A monasztikus lelkiség aktualitása

A szervező, Görföl Tibor, a főiskola tanszékvezető tanára elmondta, a program arra is rávilágított, hogy a szerzetesi hagyománynál egységesebbet, jobbat eddig még nem sikerült kitalálni, s hogy ez a lelkiség nem elvont eszméket állít a középpontba, hanem mindannyiunk életét érinti.

A nap folyamán három szakértő tartott előadást: Laczkó Zsuzsanna SJC, szemlélődő lelkigyakorlatok állandó kísérője, Zátonyi Maura OSB, a monasztikus lelkiség szakértője, valamint Várszegi Asztrik, nyugalmazott bencés főapát. Mindhárom előadó a missziós, pasztorális lelkület jegyében tolmácsolta gondolatait. Kiemelkedő szaktudásukat nem egyfajta l’art pour l’art teológiai fejtegetésben csillogtatták, hanem az örömhír átadásának 21. századi lehetőségeit, és az egyház erre irányuló feladatait hangsúlyozva beszéltek a jövő hittanáraihoz és teológusaihoz. Emellett két közös, Laczkó Zsuzsanna által vezetett szemlélődő imádságba is bekapcsolódhattak a résztvevők.

Laczkó Zsuzsanna SJC előadásának fókuszában ez, a gyakorlatban is megtapasztalt szemlélődő imádság állt, melyet a spirituális fejlődés bemutatásával vezetett fel. Elmondta, az emberi fejlődés minden szakasza mellé állíthatunk egy-egy imamódot. A kisgyermekkorra a test használatának, tanulható gesztusoknak elsajátítása jellemző. A gyermekkorban megjelenik a szóbeli imádság, a kamaszkorra inkább az addig megtanult szavak és gesztusok feletti elmélkedés jellemző, a fiatal felnőttkorban pedig megjelenik a spontán, affektív ima. A szemlélődő imádság már az érett felnőttkor jellemzője, mikor az imádkozó mintegy „belecsendesedik” az imába és belehelyezkedik a mindent átható Isten szerető jelenlétébe. Az előadó kiemelte, e fokozatok a Lectio Divina lépéseivel is párhuzamba állíthatók. Hangsúlyozta, az emberiség feladata ma az lehet, hogy visszataláljon a világba, a természetbe és az emberi közösségbe, melyektől az elmúlt évszázadok során sikerült elidegenednie. Ha tudatosítjuk, Isten jelen van a teremtett világban, melynek integráns részei vagyunk, önazonosságunk is tisztábbá válik számunkra. Laczkó Zsuzsanna Thomas Merton nyomán hangsúlyozta, míg a többi imaformának van értelme, „íze” számunkra, addig nem érdemes őket elhagyva, kizárólag a szemlélődő imádságot végezni, hanem felváltva művelhetjük őket.

Ezt követően a szemlélődő imádság legnagyobb „művészeinek” gondolatait hívta segítségül ezen imamód további bemutatására. A szemlélődést Thomas Merton, amerikai trappista szerzetes élesztette újjá, s megjegyezte, ez nem más, mint dialógus a bennünk élő Istennel, aki válaszol önmagának bennünk. Gyakorlásával a Szeretet belép a mindennapi életünkbe, s rájövünk, a szent és a világi nem válik szét, hiszen Isten az apró dolgokban, hétköznapi tapasztalatokban egyaránt jelen van. Jálics Ferenc SJ megfogalmazta, a szemlélődés során Isten boldogító színelátásának kezdetleges állapotába, mintegy a jelen és az örökkévalóság határára kerülhetünk. A Thomas Keating ciszterci szerzetes által is gyakran használt imamódot „centering prayer”-nek nevezik, magyarul ezt a „középpontba vezető”, vagy „összpontosító ima” kifejezéssel fordíthatjuk. Ennek során figyelmünket először saját aktuális lelki és fizikai állapotunkra irányítjuk, kényelmes, de összeszedett, gerincünket egyenesen tartó testhelyzetet veszünk fel. Tudatosítjuk, hogy Isten azzal együtt elfogad minket, ahogyan épp érezzük magunkat, ezért mi is bátran elfogadhatjuk, azt az állapotunkat, ahogyan épp megérkezünk az adott imaidőbe. Majd kiválasztunk egy szent szót, mely pozitív jelentésű, s Istenre utal számunkra. Tudatosítjuk Isten jelenlétét, s belehelyezkedünk ebbe a minket kívülről-belülről átjáró ölelésbe. Majd lassan, finoman ízlelgetve bevezetjük a kiválasztott szent szót a jelenlétbe, az eleinte talán csapongó gondolatainkat, érzéseinket „leültetjük” magunk mellé, majd figyelmünket a szent szóra, s még inkább afelé kormányozzuk, akire a szó mutat. Előfordulhat, hogy a szó egy idő után már elhalványul, s mindenestül az Úr jelenlétének könnyed és felemelő tapasztalatába kerülünk.

