Milyen gondolatokat, érzéseket váltott ki Önből mint ferences szerzetesből a háború? Mi volt az első reakciója, amikor szembesült a háború tényével?
Amikor kitört a háború, akkor én még Magyarországon voltam, Szécsenyben teljesítettem szolgálatot, viszont volt már tapasztalatom Kárpátaljáról. A háború kitörése fájdalmasan érintett, hiszen azon a területen, amit nagyon szerettem és szeretek a mai napig, most egy kimondottan rossz helyzet alakult ki. Rögtön kezdtem segédkezni, a humanitárius feladatok ellátásától kezdve, amiben csak lehetett. Fájt, hogy ide jutott az orosz-ukrán konfliktus. Nagyjából fél év múlva a háború kitörésétől számítva újból Kárpátaljára helyezett ki a magyar ferences tartományfőnök szolgálatra. Ekkor öröm volt bennem. Örültem, hogy újra Kárpátalján teljesíthetek szolgálatot, azon emberek között, akiket már korábban hat évig szolgáltam.
Mint ferences szerzetesnek a gondolatomban az volt, hogy az én feladatom most a béketeremtés. Ez persze nem azt jelenti, hogy én fogom megteremteni a békét, én fogom megoldani a háborút, hanem Assisi Szent Ferenc jutott eszembe, aki a béke embere volt.
Az egyik hozzá kapcsolódó történet, amelyet valószínűleg sokan ismernek, az a gubbiói farkas megszelídítéséről szól, amely a valóságban nem egy állatszelídítést jelenít meg, hanem valószínűleg az itáliai Gubbió város lakosai között béketeremtést hivatott megjeleníteni. Assisi Szent Ferenc békéltető munkálkodásához tartozik ugyanakkor az is, amikor éppen a Szentföldön a keresztes háborúk folytak, Szent Ferenc elment, hogy találkozzon a szultánnal. Ezt sokan a mese kategóriájába sorolják, viszont történelmi tény, hogy a találkozás megtörtént. Szent Ferenc fontosnak tartotta a találkozást a szultánnal, amelynek, habár kézzelfogható eredménye nem volt, a keresztes háborúk nem szűntek meg, mégis kialakult egy dialógus a keresztények és a muzulmánok között, amely a békét vol hivatott szolgálni. Harmadikként kiemelem azt a történetet is, amikor Assisiben a város ura és a püspök egymásnak estek valamilyen ügy folytán. A két felet Szent Ferenc békítette ki egymással, amely történet a legkézzelfoghatóbb a rendalapítóm béke melletti elköteleződése szempontjából.
Nos, visszatérve a kérdéshez, nekem nincsenek és nem is voltak olyan illúzióim, hogy bárkiket is kibékíthetek, viszont számomra az tűnt fel a helyzet kapcsán, hogy a békét kell hirdetni, szolgálni. Ezen elképzeléssel kezdtem el újbóli kárpátaljai szolgálatomat.
Egy éve robbant ki a háború. Miben változott meg a kárpátaljaiak gondolkodása, mindennapi tevékenysége?
Azt fontos tudnunk, hogy bár a történelemkönyvekből ismerjük a háborút, és bízunk abban, hogy minket nagy ívben kikerül, jó messze lesz tőlünk, mégis messze keleten, 1000-1500 kilométerre Kárpátaljától jelenleg véres küzdelem zajlik, amelyben emberek halnak meg.
Kárpátalján mi mégsem a valóságos háborút tapasztaljuk, hanem mondhatni a hátország szerepét érzékelhetjük, amelyre ugyancsak óriási hatással van a háború. Minden szentmisében név szerint felsoroljuk azon katonákat, akik a helyi közösség ismerősei, rokonai közül kint vannak a fronton; imádkozunk az eltűnt katonákért is. Így a mindennapi imádságainkban is ott vannak a háború által közvetlenül érintett embertársaink, szeretteink és ismerőseink is.
