In memoriam BOGISICH FERENC OSM
(1936. 04. 30 – 2019. 08. 15.)
„Nagyboldogasszony napján távozott közülünk az utolsó magyar szervita atya” – vettük hírét. Veretes, távoli kultúra emlékképei derengenek fel a „szervitákról” - ám korszellemünk igazán még nem fedezte fel újra őket… „Fehér-hollóval” még találkozhatunk – íme: Bogisich Ferenc atya ilyen volt… - Szűzanya-tiszteletünk oly’ félreérthető ma… Az érzékies világot zavarja tán a neve – mégsem szabadulhat tőle…. Vágyai-eszményei elé lép újra meg újra - hogy felemelje. – És mit kezdhet a ’fájdalmasság ideájával’? Bizony: a Fájdalmas Szűzhöz szegődőnek önzetlenül küzdenie kell a világ jobbításáért - tőröket s kereszteket is vállalva engesztelésül! Korunk magára ismerhetne a hétfájdalmas stációk mindegyikében… De ha magára maradva találkozik irgalmas megértéssel: mégis fellobbanhat lelke - mert Égi Édesanyja körüljár lelki fogságba került gyermekei közt - kiszabadítani.
…A szerviták lovagiasságukról híresek… Finom érzülettel találtak rá eszményükre, mely legalkalmasabb, legméltóbb a nemes-lelkűségükre: Aki a fájdalmakat együttérzésével gyógyítja… Hét alapítójukat 1236-ban hívta meg a Nagyboldogasszony, majd a golgotai Fájdalmas Szűz: a Szent Kereszt tövében Fiát siratva kérte őket a Megváltás hirdetését… Íme: Mária a Kiengesztelés pillanatában, aki leghűségesebben segítette Fiát: a Megváltót… E Rendje 1688-ban telepedett meg töröktől felszabaduló országunkban a nép újra-misszionálója-, felkarolójaként. Tömegek lelki istápolójává vált (amint egri nagybúcsúik is jelezték)… A ’30-as években élte nálunk „aranykorát”: sokan voltak, még-többeket vonzottak. A betiltások utáni megfogyatkozásukat hűségük büntetésének köszönhették. A diktatúra végét férfi rendjükből csak hárman élték túl: immár igazi otthonuk nélkül… Ágoston és Bonajunkta atya után dr Póka Elek távozott 2002-ben („utolsó mohikánnak” nevezve magát)…
+
1950 körül még nem tisztultak le egészen állam s egyház közti viszonyok – de a napi-politika sötét jövőt ígért a szerzeteknek. Bogisich Ferenc pannonhalmi diák akkor 16 éves volt, s éppen Nagyboldogasszonykor állt el mérnök-terveitől: a Fájdalmas Szűzanya kedvéért. Rendszeresen ministrált, Csete Ágoston OSM atya lelki vezetésével szervita szeretett volna lenni - ám a jogrend nem engedte. Esztergomban végezte a szemináriumot, s (bő hatvan éve) 1958. június 15-én szentelték pappá. Évtizedekig sok helyen szolgált hűségesen - csak lélekben követhette a Fájdalmas Szüzet.
Szolgálatának negyven éve az egyházüldözés időszakára esett. Amikor hívást kapott: már nem álmodozhatott társadalmilag elismert papi szerepekről – háttérbe szorított munkálkodása tűzpróbára tehette hivatását. Különösen nehéz helyzetét is lehet Kölcsey szavaival mérni: hatott, alkotott, gyarapított - s íme fényre derült az élet nyomában is… Több templom, kápolna, plébánia-építés, -renoválás jelezte szorgalmát, állhatatos gyakorlati tehetségét. A rendszerváltás felé léphetett a szervita világi rendbe – remélve. alkalmas időben a férfirendbe is beléphet. A három, igen idős magyar szerzetes mellett erre már nem lett mód - egyházmegyés szolgálata alól sem kapott felmentést.
