A Kármelhegyi Levelek első számából osztunk meg egy interjút, amely a Megfeszített–Megdicsőült Jézusról Nevezett Mária
Magdolna nővérrel készült.
-„Védőn körül vet te, oltalmazta, óvta, mint szeme világát.” (MTörv 32,10) Ezt a mondatot választottad 2021. február 2-án ünnepelt ezüstfogadalmad mottójául. Mesélnél magadról?
-Amikor megszülettem, a városomban „szerencsés” gyereknek neveztek, mivel abban az évben az első voltam a városban, aki megszületett, és édesanyám ajándékban részesült. Az első ilyen „jóslat” beteljesedett, mivel 7 hónapra, agyvérzéssel születtem, és az orvosok egy napot adtak nekem az életből. Azóta sokszorosan meg lettem ajándékozva az élet napjaival. Sokáig nem volt szememben ajándék a mai nap, de most már minden napot ajándékként élek meg.
- Milyen emlékeid vannak a gyerekkorodról?
- Egyszer édesanyámmal mentünk meglátogatni a nagytatát. A sínek mellett mentünk. Egyszer csak az az ötletem támadt, hogy mehetnék a síneket összekötő fagerendákon lépegetve. Elég jól mentem, meg voltam elégedve magammal, édesanyám meg hiába hívott, hogy menjek le, nem engedelmeskedtem. Elérkeztünk egy kis hídig. Édesanyám újból szólt, de én mentem tovább. A híd közepén elvétettem a lépést, és a két gerenda közé beestem úgy, hogy a karomnál fogva akadtam fenn a hídon, így nem estem be a kis patakba. Lenéztem, hogy mekkorát esek, ha elengedem magam. És ekkor a távolból felsípolt a vonat, és robogott felém. Megfordultam, megnéztem, hogy a fejem felett el tud-e menni a vonat, vagy nem. Úgy láttam, hogy a mozdony eleje egészen lent van, tehát nem tud elmenni a vonat. Akkor gondoltam, hogy elengedem magam, és az a kisebb baj, ha beleesek a patakba legfeljebb. (Ezt mind kiskoromban gondoltam végig, ott a sínek között; ez az élet ösztön talán.) Édes anyám felsikított, ezt még hallottam, s ekkor két erős kéz megragadott, felemelt az ölébe, és kirohant velem a sínekről. Abban a pillanatban robogott el a vonat, a bácsi az ölében tartott magához ölelve, én meg néztem a vonatot. Addig észre sem vettem, hogy vasutas munkások dolgoztak a közelben. Nem tudom, ki volt a jótevőm, aki megmentett, azóta remélem a mennyben van.
Kényeztetett gyerekként indult az életem, mivel 6-7 éves koromban egy évet voltam különféle kórházakban. Aztán megváltozott ez általános iskolás koromban, mikor édesanyám beteg lett, s a róla való gondoskodás lett életem egyik alappillére. Ez abban állt, hogy minden reggel, mielőtt iskolába mentem volna (kisiskolásként is), mosdatnom és öltöztettem kellett, az iskolából sietnem kellett haza, s rá figyelni, segíteni abban, amit kért. Édesapám szerint nem volt gyermekkorom.
- Az ifjúsági éveket hogy élted meg?
- A megadott keretekben éltem, tomboltam. Mindenhová elmehettem, ahová akartam, a megadott időn belül (korcsolyázás a barátokkal, mozi, színházi előadások, diszkók, csárdás estek, bálok, házibulik, túrák a hegyekben, lovaglás). Nem éreztem azt, hogy lemaradtam volna valamiről. Nem voltam vallásosan nevelve, védtelen voltam, és mégis Isten gondviselő keze őrzött meg, hogy nem zuhantam a mélybe. Annak ellenére, hogy a gonosz szeretett volna behálózni, valami védelem volt körülöttem; biztos sokan imádkoztak értem.
Érettségi után nővérem férjhez ment, és hamarosan meghalt az édesanyám. Édesapámmal maradtam, most őt kellett ellátnom. De jó kapcsolat alakult ki, beszámoltunk egymásnak, ki hova megy. Kellemes emlékként őrzöm azokat az ebédeket, vacsorákat, amelyeket ilyen megosztással töltöttünk meg, s a gyász letelte után kikérte engedélyemet, hogy megnősülhessen. Éreztem, hogy szeret és tisztel, és én is szeretem és tiszteltem őt. Meghagyta szabadságomat. Azt mondta, hogy az életemről én döntök, mivel én fogom azt megélni; jól gondoljam meg.
- Említetted, hogy nem volt részed vallásos nevelésben. Hogyan találkoztál Istennel, hogyan jutottál el a hitre?
- Munkába jártam, amikor a barátnőm kirándulás címén elvitt Somlyóra, a hegyre, szentmisére. Sokan voltak, s beültünk az első padba, tömve lett a kápolna, s nem tudtam kimenni. Így vettem részt végig, majd az érdeklődésére azt válaszoltam: „jöhetünk még zenét hallgatni, de nem legelöl”. Majd működni kezdett a kegyelem, s én lassan meg nyíltam Isten felé. Kölcsönkértem egy Újszövetséget, hogy elolvashassam. Egy hétre adták ide. S mikor elolvastam, egy hét alatt, összecsukva a könyvet azt mondtam: „VAN ISTEN”. Ekkor kezdtem el imádkozni úgy, ahogy tudtam, majd jártam személyes hitoktatásra és ifjúsági hittanokra.