Ugyanakkor fontos kiemelni három tényezőt, amely véleményem szerint szinte alapjaiban változtatta meg a kárpátaljaiak mindennapjait, életét. Mindenekelőtt az emigráció, amelynek következtében például a hittanórákra járó gyerekek száma nagy mértékben megcsappant. Azonfelül nagy gondot okozott, hogy az energiakorlátozások következtében hónapokig megbénult sok, addig természetes módon végbemenő mindennapi esemény. Jó példa erre, hogy azoknak embereknek, akiknek munkája során a villamosenergia nagy szerepet játszott – és itt nemcsak az irodai alkalmazottakra, hanem a pedagógusokra, szolgáltatásokra is gondolva –, teljesen képtelenné vált feladataik ellátása. Harmadsorban a hadseregbe való sorozás volt az, amely rendkívüli változásokat eredményezett. Ismerek sokakat, akiket besoroztak, és jelenleg is a fronton teljesítenek katonai szolgálatot.
A családokra és közösségekre rányomja a bélyegét a háború nyomása. Ez részben abban látszik meg, hogy a háború előhozott olyan etnikai feszültségeket, amelyek békeidőben nem igazán látszanak meg, törnek felszínre. A kérdés pedig az, hogy ezen feszültségekre ki hogyan reagál, hogyan kommunikál róla, mert az negatív értelemben véve különbözőségekhez, feszültségekhez vezet. A levegőben ott van a félelem és a békétlenség: félelem a háborús borzalmaktól, attól, hogy szeretteink veszhetnek el a háborúban, valamint békétlenség, amely a rossz életkörülmények előképe hoz elő az emberekből.
Lelkileg miként hatott a háború az emberekre? Beszélnek a közösségekben az átélt szörnyűségekről, megpróbáltatásaikról, sebeikről?
Nyíltan, például a templom előtti vasárnapi beszélgetések közepette nem tapasztalom, hogy erről szólnának. Vannak közösségek, ahol nagyrészt magyar feleségek vannak. Úgy látom, hogy közöttük bátrabban megjelenik a beszélgetések témájaként, viszont ott sem hosszasan és mélyen. Nemrégiben ezt tapasztalhattam meg én is, egy ilyen beszélgetésre került sor és felszabadultabban, nyíltabban, kritikusabban fogalmazhatták meg fájdalmaikat, megpróbáltatásaikat. Ellenben sok közösségben tapasztalom, hogy ezeket a témákat nem igazán tűzzük a mindennapi beszélgetések közé, mivel sok családnak más és más a véleménye.
Mit lát elsődleges célkitűzésének a renden belül, illetve azon kívül az eddigi történések fényében?
Egységes irányelv, célkitűzés létezéséről nem tudok. Viszont ami mindenképp fontos az a béketeremtés. Az ukrán nyelvű ferences testvéreink Belső-Ukrajnában aktívan részt vesznek a humanitárius segélyek továbbításában, de a bombázott területek mentésében is szerepet vállalnak.
Mi, akik a hátországban vagyunk, a humanitárius segélyek osztásában is részt veszünk, mivel egy része ezeknek Kárpátalján keresztül jut tovább keletre, amelynek eljuttatásában mi, papok és szerzetesek is részt veszünk. De mivel nagyon sokféle a helyzet az ország különböző részein, ezért nincs egységesen kimondott irányelv, célkitűzés.
Nyilván mégis egy fontos irányelv van az evangélium, ami minden papnak és szerzetesnek támpont kell legyen. Ami „furcsa” lehet az az, hogy ami az ukránoknak evangélium az az oroszoknak is evangélium, de ugyanakkor a magyaroknak is evangélium. Éppen ezért tölt el mélységes fájdalommal, hogy keresztény országok és keresztény emberek vívnak háborút egymással.
Most azt érzem aktuálisnak, amit most mindenképp ki kell emelnem az evangéliumból, hogy Jézus egyvalamiben mindenképp forradalmian újat mond az ószövetséggel szemben: az ellenség szeretetéről beszél. Korábban nem sok szó esett az ellenség szeretetéről az ószövetségben, de Jézus ezt kőkeményen hangsúlyozta. Ugyanis míg nem tudok embertársamnak megbocsátani – ez van benne a Miatyánk imádságában is –, amíg haragot szítok ellenségem, embertársam ellen, addig nevezhetem magam evangéliumi, Krisztus-követő embernek?
A papok mindennapi szolgálatát mennyire befolyásolta a háború? Igénylik a hívek a lelki segítségnyújtást?