Végül pedig a szakértő a szemlélődő lelkiség gyümölcseit emelte ki, melyhez elsősorban saját lelkivezetői tapasztalatait vette alapul. Az ilyen imádság gyakorlásával bensőségessé és szeretetteljessé válik az istenkapcsolat. A szemlélődés során elengedhetjük bennünk élő, töredékes és sohasem tökéletes istenképeinket, s így a valóságos Istennel találkozhatunk. Ezáltal pedig tisztul is az istenképünk, illetve emberképünk is – saját igazi identitásunkkal szembesülhetünk Isten jelenlétében. A gondolatokat elengedő, Isten felé teljesen megnyíló gyakorlatban önkéntelenül is szembekerülünk saját sötétségeinkkel, s megtanuljuk elfogadni ezeket. Így másokkal is elfogadóbbak, ítélkezéstől mentesebbek leszünk. Megtapasztaljuk szabadságunkat is, mellyel pedig óriási felelősségérzet jár. Az előadó hozzátette, a szemlélődő ember képes lesz a mellérendelődésre, szemben a posztmodern korra jellemző szeparációval, elidegenedéssel. Képessé válunk annak megértésére, hogy nincs reménytelen helyzet e világban, s az Istent szeretőknek valóban minden a javukra válik. A szenvedéshez való viszonyunk is elfogadóbbá válhat, s a haláltudat félelmet keltő érzése is elmúlhat. Nem utolsó szempont, hogy a csendes szemlélődés minden lelkiségi irányzat és vallási különbség felett áll – az imádság e formájában csendben együtt lehetünk Isten előtt minden istenhívővel. Az előadást Eckhart mester szavai zárták, miszerint amit a kontempláció talajába vetünk, annak gyümölcsét a cselekvésben aratjuk le – kifejezve, a szemlélődő imádság gyakorlati életet és tetteket meglapozó jelentőségét.

A második előadó Zátonyi Maura OSB, az eibingeni Szent Hildegárd apátság szerzetese a bencés lelkiség mibenlétét tolmácsolta, elsősorban Szent Hildegárd munkássága nyomán. Előadásában kiemelte, a bencés élet áldott életet (a latin „benedictus” szóból eredően) jelent, melynek célja, hogy az emberi szívbe ültetett vágyak beteljesedjenek, s mások számára is áldássá válhassunk. Megfigyelhettük, hogy a benedeki regula rendkívül kiegyensúlyozott életszabályzat, mely az alapító kiváló emberismeretéről tanúskodik, s pont a regula e kiegyensúlyozottsága teszi lehetővé, hogy különböző habitusú és lelki alkatú személyek egyaránt követni tudják. Az előadásból kiderült, a bencés lelkiség alapján nincsenek banális dolgok: életünk minden pillanata fontos és értékes mozzanat. Az előadó elődjeivel egyetemben hangsúlyozta, a legértékesebb pillanat a jelen pillanat és ezt kell rendezni – minden fejlődés kezdete a mindennapok rendezése. A latin kifejezést tovább elemezve hangsúlyozta az egymás köszöntésének fontosságát, mely már magában foglalja az áldás létrejöttét. A „bene dicere”, a köszöntés latin kifejezése ugyanis azt jelenti, jó szót mondok a másik számára – a jó szó pedig többet ér minden adománynál. A másik ember köszöntésében tehát a jóindulat és jókívánság is megmutatkozik. Hangsúlyozta, nem téveszthető szem elől: az, hogy mi lesz a másikból, nagymértékben múlik azon, hogy én hogyan tekintek rá. Ferenc pápát idézve tette hozzá, mi Isten üdvhozó szeretetének tanúi vagyunk egymás számára.

