Gyertyaszenteléssel kezdődött február 2-án az ünnepi szentmise, majd a ministránsok, szerzetesek és a szentmisét bemutató papság égő gyertyával vonult előre, az oltárhoz, meg-megállva a padsorok közt, hogy a hívek is meggyújthassák a magukkal hozott gyertyákat.
Molnár Lehel piarista szerzetes homíliája elején testvérként szólított meg minden jelenlevőt, hiszen ki a szerzetességben, ki a papságban, ki Krisztusban, de mind testvérei vagyunk. Kiemelte, hogy ezen a szentmisén láthatóan több szerzetes van jelen, mint általában, hiszen életük odaadására, Istennek való odaadásukra irányuló figyelemmel a szerzeteseket ünnepli a világegyház a napon. A megszentelt élet nem valami erkölcsi tökéletességet jelent, emelte ki, hiszen a szerzetes élet nem jelent küzdelem mentességet. A szerzetesség kockázat és lehetőség egyben. A szerzetes közösségi élete is küzdelem, mint a családi élet is az annak, aki házasságban él, és a küldetés útja sem egyenes út. Így együtt járjuk mindannyian az utat, aki családos, a családban küzd, a szerzetesnek a közösségében olyanokkal is együtt kell élnie, akikkel az Istennek odaajándékozottságon kívül más nem közös. ,,Az életformát garanciának gondoljuk sokszor”, mondta Molnár Lehel, és hozzátette: az odaszentelt élet várakozás, törekvés a Lélek templomává lenni. Csak így érdemes élni, pszichológusok, filozófusok is megerősítik ezt, hogy csak valamiért, valakiért érdemes élni. De különbség van az odaadottság és a megszállottság között. ,,Tudunk hajszolni, képviselni eszméket, elveket, értékeket. Ennek nevében akár lekaszabolunk másokat. Mintha a megszállottság beszűkítene. az odaadottság azonban kitágítja a szíveket.” A kitágított szív nem egy elv megszállottja, hanem egy személyt szeret és követ. Az odaszenteltség valaki másra irányul. Az Istennek szentelt élet azt jelenti, hogy az valaki másért, Másért szentelt élet. Istenért! Ez nem istentan, nem elvek, feltételezések halmaza, hangsúlyozta a szónok, hanem az a remény, hogy valakiért, valakinek, a személyes Istennek szenteltük az életünket.
A szerzetes olyan helyzetbe hozza magát, hogy rajta csak Isten segíthet. Ha Isten fogad, elfogadja az odaadottságot, akkor van értelme az odaszenteltségnek, ennek az életformának. ,,A te arcodat keresem, Uram!” Remélem, nem vagy távol tőlem, Uram! Tebenned bíztam eleitől fogva — imádkozta végül Molnár Lehel.
Az egyes szerzetesrendek képviselői egy rendjükre jellemző tárgyat helyeztek az oltár elé felajánlásként, és karizmájuk, küldetésük lényegét kifejező könyörgéssel fordultak az Úrhoz.
A Kolozsváron szolgálatot teljesítő rendek közt az ünneplésen képviseltették magukat a ferencesek, a jezsuiták, a piaristák, a szociális testvérek, a segítő nővérek, a Manréza lelkigyakorlatos házban dolgozó angolkisasszonyok (Congregatio Jesu), a Fokoláre mozgalom tagjai, a ferences harmadrend tagjai, az ünnepségen jelen volt egy mallersdorfi ferences nővér is.
A szentmise végén a Szent Mihály-plébánia segédlelkésze, Böjte Csongor köszöntötte a Kolozsváron jelen levő és a templomban ünneplésre összegyűlt szerzetesrendek képviselőit, megköszönte a város és annak lakói érdekében végzett munkájukat, majd az ünneplés kevésbé formális részében a plébániára hívta őket agapé és kötetlen beszélgetés keretében folytatni az ünneplést.
Fotó: Bodó Márta, Vákár István
Forrás: romkat.ro