Számos addig megszokott dolog megváltozott. Nagyon sokan elmentek Kárpátaljáról, amely miatt a közösség létszáma megcsappant. Ez érződik a hitoktatásban, a templomi összejövetelek látogatottságában is. Ezenkívül megjelent sok menekült is, akik nem tartanak igényt annyira a lelkipásztori segítségre. Viszont a szociális ellátásukban mai napig megvolt és megvan a feladatunk, többek között a Caritas látja el ezen a téren a legtöbb feladatot.
Ukrajnában élőbb a hagyományegyház képe, mégsincs több papi és szerzetesi hivatás. Mit gondol, mi lehet ennek a fő oka?
Két dolog jut eszembe. A rendszerváltás után, vagyis a Szovjetunió megszűnése után sokan jelentkeztek papi szemináriumba, valamint a ferences rend novíciusai közé. Azonban ez a tendencia mostanra már jócskán alábbhagyott, így a kárpátaljai születésű ferences testvérek közül mostanra csak négy szerzetest jegyzünk és a munkácsi egyházmegyében – amely teljes egészében lefödi Kárpátalja területét – csupán egy kispap van.
Az egyik okot abban látom, hogy a Nyugat jóléte az nagyon könnyen elsodorta azokat a fiatalembereket, akik átmentek Magyarországra tanulni és ott maradtak. Kimondható, hogy nincs jó hatással a kárpátaljai gondolkodásra a nyugati jólét. Ezt ma nem lehet megakadályozni határokkal, mert a globalizáció negatív folyamata, a közösségi média igazán tudja a hivatást gyengíteni.
Másrészt azt látom, amit már többen is megfogalmaztak, hogy nem a pap, hanem a gyerek kevés – ez nemcsak Kárpátaljára vonatkozik. Ott, ahol egy-két gyerek születik és nem hét-nyolc, ott sokkal kisebb az esélye annak, hogy valakinek a család és a közösség elfogadja azon szándékát, hogy ő pap vagy szerzetes kíván lenni. A görögkatolikus egyházban – hogy analógiát vonjak – nincs paphiány; sőt sok papjuk van, akik közül sokan teljesítenek papi szolgálatot Magyarországon. Mert miközben a görögkatolikusoknál alapvetően a többgyerekes családmodell dominál, addig azt tapasztalom, hogy római katolikus esetében átlagosan egy-két gyerek van, és elvétve falvakon találhatóak nagyobb családok. Véleményem szerint a gyerekvállalási hajlandóság is nagy mértékben befolyásolja a papi és szerzetesi hivatások számának pozitív vagy negatív alakulását.
Hamarosan itt van húsvét ünnepe. Hogyan fognak ünnepelni a kárpátaljai katolikus közösségek, tekintettel a népességáramlásra, a sorozásokra, a háború szörnyűségeire? Milyen üzenetet hordoz az idei húsvét magában?
Elsőrészben egy technikai dolgot emelnék ki. Karácsonykor azt vettük észre, hogy több család elment otthonról, Kárpátaljáról, holott addig az általános tendencia az volt, hogy a vendégmunkás édesapák jönnek haza karácsonyra, húsvétra együtt ünnepelni a családdal.
Az elmúlt karácsony alkalmával tapasztaltuk döbbenten – amely érthető is –, hogy a feleség és a gyerekek mentek el az apuka után Magyarországra vagy nyugatabbra megünnepelni a karácsonyt. Tehát egyfajta „ellenáramlás” figyelhető meg.
Tudomásul kell vennünk idei ünneplésünkben, hogy lesz egy olyan szomorú valóság, hogy sokkal kevesebben fogjuk tudni együtt ünnepelni Krisztus Urunk feltámadását, mert a húsvétot is többen máshol fogják ünnepelni.
Ha az idei húsvét üzenetére gondolok, akkor eszembe jut a tavalyi római Colosseumnál tartott nagypénteki pápai keresztút, ahol a X. stációnál a keresztet egy ukrán és egy orosz hölgy vitte. Nem olvastak elmélkedést, nem beszéltek, így – ha szavak nélkül is – ők jelenítették meg a békét.
Úgy gondolom, hogy a feltámadt Krisztus üzenete az, hogy: Feltámadtam, ne féljetek! A hívek tekintetét erre kell irányítanunk, húsvét misztériumára, hogy a mi hazánk a mennyben van, és hogy bármennyi félelmünk is legyen az életünkben, mégis minden figyelmünkkel a legnagyobb örömre összpontosítsunk: Krisztus feltámadt a halálból.
Fotók: Kováts Álmos-Botond
