Nemzetközi Ökumenikus Szerzetesi Találkozó

A találkozónak az a Krisztusi Testvérközösség (Christusbunderschaft) adott otthont, amelyet a második világháború utáni lelkiségi megújulás idején alapított a többségében evangélikusok által lakott területen egy lelkészházaspár. Így a résztvevők közelebbről is megismerhették ezt az azóta is élő és lelkileg termékeny közösséget, amely a napi imádságukon kívül lelkigyakorlatos házat tartanak fenn, valamint idősek és hajléktalanok ellátásról is gondoskodik. A találkozó résztvevői természetesen az itteni közösség imáiba is bekapcsolódtak, amely egyébként sok szempontból igen hasonló a katolikus szerzetesi zsolozsmához.

A találkozót levélben köszöntötte Bartolomeosz konstantinápolyi pátriárka, Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egységtitkárság elnöke valamint Musa Panti Filibus, a Lutheránus Világszövetség elnöke is. Athanagorasz belga metropolita, a Társaság elnöke bevezetőjében arról beszélt, mit adhat ez a találkozó a jelenlevőknek, s rajtuk keresztül az egyházaknak, a híveknek. Jézus Krisztus a mi igazságunk – Az Istennek szentelt élet, mint a kegyelem megtapasztalása.

Mi Krisztust választottuk, őt akarjuk követni – szólt a szerzetesek hivatásáról a szintén szerzetes metropolita. Amikor Krisztust keressük, az ő igazságát, akkor találjuk meg azt, ha egymást szolgáljuk. Ez a találkozó arra is lehetőséget ad, hogy a másikban meglássuk Krisztus arcát. Ennek a kegyelme járjon át minket! Így tud gazdagítani a különbözőség, ha a másikban Krisztust látjuk, nem pedig vetélytársat vagy ellenfelet. Ez a találkozó igazi találkozás lehet, amely megerősít minket, több energiával térhetünk haza.

Fölidézte még az ortodox főpap, Palamasz Szent Gergely tanítását, aki maga is előbb Áthosz-hegyi szerzetes volt, mielőtt Tesszaloniki püspöke lett. Ő azt tanította, hogy az imádságban megtapasztalt fény, ugyanaz, mint amely Krisztust ragyogta be a Tábor-hegyen. Ez a teremtetlen fény ott, a hegyen is, és az imádkozó ember lelkében is hármas ragyogást jelent: a Szentháromság dicsősége, a megtestesült Isten-ember dicsősége és az ember és a világ dicsősége. A szerzeteseknek erről a fényről, erről a dicsőségről, vagyis az Evangélium világosságáról kell tanúságot ebben a világban.

Magyarországról Kocsis Fülöp metropolita atya volt jelen a találkozón, de ott volt még egy magyar származású személy is, a Chemin Neuf közösség részéről Lakatos Kinga, aki reformátusként tagja az egyébként katolikus alapítású lelkiségi közösségnek, de amelynek – a katolikus többség mellett – nem csak protestáns, hanem ortodox tagjai is vannak.

Az első előadást a helyi közösség egyik tagja, Nicole Grochwina tartotta: A megszentelt élet elvesztése és újra megtalálása a református egyházban címmel. Egyrészt elmagyarázta, hogy Luther Márton korának rossz példája és saját tapasztalata alapján miért fordult olyan élesen szembe a szerzetesség intézményével, s hogy ez a szemlélet értelemszerűen több száz évre erősen kihatott az ilyen jellegű kezdeményezésekre – melyek azért nem hiányoztak a lutheránus egyház történelméből sem. Másrészt rámutatott arra, hogy mivel ez az igény időről időre megjelent, tagadhatatlan, hogy mégis van létjogosultsága a fogadalommal is elkötelezett, imára és közösségi életre épülő életformának a protestáns egyházon belül is. Erre élő példa és bizonyíték a találkozót befogadó evangélikus közösség, de a többi jelenlevő, szintén protestáns egyházban élő más szerzetes közösségek is. De utalt Bonhoeffer kísérletére is, aki 1935-ben létrehozta azt az imádságos közösséget, amely az imádság iskolájául szolgálhatott volna, ha a néhány évvel később a hatalom, mint politikailag veszélyes intézményt be nem zár.