Ezt követően az előadó a három isteni erény, valamint három bencés fogalom párba állítása mentén adta át gondolatait. A hit és az engedelmesség kapcsán azt emelte ki, mivel az Istent nem lehet e világban úgy bebizonyítani, mintha egy matematikai tétel volna, előfordulhat, hogy Isten távollétét érzékeljük. Isten alázatos mivoltát mutatja, hogy eltűri, közvetlen beavatkozása nélkül éljünk. Azonban nem mondhatja Isten távollétének megtapasztalása az utolsó szót bennünk, mert rendelkezünk egy „érzékszervvel” Isten megtapasztalására. Szent Hildegard szerint ez a racionalitás, mely nem más, mint a szeretet, mely Isten lényege. A racionalitás tehát a mi „isten-képességünk”, melynek legnemesebb gyakorlása a hit. A hittel rendelkező ember pedig többet érzékel a világból, mint a nem hívő. A következő fogalompár, a remény és az állhatatosság kapcsán azt az üzenetet osztotta meg a hallgatósággal, hogy e két erény segítségével megtanulhatjuk, ne szaladjunk el a nehéz helyzetekben, hanem pont ilyenkor is ki kell tudnunk „nyitni” magunkat, helyet adva a felénk áradó kegyelem számára. A hétköznapok során időnként elveszíthetjük lelkesedésünket, motivációnkat, ugyanakkor a remény és az állhatatosság megtanít minket arra, hogy nem mi magunk adjuk az értelmet a tevékenységünknek, de cserébe sokkal nagyobb értelmet kapunk ajándékba azáltal, hogy hűek maradunk a hivatásunkhoz. A krízisben megőrzött nyitottság pedig megtanít minket újra csodálkozni, Isten ugyanis soha nem szűnik meg meglepetéseket okozni, s végképp nem hagy minket magunkra. Ahogyan a regula szövegében olvashatjuk az Iz 52,6 alapján: „És még mielőtt segítségül hívnátok, azt mondom nektek: Íme, itt vagyok”. Jézus Krisztusban pedig isten egyedülálló módon adja nekünk jelenlétét: Őbenne Isten „jó szót” mondott ránk, emberekre. A harmadik erénypár a szeretet és a megtérés volt, melyek kapcsán az előadó arra biztatott, hagyjuk, hogy Isten megélje velünk szeretetének történetét.

Zátonyi Maura előadása után Bingeni Szent Hildegard látomásainak közös olvasása következett a szerzetes nővér vezetésével, melyek, mint a szakértő kiemelte, nem extatikus elragadtatásban keletkeztek, hanem józan, éber állapotban. Hildegardot ezért is nevezhetjük egyfajta objektív misztikusnak, aki az üdvtörténet teológusaként hagyta ránk írásait. Képekben kifejezett látomásaira többek közt hatással volt Ezekiel, a Zsoltárok és a Jelenések könyve. A tanulmányozott szövegek Szent Benedek regulájához is kapcsolódva az alázatosságot helyezik a középpontba, kiemelve az istenfélelem és a lelki szegénység erényét. Maura nővér hangsúlyozta, Hildegard érzékenynek mutatkozott az idők jeleire és kora kihívásaira. Ugyanígy nekünk is késznek kell lennünk a megszokott fogalmaink és kifejezéseink 21. századi interpretációjára. A hagyomány számos eleme, példának okáért a már említett istenfélelem vagy lelki szegénység fogalma, aligha értelmezhetők egy teológiában kevésbé jártas ember számára. Ezért a mi feladatunk, hogy lefordítsuk hagyományunkat a mai kor nyelvére, a mai emberek életére, ugyanis csak így tudunk számot adni reményünkről kortársainknak.

