Második adventi prédikáció a Vatikánban: Isten szeretet, mert Szentháromság Raniero Cantalamessa kapucinus atya a vatikáni Redemptoris Mater kápolnában tartotta meg december 14-én, pénteken reggel az adventi időszak második prédikációját a Szentatya és a Római Kúria tagjainak jelenlétében. Első alkalommal a szónok Szent Ferenc vallomásával - „Van Isten! És ez elég!” – Isten létezéséről beszélt, amit a zsoltárok szívesen hasonlítanak sziklához. Mostani második beszédében Cantalamessa atya belepillantott ebbe a Szikla-Istenbe és a legfontosabb tulajdonságáról beszélt: az Isten szeretet, azért mert az Isten Szentháromság.
Minden isteni személyben jelen van a másik kettő
Kérdéssel kezdte elmélkedését a szónok: Kihez fordulunk, amikor Istent megszólítjuk és azt mondjunk neki a 62. zsoltár szavával: Isten, te vagy az én Istenem! (Zsolt 63,2). Az a Te az imádságban az esetek többségében a három isteni személy egyike, az Atya, a Fiú vagy a Szentlélek, anélkül hogy az egészet elvesztenénk. A szentháromságos közösség révén ugyanis minden isteni személyben jelen van a másik kettő. A Szentháromság olyan, mint a zenei triángulum (fémháromszög), melyet bármelyik oldalán érintjük is meg, az egész vibrálni kezd és ugyanazt a hangot adja.
A keresztények élő Istene nem más, mint az élő Szentháromság. Dióhéjban a Szentháromságról szóló tanítás benne van az első János levél kijelentésében: „Az Isten szeretet” (1 Jn 4,8), mert az Isten Szentháromság. Minden szeretet feltételez egy szeretőt, egy szeretettet és a kettőt összekapcsoló szeretetet. Minden szeretet valakié vagy valamié, mert nincs üres, tárgyatlan szeretet. De kit is szeret az Isten? – kérdezte a szónok. Ha az embert, akkor a szeretet csak pár millió év óta létezik. Ha a világmindenséget, akkor pár milliárd év óta. És akkor korábban kit szeretett az Isten, hogy szeretet lehessen mégis?
A Pápai Ház szónoka megvizsgálta a filozófia gondolatát is: Ha az Isten tiszta gondolat, akkor szeretetként önmagát kellene szeretnie, ami önzés és ellentmondás. A helyes választ a Kinyilatkoztatás révén az Egyház továbbítja: Isten szeretet kezdettől fogva, ab aeterno, mert még mielőtt létezett volna bármi is rajta kívül, amit szeretett volna, már benne volt az Ige, a Fiú, aki végtelen szeretettel szeretett a „Szentlélekben”. Ennek a szeretetnek a módját nem ismerjük, de „megsejthetjük”, mert valamiként Istenben, az egységben léteznie kell a többségnek, hiszen „Isten szeretet”. A szeretet legalább kettő között létezik, szükséges, hogy a világ tudja ezt, ezért Isten föltárja, de egyúttal fel is forgatja a nélküle alkotott nézeteket. Mi keresztények egy Istenben hiszünk, de nem egy egyedüli, magányos Istenben.
Isten szentháromságos titkához legjobban a szemlélődés vezet el – állapította meg a szónok, és példaként Andrej Rubljov orosz ikonfestő Szentháromság ikonját idézte meg. Rubljov a Szent Szergiusz templomba festette 1425-ben a képet, mely nem a Szentháromságot ábrázolja közvetlenül, amit a bizánci kánonok tiltanak, hiszen az Isten titka kimondhatatlan és felfoghatatlan. Az ikon Ábrahám és a három angyal jelenetét mutatja Mamréban, ahogy a bibliai találkozást a patrisztikus hagyomány értelmezi. Az egy és hármas istenség dogmáját a három különböző és mégis egymáshoz hasonló alak jelképezi, egységüket a helyzetük, különbözőségeket a mozgásuk mutatja. Mindegyik azúr színű ruhát visel a közös isteni természet jelölésére, de mindhárman más és más köntöst hordanak, mint például a Szentlélek zöld színű pünkösdi köntöse, mert ő az éltető, aki mindennek életet ad.
Cantalemessa atya kiemelte, hogy az ikon mélységes békét és egységet sugároz, mintha azt kiáltaná: Legyetek egyek, miként mi egy vagyunk! Utalt a Szent Szergiusz monostor történeti hátterére, mely egybefogta az orosz fejedelmeket a tatároktól való szabadulás érdekében. A monostor mottója éppen ezt fejezte ki: A legszentebb Szentháromságot szemlélve győzzük le ennek a világnak a gyűlöletes viszálykodását. Rubljov mester ikonja felhívás az egységre. A boldogság után ez az ember legfontosabb vágya, hogy egységben élhessen.
Az ikon segít bennünket az egységet megtalálni, amennyiben követjük az isteni személyek benső mozgását. A perichorészisz görög teológiai fogalmat nevezte meg értelmezési kulcsként Cantalamessa atya. Ez pedig egymásba hatolást, egymás átjárását jelenti. A képen minden személy azonosul a másikkal, egymásnak adják magukat. Az alapgondolat Jézus kijelentésén nyugszik: „Én az Atyában vagyok és az Atya énbennem”. Hasonló ehhez a jánosi teológiához a páli felfogás: „mi mindannyian egymásnak a tagjai vagyunk”. A három személy egymást dicsőíti, de senki sem magát. Minden személy a másikhoz való viszonyában válik felismerhetővé. A Fiú tanít minket a szóra „Abba, Atyánk”, a Szentlélek kiáltja, hogy „Jézus az Úr!”. Egyetlen egy hely van, ahol a „Szeresd felebarátodat mint önmagadat” szabály abszolút mértékben megvalósul, ez pedig a Szentháromság.
A kapucinus atya hosszú elmélkedésének zárógondolata arra irányult, hogy bevezessen bennünket a Szentháromság titkába. Megtehetjük ezt, ha követjük az ikont, melynek közepén a terített asztalon a három személytől körbefogva a kehely mellett ott van a bárány. Mindez az Eucharisztia. Hihetetlen misztérium: a Szentháromság asztaltársai vagyunk! Elmondhatjuk Alexandriai Szent Cirillel, hogy miközben testileg magunkhoz vesszük a szentséget, a Fiú fenséges természetének részeseivé válunk.
Forrás és fotó: Vatikáni Rádió