A második előadást Rüdiger Noll protestáns lelkész tartotta: „Bontsuk le a falakat” – az Egyházak útja Európában címmel. Előbb nagy vonalakban fölsorolta azokat a krízishelyzeteket, amelyek ma Európát jellemzik. Hamar hozzátéve, hogy ezeket nem az Egyházaknak kell megoldaniok, viszont az Egyházak példát adhatnak arra, hogy a különféle népek és népcsoportok hogyan élhetnek békésen egymás mellett, illetve még inkább egymást segítve. Súlyos felelőssége az egyházaknak, hogy erre mintát, példát nyújtsanak. Már csak ezért is súlyos kötelesség az ökumené, ahol a különbözőségek ellenére megvalósulhat egymás elfogadása, szeretete, a lehetőségekhez mérten ezeknek egyesülése.

Ha Európa a keresztény értékekre alapozna, akkor megoldható lenne sok krízis helyzet. De elegendő feladat a keresztény értékek hangoztatása? Be kell látni, hogy annyira összetetté vált a világunk, hogy az egyes értékek, amelyek korábban világosan meghatározták a törekvéseket, ma sokkal bonyolultabb rendszert alkotnak. Nem könnyű az eligazodás. Az Egyháznak új nyelvezetet kell találni arra, hogy ezeket az értékeket valóban vonzó módon tudja előtárni, különben nem lesznek követhetők. Egyebek között ez a cél vezette a tagokat, hogy létrehozzák az Egyház és Társadalom Bizottságot (KEK), hogy megtalálják ezen értékek továbbadásának módját az új környezetben.

Végül a Szentháromság ikonját kivetítve utalt arra, hogy ez az egység lehet az útja és a módja az ökumenének is, ahol az egyes személyek nincsenek egymás alá vagy fölé rendelve, teljes békében és harmóniában ünnepelnek a csönd mélységében. Sőt, nem csak békében és egyetértésben ülik körül az asztalt, de annyira nagy az egység a Személyek között, hogy egymást átjárják (perichorészisz). Így kellene az egyházaknak is tenniök a megbékélés is kiengesztelődés útján.

A harmadik előadást szintén egy protestáns lelkész tartotta, Jean-Francois Breyne. A címe: A hit által való megigazulás üzenete az elvilágiasodott és közömbös társadalomban, Mit üzenhet ez ma a XVI. századból? A szerző olyan evangélikus lelkipásztor, aki Párizsban az egyesült kálvinista és lutheránus közösséget vezeti. A két protestáns egyháznak ez a közelsége különleges francia sajátosság, másutt talán nincs is erre példa. De itt szorosan kapcsolat van közöttük, sőt, egy közösséget alkot a kor két nagy reformirányzata. Ez némileg az előadás tartalmán is érezhető volt.

Első fölvetésében megállapította az előadó, hogy szerinte nem biztos, hogy rossz dolog az elvilágiasodás. Enzo Bianchi (olasz rendalapító) egyenesen hasznosnak látja annak érdekében, hogy új alapokra helyeződjék a kereszténységünk. Nem Európa „visszakeresztényesítésén” kell fáradoznunk, hanem azt kell keresni, hogy e megváltozott világban hogyan tudunk hitelesebb keresztényt választ adni.

Érdekes megközelítés volt az előadásban, hogy a szerző szerint azt sem lehet mondani, hogy a mai, poszt-modern társadalom közömbös volna. Inkább azt mondaná, hogy az érdeklődés teljesen széttöredezett, ennek következtében az egyes emberek meggyőződése, véleményalkotása, világszemlélete is töredékes. Ezt nem a közömbösség, hanem a túltelítettség okozza. Túltelítettség mindenben. Nem is csak az anyagi javakban, az élvezetekben, de az érzelmekben, a hatásokban, s legkivált az információkban. Például a házasságok sem azért mennek tönkre, mert az emberek nem hisznek a szeretetben. Épp ellenkezőleg, túl sokat várnak tőle, vagy rosszul közelítik meg. Azt hiszik, állandóan a csúcson kell lenni. A pillanat megragadása kell a kitartás helyett, az azonnali hatás a hűség helyett, a bizonyítás a bizalom helyett.