- Hogyan született meg benned a szerzetesi hivatás?
- Mint minden fiatal, én is „udvaroltattam”, volt egy barátom, akivel már komolyabban is kezdtünk a jövőre gondolni. Így gondolkodtam: Ha van Isten, aki hatalmasabb és nagyobb, mint minden, akkor kikérem a véleményét, mit csináljak. Menjek férjhez, vagy legyek nővér? De mivel én frissen megtérő vagyok, nekem konkrét jelre van szükségem. Küldjön két héten belül egy szál virágot: szegfűt vagy rózsát, ha azt akarja, hogy szerzetes legyek. Úgy másfél hét után mikor mentem haza az esti szentmiséről, más úton haladtam, mint ahogy szoktam, és a járdán, ahol mentem (esős idő volt, nem sokan jártak az úton), egyszer csak előttem volt egy fehér rózsa. Megálltam és felvettem. Akkor, abban a pillanatban hasított belém, hogy ez mit jelent. Megrémültem és eldobtam a rózsát.
- Nem, nem kell!
Hazamentem, nem találtam a helyem, a szobában járkáltam fel-alá, aztán egy idő után visszamentem, s a „rózsámat” megtaláltam ott, ahova hajítottam, a sáncban. BEMÁSZTAM ÉRTE, KIVETTEM, HAZAVITTEM, azóta is őrzöm, mert kipréseltem, most is megvan.
Majd hamarosan szakítottam a barátommal, és elindultam az akkor (még titokban) működő szerzetesrendhez, a ferencesekhez. Szeretve voltam a barátom által, de Istentől egy hatalmas szeretetet éltem meg, s ez vonzott. Ezeken a külső eseményeken kívül az a vágy volt-van bennem, hogy viszontszeressem az Istent. A ferences renden belül kerültem Pécsre betegápolás tanulás címén. De első perctől bennem volt, hogy olyan rendben szeretnék lenni, ahol „benn vannak”, imádkoznak, nem tevékenykednek nagyon kint. Akkor még így fogalmaztam meg a különbséget az aktív és a monasztikus rend között. Pécsett találkoztam a Kármellel, akik „benn” vannak. Újabb ingadozások, és győzött a Kármel.
- Mi vonzott a Kármelbe?
- Ima, csend.
- Mit jelent most számodra a Kármel?
- A Kármel az a rejtekhely, ahol Istennel lehetek. Minden belső imát friss levegővételnek élek meg. Ez az a hely, ahol szerethetem Jézusomat. Szerethetem az Istent, aki nagyon szeret engem. Isten szeretete az alapja a meghívásomnak és szerzetesi életemnek.
- Édesapád és testvéred hogyan élték meg a Kármelbe való lépésedet?
- Nagy lelki harccal, sok lelki küzdelembe került, sokat tépelődtek magukban, míg végül édesapám írt az akkori püspöknek, hogy ne engedje meg a belépésemet. Ez mind arról tanúskodik, hogy nagyon szeretett, és nem ismerte a Kármelt. Azt hitte, valami nagyon rosszat választottam. Az akkori püspök megnyugtatta őt, s nem tett akadályt elém. Majd idővel megismerte a Kármel életét, s nem látta olyan aggasztónak, annak ellenére, hogy nem mindennel értett egyet. De ahogy lenni szokott, ez átalakult, és megtapasztaltam, hogy büszke rám. Ezt viszont én nem értettem meg, hogy miért? Míg végül is nagy kegyelemnek éltem meg, amikor az örökfogadalmam után édesapám rám adta áldását:
Mária Magdolna nővér, amióta véglegesen a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária rendjének tagja vagy: őrizd meg hűségedet osztatlanul Jegyesed, Krisztus számára. Áldjon meg téged a Mindenható Isten, hogy eleget tudj tenni az Úr előtt vállaltaknak. Apai áldásom rád. Ámen.
- Mit üzensz nővéreidnek, ismerőseidnek?
- Legelőször is nővéreimnek: „Nagyon köszönöm, hogy elfogadtak. Hogy mindennap megbocsátanak nekem, s jelenlétükkel, segítségükkel azt sugározzák, hogy szeretnek. Köszönöm a mindennapi „lelki” táplálékot, ami a mosolyban, a baráti szóban, egymás tiszteletében és segítésében nyilvánul meg. Hogy közösen haladunk az úton a menny felé és segítjük egymás lelki fejlődését.” Ismerőseimnek: „Köszönöm az értem mondott imákat. Minden olyan bátorítást, ami a hűséget erősítette. Köszönök minden őszinte megosztást, amely által gazdagodhattam, s amiben megértettem, hogy bár különböző az életutunk, a lelki fejlődésben van közös. Hisz mindannyian Isten szeretetére szomjazunk, s ebben tudjuk bátorítani egymást.”
Forrás és fotó: Kármelhegyi Levelek (Magyarszék, 2021/1.szám)
A szerzetesrend honlapja: http://www.karmelita.hu/