hogy »egy nagyon jó közösség értékes tagja vagyok, aki mennyi mindent tud adni másoknak«, akkor történnek a csodák.”
„Vigyétek el a csoda hírét” – enged utunkra minket a nővér. Egyik kezében a fiatalok által szedett gyógynövényekből készült tea, a kis csomagon rajta a felirat: Lyukó kincse.
Lehet, hogy mi nem leszünk mindig itt, de ezek a fiatalok itt maradnak. Az a tudás, amivel már most rendelkeznek, és ami még több lesz, itt marad. Az ő családjukban. Ők már tudnak a gyerekekkel játszani, nekik fontos, hogy odafigyeljenek a kicsikre. Ők maguk a Lyukó kincse.
Írta: Kovács Márta
Fotózta: Mohos Márton
Forrás: 24.hu