Nem a közömbösség uralja tehát az emberek gondolkodását, hanem az érzékek és a cselekvések hihetetlen felfokozódása. Egyszerűen vakká és érzéketlenné váltak a túl sok és befogadhatatlan hatások következtében. Persze, az mindig helytelen megközelítés, hogy régen jobb volt, a világ szebb volt. Ezzel mindig becsapjuk magunkat. Az a szép világ sosem létezett csak a mi elképzeléseinkben. A nagy kérdés az, hogy hogyan tudunk kiengesztelődni a mai világgal?

Már Luther Márton 95 pontjának nagy része is ezzel foglalkozott, a kiengesztelődés kérdésével. Pontosabban azzal, hogy ki osztogathatja ezt és miként. De vajon van ennek a kérdésnek létjogosultsága a mai világban? Talán jobban, mint valaha. Mivel ma nem látnak, nem kívánnak mást, csak a cselekvések elképesztő áradatát, ezért a megigazulást is ezektől a cselekedetektől várják. Ebből fakad az önmegváltó módszerek kínálatának sokasága. Nem véletlenül választotta az 500 éves megemlékezés mottójául a következőt: „Nem eladó!” Az üdvösség nem eladó! Az ember nem eladó! A teremtett világ nem eladó! Hogy ebből hogyan tudunk kijutni, azt nem egyszerű meghatározni. Annyi tudható, hogy a megoldást közösen kell keresni, számolni kell a meggyőződés és megértéskettősségével.

Ezek a tartalmas előadások adták meg a találkozó fő témáit, a személyes és csoportos beszélgetések tartalmát. A mindennapos közös imádságokon túl napi közös szentírásolvasást is tartottak, amelyet Martin Hoegger svájci protestáns lelkipásztor vezetett. A résztvevők megismerkedhettek a helyi közösség menekülteket gondozó munkájával is. Jelenleg a dolgozóik között három menekült státusszal rendelkező asszony van, de a kis város is sok ilyen személyt fogadott be az elmúlt évek során. Jelenleg 52 betelepült személy van, Afganisztánból, Irakból, Iránból származó családok, akiknek otthont és munkát is adtak. Néhányan meg is keresztelkedtek, de a többségük ma is moszlim.

A találkozó szervezett része volt még a Mödlareuth kis település múzeumának meglátogatása. Ez volt Berlin mellett a másik kettévágott település, amelynek közepén betonfal húzódott. Ma már a fal (megmaradt része) mindkét oldalán gondtalanul játszadozhatnak a gyermekek, sétálhatnak a turisták, de a múzeum szemléletesen mutatja be, hogy hosszú évtizedeken át ez nem így volt. A találkozó résztvevői között értelemszerűen voltak Európa nyugati és keleti országaiból is, s igen érdekes eszmecsere volt a közös múlt eltérő tapasztalatainak egybevetése. A falak lebontása, természetesen szellemi értelemben is célja és feladata ennek az ökumené iránt teljes elköteleződést vállaló szervezetnek (E.I.I.R.)

A közös szertartások között ortodox Szent Liturgia is volt, melyet az egyik meghívott vendég, Job Getcha metropolita, az Egyházak Ökumenikus Tanácsának alelnöke, a Kontstantinápolyi Patriarkátus állandó képviselője vezetett. Prédikációjában az inaszakadt meggyógyításának története kapcsán arra hívta föl a figyelmet, hogy nekünk is hordoznunk kell egymást a hitben, a testvéri szeretettől vezetve el kell vinnünk embertársainkat Krisztushoz, hogy ő aztán meggyógyíthassa őket az igazi gyógyítással, a bűnök megbocsátásával. Job Getcha a záró napon külön előadást is tartott, melynek tart(almának összegzését alább közöljük.