A nap utolsó előadója Várszegi Asztrik OSB volt, aki a 21. század lelkiségéről, illetve az egyház aktuális feladatáról beszélt. A nyugalmazott főapát előadásának egésze missziós, pasztorális irányultságról tanúskodott. Elmondta, keresztényként Jézus Krisztus megismerésére törekszünk, akitől megkaptuk a hit és istenszeretet ajándékát. Kiemelte, a katekézisben is az a fő kérdés, hogy hogyan adjuk át az örömteli hittapasztalatot egy-egy aktuális élethelyzetben? Újra és újra meg kell kérdeznünk magunktól, hogyan vagyok Jézus tanítványa az adott pillanatban? Rávilágított, már a második vatikáni zsinat idején is fontos volt az egyház számára az önidentitás meghatározása: kik vagyunk, mi a küldetésünk, miből merítünk tevékenységünk során? A zsinat válasza egyrészt az „ad fontes”, azaz a forrásainkhoz, gyökereinkhez való visszatérés, valamint az egyház szakramentális, missziót hangsúlyozó önmeghatározása volt. Egyházunk az üdvösség szentsége, mely azt jelenti, egyetemes küldetéssel rendelkező krisztusi közösség vagyunk. Mondhatni egyetlen közös spiritualitás van, melynek alapja a Krisztushoz fűződő hívő szeretet, s mindenki ugyanazt a szentséget munkálja, más-más hivatásúak egyaránt. Várszegi Asztrik kiemelte, egyházunk éltető ereje az élő hit és öröm, melyet a testvéreink közt megélünk – s megtapasztalható, megélhető értékeket kell átadnunk embertársainknak is, nem csupán tudást, vagy vallási tételeket. Ami igazán lényeges, az a Jézus Krisztusban való hit és élet, hiszen ez tölti meg tartalommal a vallásosságot, mely enélkül önmagában csak elidegenítő formaság marad. Elengedhetetlen, hogy a keresztény közösség hiteles legyen, s a közösség, gondolkodás, elfogadás, megértés, megbocsátás és visszafogadás tapasztalatát adja át. A közösségben és bennünk, ha ez a lelkület él, akkor kegyelemből, ingyen, belőlünk fog fakadni a továbbadásra való képesség. Ehhez pedig szükségünk van a három isteni erényre, a hitre, reményre és szeretetre – hogy bár nem láttuk, mégis szeressük az Urat. A főapát rendkívül találó hivatkozást tett a Dei Verbumra, mely szintén a II. vatikáni zsinat határozata, a Szentírásról. A dokumentum 22. pontja a bibliafordítások szükségességéről beszél: „az Egyház anyai törődéssel gondoskodik róla, hogy megfelelő és pontos fordítások készüljenek az egyes nyelveken, főleg a Szent Könyvek eredeti szövegei alapján. E fordításokat minden keresztény használhatja majd”. Várszegi Asztrik azonban e szakasz kapcsán azt jegyezte meg, Szentírásunkat újra és újra le kell fordítanunk a mai kor nyelvére, s mindig az adott helyzetekben kell tudnunk értelmezni. A régi dolgok újraolvasására van szükségünk, s nekünk, egyénként és egyházi közösségként is meg kell tanulnunk újra befogadóvá válni és újraélni a hitből fakadó tapasztalatot. A főapát kitért Ferenc pápa tevékenységére is, megemlítve, újabban gyakran szembesülhetünk a Szentatyát érő támadásokkal. Ennek kapcsán az előadó annyit jegyzett meg, a pápa Jézus Krisztus evangéliumának lelkületét kívánja. Azt a lelkületet, amely nem megy el süketül a meggyötörtek mellett. A szentatya arra tanít, vegyük észre a szükséget szenvedőket, s adjunk nekik abból, ami nekünk van. A pápa csupán arra szólít minket, keresztényeket, hogy egy kicsit konfrontálódjunk az élet valóságával… Most, nem később, nem majd akkor, ha ezt, vagy azt elértük, hanem most, az adott helyzetben, adott körülmények közt. Hiszen ezek már az utolsó órák, ahol elsősorban nem beszélni, hanem cselekedni kell. Asztrik atya Ferenc pápával egyetemben a szegények és szenvedők iránti nyitottságra biztatta hallgatóit, s arra, mindannyian adjunk (elsősorban nem anyagi értelemben) saját képességeinkhez és lehetőségeinkhez mérten embertársainknak és az egyház közösségének.

Az előadás közös zsoltárolvasással zárult. A nyugalmazott apát a 27. zsoltárt választotta, mely elmondása szerint nagy segítséget jelentett számára élete nehéz időszakaiban. Elmondta, szülei válásának fájdalmát a Jóisten segítsége tudta enyhíteni benne, aki mentsvára és biztonsága lett. Várszegi Asztrik befejezésül elmondta, a zsoltárok rendszeres olvasása nem csak a szerzetesi hivatásban lehet értékes, hanem mindannyiunk számára, hiszen e szívből szóló hiteles imádságok óriási erőforrást jelentenek, bátorságot adnak, s azt tanácsolta, merjük ízlelgetni e szövegeket, mint az óbort.

A program diszkusszióval majd Várszegi Asztrik által celebrált közös szentmisével zárult. Görföl Tibor szavaival élve, a főiskola lelki napja rendkívül komolynak, ugyanakkor oldottnak és felrázó erejűnek bizonyult, ahol együtt volt a hit és az értelem, a komolyság és a nevetés. A lelki nap segített rávilágítani a pasztorálteológia, az evangelizáció és a teológia egyéb szakterületei közti szoros kapcsolatra: minden teológiai, bibliai szöveg, minden elmélet a misszió eszköze kell, hogy legyen, mely középpontjában a hittapasztalat és a krisztusi örömhír átadása áll. Ugyanakkor nincs valódi misszió értékeink és hagyományaink ismerete, újra és újra aktuálissá tevő értelmezése, „lefordítása” és újraolvasása nélkül.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Fotó: Sapientia Főiskola