Akinek van, annak még adnak - erőt is kap hozzá Istentől… Nemcsak lelkiségét élte szerzetesként, de a magyar szerviták gazdasági, anyagi, szervezési problémájának is ügyintézőjévé lett – belföldön s az olasz rendi vezetés irányában is… A szervita irodalmat lelkesen gondozta, magyar nyelven megjelentetve klasszikusait, szerkesztette folyóiratukat, és évente vezette rendi zarándoklatukat… Életét segítőkészség jellemezte, munkáit erejét felülmúló anyagi adakozásai kísérték. Miközben lankadatlanul folytatta lelki szolgálatát. Mindennapjai Győr, Rákosszentmihály, Kelen-völgy és Mezőkeresztes közt teltek…
Egész életében valóban szolgálatkész, hűséges, odaadó munkával és fegyelmezett, töretlen, tiszta lélekkel-lelkiismerettel tett tanúságot eszményéről: keresztény hitéről a Mária szolgálatban. Nem volt nagy szavak embere. Lelkiekről szólva is egyszerű, világos, meggyőző gondolatai voltak – amit reális, becsületes, közvetlen és elmélyült hangvétellel adott elő. A világ eseményeiben tájékozott volt - azokhoz megfontoltan, ítélkezések nélkül szólt hozzá. Találta módot diszkréten tolmácsolni is azokat, felhívva a figyelmet a veszélyekre. Lelkébe horvát ősei rendíthetetlen magyarságot ültettek: iránytűje a keresztény magyar évezred volt. Ügybuzgalmánál csak szerénysége volt nagyobb - ha tudott, mindig ott termett, ahol szükség volt rá – ám, hogy háttérben maradva senki terhére ne legyen. Ha papi szerepe nem kívánta volna meg, feltűnést soha sem keltett volna az emberek között. Alázatát az Úr alázatos Szolgáló-leányától örökölhette - bizonnyal különösen méltatta azt Életének Ura…
Isten megadta számára a jutalmat, hogy gyémánt-miséjét múltévben több templomban is bemutathatta. Utolsó vasárnapján a Mátyás templomban, jubileumi szent-misén beszélhetett száz év előtti rokonáról: Bogisich Mihály püspökről, aki egyház-zenénk tudósa, a Szent Cecilia egyesület megalapítója volt. Úgy tűnik, talán jel, hogy váratlanul Szent Rendjének egy főünnepén szólította magához az Úr… Igaz régóta küzdött bajokkal - ’idők jeleinek’ vélhette ezeket. Szívproblémái és látásának elhomályosulása sok kellemetlenséget okozott. Tavalyi olasz zarándoklatán hasnyálmirigy betegség kezdődött - új veszélyek árnyait vetítve előre. Úgy tűnik: ez lett jó alkalom Mennyei Édesatyjának, hogy hű szolgáját 85 évesen végleg magához szólítsa…
+
Nem fölösleges talán újra feltenni egy kérdést: mi az, ami egy választott lelket így sarkallja - ellenszélben is? Ferenc atya gyakran beszélt a szentekről, sokszor a szervitákról. Folytatni akarta útjukat, ami példaképei által megnyílt előtte. Jézust akarta megélni hitének becsületével.
A szervitáknak van még egy különös „karizmája” - aki Ferenc atyát is vonzotta: maga Mária! Egyrészt: a nagylelkű és együttérzésre (sőt együtt-szenvedésre is) képes, lovagiasan érzékeny lelkület sarkallja őket Mester-nőjük követésére. Másrészt: a Megváltó lelkületével való teljes azonosulás. Mert a Fájdalmas Szűzanya mást sem tesz, mint kon-passiójának élet-áldozata által nyitogatja a bűnösök szívét... Amint mi „fogolykiváltónak”, a bajorok „csomó-megoldónak” is nevezik ezért. Mert a Megváltás munka-társaként szolgálja Fia ügyét: még a kiengesztelés csúcsán, Kereszt áldozatában is. A keserűségek résztvevő elfogadásában és üdvösséggé változtatásukban is…
Hihetjük, hogy Mária hű Szolgáinak jutalma az Égben , amit már e földön gyakoroltak: folyvást kieszközlik a megdicsőült Megváltótól a bűnösök megtérését, a szomorúak megvigasztalódását, Isten Országa épülését a lelkekben és a világban… - Ferenc atya szerényen, biztató-kérlelő mosolyával felénk int ma Onnan: „Bátorság, ne féljetek - az Urat követni: jó és rossz sorsban is! Mert Máriával mindig győzzük földi küldetésünket…” Mi pedig bizalmasan mondhatnánk ezt Neki:
Kedves Ferenc atya! Szerénységed miatt e földön nem kaptad meg mind az elismerést, amit szorgos életeddel megérdemeltél volna. Utóbb el kellett fogadnod még azt is, hogy egyre kevésbé látsz. Reméljük, hogy az Égben oly nagy örömmel ismerhetted fel Isten világát annak csodás ragyogásában. Alázatodért felmagasztaltatsz Jelenlétében. Ő bizonnyal így szól Hozzád: „Jöjj Atyám áldottja, mert szolgálatomban oly sok nehézség mellett is állhatatosan kitartottál!...” - Gondolj Onnan kisded nyájadra is, melyet hátrahagytál: hogy láthassuk a Keskeny Utat, melyről beszéltél. Melynek Szűk Kapuin túl örömmé változik minden földi baj! Tehát Isten Veled most – de találkozunk Nála egykor!
Dr. Oltványi György