Job Getscha: A megszentelt élet tanúságtétel, a szabadító és megváltó kegyelem hirdetése

A szerzetesség egyszerűen radikális evangéliumi élet. Florovszkij szerint a szerzetesség az evangéliumi élet maximalizmusa. A világból való kivonulásnak, az attól való elfordulásnak oka nem annak megvetése. Igaz, hogy nem a világban, de a világért élnek. Ahogyan Krisztus is előre megmondta: „Értük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és én megdicsőíttetem őbennük… Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal.” (Jn 17,9-10. 14-18)

Főként nem a könyvekből lehet megtanulni a keresztény életet. Még csak nem is a Szentírásból. Van fontosabb, mint a könyvek és minden más: egy olyan atya, aki ismer téged és ismeri az Atyát. A szerzetes élete tanúságtétel az Atya jelenlétéről és szeretetéről. Tesszaloniki Szent Simeon azt mondja, az Evangélium leghatékonyabb hirdetése a személyes tanúságtétel. A szerzetes arról tesz tanúságot, amit megélt az Istennel. Az arcán tündöklik az, amit megélt az Istennel. Ez sugárzik belőle másokra is. A kegyelem hatása alatt átalakult (átistenült) ember. Az ilyen embert átjárja a kegyelem, megvilágosítás, a mennyei fény. Mindaz, ami testi az nem megvetett, hanem átalakult, átistenült benne. A hiteles szerzetes élet tanúságtétel arról, hogy megismerte Istent. Tanúságtétel arról, hogy a kegyelem képes átalakítani a teremtett természetet.

Szerzetesség és Isten megismerhetősége

Egyik alkalommal egy professzor látogatást tett Áthosz-hegyen. Úgy mutatkozott be, hogy ő teológus. Paisziosz atya azt mondta: egy teológus olyan, mint a művirág, illata is olya, mint a mesterséges illat. Ekkor a professzor leborult a lába elé és elhallgatott. Ha teológus vagy, akkor igazságban tudsz imádkozni. Ha igazságban tudsz imádkozni, akkor teológus vagy. Éppen azért, mert az imádság nem más, mint Isten-tapasztalás. Valóságos találkozás Isten és ember között a kinyilatkoztatás nyomán. A személyes imádság és az Egyház liturgiája között szoros kapcsolat kell, hogy legyen. A kettő együtt adja meg Isten jelenlétének megtapasztalását. A kijevi követek liturgikus tapasztalatából született meg a szláv nép kereszténysége.

A Szentírás több helyütt is buzdít: Szüntelenül imádkozzatok! A folyamatos imádság tehát nem csak a szerzetes, hanem minden keresztény feladata. Többször kell Istenre gondolnunk, mint ahányszor lélegzünk. Egyszer Jób atya meglátogatta Tesszaloniki püspökét. Az imádságról beszélgettek és azt mondta neki: aki a világban él, annak hogyan lehetne állandó kapcsolata az Istennel, hiszen közben a világ dolgaival foglalkozik. Palamasz válasza: mindaz, aki keresi az üdvösséget, egyben Istent keresi, s ha a világban él is, mindaz, amit tesz, lehet Isten-kereső cselekedet.

Ősi tapasztalat, hogy a Jézus-ima egyaránt alkalmas a remeték és a közösségben élő szerzetesek számára is. Ebből vezette le Briancsanyinov, orosz lelki atya, hogy az lehetséges a világiak számra is. Kallisztosz Ware pedig hozzáteszi: A Filokália valójában csak a 20. században érte el igazi kivirágzását és hozta meg gyümölcsét. Még Brancsanyinov idejében sem ért el olyan világhódítást, mint a 2. világháború után, amikor sok nyelvre lefordították a Filokáliát (nemrégen fordították le japán nyelvre is).

A szerzetest az imatapasztalata egyben az irgalmasság tetteire is indítja. Hiszen az nem más, mint az Isten irgalmáról való élő tanúságtétel. A szerzetes az Isten szeretetéről tesz tanúságot, s ezért segít árváknak, öregeknek, stb. Jó példa erre Vendégszerető Szent Sámson, aki egyebek között Jusztianosz császárt is meggyógyította. Az uralkodó hálából rengeteg pénzt ajánlott neki. Ebből Szent Sámson kórházat létesített. Ez annyira meglepte a császárt, hogy a palotájának megépítésével megbízott tervezőnek azt monda, hogy inkább templomot építsen. Ez lett a Hagia Sofia. Aztán az uralkodó nem csak az épülettervet, de életét is megváltoztatta, hitvalló keresztény lett.

A szerzetesi élet jó példa a világgal való béke és harmónia megtalálására is. Kedves példákat ismerünk erre a szerzetesek életéből. Szent Szerafim jó barátja volt a medvéknek, Szent Gerazim pedig az oroszlánoknak. A kegyelem fényénél a teremtett világ is jobban megismerhető és megszelídíthető. Az így megtalált harmónia és béke az Isten és az ember közötti kiengesztelődés jele. A világ fontos szerepet játszik az Eucharisztikus imádságokban is. Szent Márk anaforában nem csak az emberekért imádkozik, hanem a világ gyümölcsözéséért is. Szent Jakab anaforában is 145. zsoltárt idézve imádkozik a világon keresztül Istenhez. Téged dicsőít minden… Szent Cirill 5. katekézisében megemlékezik minden teremtményről, amelyek Isten szépségét tükrözik vissza, ezek is csatlakoznak a dicsőítéshez. Bartolomeosz pátriárka azt tanítja, hogy az aszketikus ethosz tanít meg minket a világ helyes kezelésére. Ez a küzdelem arra irányul, hogy saját magunkat győzzük le, s így testünkön keresztül uralkodunk a világban. Ne a testi kívánságok kielégítése vezessen, hanem azok kézbentartása. Ezért kell sok mindenről lemondani. Erre lehetnek jó példák a szerzetesek.

A szerzetesek sokszor beszélnek az aszketikus életről, a virrasztásról, az imádságért való testi küzdelemről. A böjtöt az egyház azért szabályozza, hogy ezzel is segítsen az egyház minden tagjának. Szintén Bartolomeosz pátriárka tanítja, hogy az aszkézis közvetlenül összefügg a személyes szabadsággal. Az aszkézis az Egyház fontos alapköve. Az egyházi év nemcsak az ünnepeket veszi sorba, hanem az aszketikus napok és időszakok rendjét is.

A Liturgiát celebrálni és élni azt jelenti, hogy bennünk az elvilágiasodás és az élvezetek hajszolása helyett megtanulhatjuk a világ helyes használatát, azzal való helyes kapcsolatot. Erre tanít a liturgia, amelyben mindennek megvan a maga helye és értelme. A böjt isteni parancs. A böjt az emberiséggel egyidős. Már a Paradicsomban is kapott erre vonatkozó parancsot az ember. A keleti egyház mindig fontos szerepet adott a böjtnek a keresztény életben. Egy keleti embernek a böjt és aszkézis a keresztény élet természetes része. A lelkiélet elképzelhetetlen e nélkül. A theózis eszköze és gyümölcse. Az aszkézis rávezet arra, hogy mennyire rászorulunk az Isten irgalmára. Rávilágít arra, hogy haszontalan szolgák vagyunk.

Van arra példa, hogy valaki elhagyja a böjtöt, és helyette jócselekedetet ajánl föl. Aranyszájú Szent János is buzdít arra, hogy nem csak a böjt és az ima számít: Ha jócselekedetek nélkül böjtölsz, az semmit sem ér. Kétségtelenül szoros kapcsolat van a böjt és a szükségben szenvedők megsegítése között. De a kettő nem fölcserélhető! Egyikre is, másikra is szükség van.

Az augusztus 6-ai gyümölcsáldás is erre vezethető vissza, ekkor az első zsengét Istennek ajánljuk. Ugyanakkor ez figyelmeztetés a lemondó életre is, hiszen addig nem eszünk azokból a gyümölcsökből, amíg meg nem áldjuk azokat. Régi előírás szerint, aki augusztus 6-a előtt szőlőt eszik, az engedetlen. Csak az Úrjelenés után lehet szőlőt enni. A mai ember menekül a lemondástól. Pedig épp ellenkezőleg kellene, a nagy bajok közepette ahhoz kellene menekülni.

Befejezésül hadd álljon itt a görög metropolita záróképe. Egyik alkalommal Szent Antalhoz jött egy fiatalember és kért tőle egy szót, hogyan üdvözüljön. Azt felelte az öreg: minden le van írva a Szentírásban, olvasd azt. De a fiatal azt felelte: de mi a te szádból szeretnénk hallani.

A szerzetesek legközelebbi ökumenikus találkozója Svájcban lesz, ugyanabban a protestáns közösségben, ahol 50 évvel korábban, 1970-ben tartották meg az első a találkozót.

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye/gorogkatolikus.hu